Mérföldkő

Megint egy mérföldkő Végvári János életében. Egy riadóztató dátum: a hatvanadik születésnap. Másokat általában elkomorít és lehangol az ilyen mellbevágó figyelmeztetés, ő azonban csöndes derűvel fogadja ezt is. Ha szokásaiban s életmódjában már rég eltávolodott is elődei világától, ebben a rezzenéstelen nyugalomban föltétlenül a cseléd ősök, a pásztor nagyapák ösztönös bölcsességét követi. Az íratlan, nagy törvényt, amely értelmiségi lázadás és neurózis nélkül nézeti vele az életfogyatkozást, a kíméletlenül múló időt.

Szerencsés alkat – szokták mondani az ilyen emberre.

Végvári János csakugyan az, de az ő szerencséje nem égi ajándék vagy földi jutalom, hanem a saját magával kiegyezett lélek alkotása. Még pontosabban: egy láthatatlan, belső küzdelem eredménye. Mert ha fölidézem most két évtizeddel előbb festett képeit, inkább egy szellemi s lelki magánnyal viaskodó művész arcképét látom magam előtt, mint az egyensúlyteremtés könnyed bajnokáét. A vásznakról nyitva hagyott házak ajtajai néznek rám, az otthontalanság elüszkösödő sebeiként. Asszonyok és száműzött angyalok járják a temetőket, az elrabolt múlt gazzal benőtt útjait s a megfeszített vértanúk pedig az egyre halasztódó föltámadásra várakoznak. Végvári azokban az években – ugyan program és tüntetés nélkül, de mégis határozottan – egy magára maradó kelet-európai művész érzékenységét fejezte ki, az elbizonytalanodó történelemben. Alakjait a lefokozó sejtelem vette körül, hisz ha lebegtek is ezek az alakok, hiányzott belőlük a chagalli suhanások dinamizmusa, pompája, költészete. A képzelet verőfénye helyett Végvári általában alkonyati volt. Kék, kék, tűnődő s elégikus. Művészetét, mindezzel összefüggésben, két szellemi és lelki tulajdonság határozta meg: a látomás és az emlékezés. Ezek derengtek át egymáson akkor is, amikor István király, vagy az ikonos pásztor nagyapa bukkant föl számára az időkből, mint az igazodás mitologikus alakjai.

A kortárs festők közül az eltelt két évtizedben kevesen változtak akkorát, mint Végvári János. A gyakran irodalmias témákat ábrázoló művész, eloldva magát minden tematikus megkötöttségtől, a tiszta festőiség tartományába lendült át. Mostani képei egyszerre elvontak és ugyanakkor érzékiek. Elvontak, mert a szemmel és a tudattal fölfogható világ dolgai közül alig ismer rá az ember valami egyértelmű tényre, tárgyra, történésre, mégis érzékiek, mert a látvány szerepét a színekkel kifejezett lélek mozgása veszi át. Azaz: a lélek mozgása teremt eseményt, történetet s alakít ki szemünk láttára olyan teret, amelynek semmi köze a fizikai térhez, s mégcsak véletlenül se a perspektíva törvénye által tágul és szűkül, hanem a mi organikus érzelmeinktől. Jó néhány képét nézve néha azt érzi az ember, hogy földmélyi képeket lát, elhagyott aknákat, begyógyíthatatlan földalatti sebeket; máskor, parázsló gerendákat és átizzott csöveket a háború idejéből, melyek jelen idejűen izzanak azóta is. Mindenesetre bomlást, romlást, pusztulást. A színek kinyílhatnának a végtelenség felé is, mint Turner metafizikus sárga színei egy délelőttön, de nem nyílnak. Inkább megtorpannak földközelben. Mintha Végvári visszafogottan, sőt némán tanúskodna valamiféle közénk lopakodó végzetről. Erőltetett belemagyarázás ez a képei világába? Nem hiszem. Már csak azért sem, mert ha színelemzést folytatnánk nála, különös eredményként egy sajátos magyar „színhagyományra” bukkanhatnánk: Gulácsy, Mednyánszky színeire. Itt-ott még Csontváry bizarrnak mondható színvilága is visszaköszön. De miként Csontváry esetében is helyesebb, ha bizarr helyett disszonanciát emlegetünk, Végvári beszédes színvilágában is különös jelentősége van az alkonyvörösnek, az útszéli bíbornak, a túlvilági kéknek, az idegesítő sárgának, a bagolyszem mélyén összecsődült barnáknak, zöldeknek.

Ha Végvári elméleteket kedvelő művész volna, mostani képeire aggálytalanul ráfoghatnám, hogy egyrészt Bach abszolútnak nevezhető zenéje hatott rá sugalmazóan, másrészt az avantgárd új zene tárgynélküliségben fogant szelleme.

E föltételezésről azonban le kell mondanom, mert lírai absztrakciói mögött nem egy társművészet s nem is a filozófia múzsája susog, hanem saját festői tapasztalata. Elemi erejű festői gondolatok híján, sokakkal együtt, maga Végvári is a létábrázolások szerves föladata helyett a létértelmezésekre szűkítette művészetét. A „tiszta-festészet”-be vonult vissza ő is, mint amikor költők – átmeneti időre – az anyanyelv sáncaiba, nádasaiba húzódnak vissza.

Van néhány újonnan festett képe Végvárinak, amely hosszan tartó korszak után ismét egy új korszak előhírnökének tekinthető. Az olaszországi emlékeket idéző világos, homokszínű képeire gondolok. Egyelőre ezek is tárgynélküliek, megfoghatatlan keresztrejtvényképek, de aki nézi őket, már nem pusztulás-emlékek után kutat magában, hanem tavaszi esők nyomában jár, gólyák körözése alól figyeli a tájat, amely a mindenség vonzó részlete mindenképpen.