Orosz János szekszárdi kiállítása

Néhány hete zárult Budapesten Orosz János műcsarnokbeli gyűjteményes kiállítása. A négy óriás termet megtöltő képeket, rajzokat, szobrokat harmincezer ember nézte végig. Akadtak, akik többször is elmentek, mert otthon érezték magukat a művek világában, mint akiket megvigasztal a napfény, megvigasztalnak a fák, vagy vendégül lát a tenger.

Sajnos a budapesti kiállításhoz viszonyítva ez a szekszárdi bemutatkozás szerénynek s töredékesnek tekinthető. Nagy és lendületes ablaknyitás helyett inkább csak a függöny elhúzása egy széles ablakról.

Ezzel a letagadhatatlan ténnyel azonban nem a kedvetlenséget akarom becsalogatni ebbe a terembe, hanem a kíváncsiságot. Nem a sajnálkozást, nem a fanyar vagy léha nosztalgiákat, hanem épp azt az erőt, amely legyőzi őket. Mert ha a szekszárdi múzeumnak korlátozottabbak voltak is a teremlehetőségei, mint a Műcsarnoknak, a képzeletünket semmi és senki nem korlátozhatja abban, hogy mi – a körülmények ellenére – ne keressünk magunknak kárpótlást. Úgy gondolom: a veszteséget egyetlen módszerrel változtathatjuk át nyereséggé: ha mi a részletek alapján is az egészről beszélünk.

Mi az, ami ebben a teremben első látásra is a szemünkbe ötlik. Minden bizonnyal az a néhány nagyméretű vászon, amely egyetlen elképzelés szülöttje, s Nagy László földi vonulása címet viseli.

A sorozat irodalmias címe sokakban jogosan ébreszthetne irodalmias képzettársításokat: megrendülést, gyászt, hódolatot; ébreszthetné az elveszített költő és az elveszített barát utáni iker-fájdalom érzéseit. Valamit, ami a festészeten túl még szavakkal is továbbmondható. Aki azonban megáll ezek előtt a vásznak előtt, semmi irodalmias élmény-kapaszkodót nem talál rajtuk. A Nagy László-sorozat képei nem a hiány, nem a veszteség képei elsősorban. A veszteségtudat, amely a költő halálakor ugyanúgy megcsavargatta és megrázta Oroszt, mind mindnyájunkat, a festményeken színre egyáltalán nem jelenik meg. A vásznakon nem indulatok s nem beszédes érzelmek kerülnek szembe a halállal, hanem maga a festészet kerül szembe vele. A formák, az alakok, a színek: a sejtelem-vörös, a sejtelem-fehér, a konok-zöld, a konok-fekete, a színek alól előderengő testek, féltestek, arctöredékek, fák, amelyek emberek is lehetnek és fényforrások is. A pontosság helyett a tudatos elnagyoltság? A kézzelfogható valóság helyett a valóság sejtetése? A beszédes száj fehér lélegzete vagy az idegrendszer üszkei? Igen! Orosz mindig valami határozott élményből és gondolatból indul ki, hogy aztán festés közben eljusson valami nehezebben meghatározhatóig. A megégett emberek sorozata például, amelyből itt csak három képet állított ki Orosz, vagy a Nap, homok, tenger tíz óriás vászna, amelyből egyet se, kivétel nélkül ennek a bonyolító elvonatkoztatási módszernek az eredménye. Az elsőben a XX. századot veszélybe sodró civilizáció komorságából indít, és a gépek, torlódások, karambolok illusztrálását kikerülve eljut az önmagát elsirató és önmagát keresztre feszítő emberiség látomásáig. A Nap, homok, tenger sorozatban pedig a tengerparti élmények, festés közben, egyszerre csak az ős-élmények világába siklanak vissza. Oda, ahol a fény, a pára, a nagy hatalmú tenger s a színek boldog diktatúrája megszünteti az emberfölötti társadalmi erők érvényességét, és a világ újrakezdődik bennünk: újrakezdődik a sejtekben, a testiségben, a készülődésben, a vizek fölött kószáló mámorokban.

Vajon az efféle sejtetés, bonyolítás nem az eltévelyedés esztétikájából következik-e? Nem az-e a művész mindenkori dolga, hogy a bonyolult világ megértését minden lehetséges eszközzel megkönnyítse számunkra? A válasz egyértelmű: de igen! A gond csak attól nehezül el többnyire, hogy egyre kevésbé tudjuk: mi is az egyszerűség, a pontosság, a mélyértelműség korunkban? Mi a lényeges, a fonák, a lényegtelen? Mi az újdonság és mi az eredeti? Ott ülünk naponta a televízió előtt, s ömölnek elénk a világ eseményei: háborúk, tanácskozások, szépségversenyek, politikusi mosolyok, s minél több dologról értesülünk, annál kevésbé tudjuk, mi az igazi hír; mi az, ami életünk értelmét fölfedné és kitágítaná előttünk. Néha egy-egy megérzés mélyebbre hatol és messzebbre ér, mint ameddig a jólértesültség csápjai nyúlnak… Mi bonyolultabb egy tökéletesen működő svájci óránál – kérdi tűnődve egyik írásában Illyés Gyula. – Egy alma! – fogalmazza meg a váratlan, meghökkentő feleletet. Játékos gondolata azért megszégyenítő gondolat, mert már se a kérdés, se a válasz nem jut eszünkbe. Ilyen sivár lelki tájakra jutva, nem az lehetne-e a mi legfontosabb újdonságunk, ha visszatalálnánk a dolgok legalapvetőbb eredetéhez; ha a sokféle tudásunk határozottságából kiindulva eljutnánk mi is egy nehezen meghatározható, de a mainál izgatottabb lét övezetébe, ahol nap van, homok van, tenger, szerelem, halál; ahol a történelem is bennük találja meg – zenei műszóval élve – legősibb ellenpontozását; ahol az ember újra megcsodálhatja saját keze fejét, szembogarában az emberivé zsugorodott világmindenséget.

Orosz a sejtetést, a látomásos képzettársítást ezért tekinti fontos eszközének. Művészi értelmezése szerint az a pontos, ami meghatározhatatlan, mert abban még ott várakozik ránk a teljesség igénye, az élet mindenkori folytathatósága.

Nem állítom, hogy ezt mindig töretlenül és egyértelműen sikerül elérnie, de azt igen, hogy egyre inkább ebbe az irányba hatol előre, mert tudja, hogy a művészet csak ritkán vagy csak részben esztétikai jelenség. Sokkal inkább az ember szellemi létezésének és továbbélésének folyton megújuló terepe. Ami képes átalakulni, az halhatatlan! Talán nem túlzok, ha a művészet metamorfózisainak első számú alaptörvényét ebben a gondolatban érzem kifejeződni a barlangfestményektől Picassóig, a sumér szobroktól Henry Moore-ig és másokig. Oroszt a művészet metamorfózisa nemcsak távoli eszmeként izgatja, de személyes ügyként. Mióta ismerem, úgy bújik át egyik stílusból a másikba, mint akinek ez a szabadságát jelenti: a realizmusból a szürreálisba, a groteszkből a szimbolikusba, az elvontból a bensőségesbe.

Ha e bevezető szavak itt-ott el is kalandoztak Orosz János festői világától, megvan rá a mentségem: szerettem volna a képeken túli világba is ablakot nyitni, mert ez a világ is Orosz János világa.

 

1979

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]