Orosz Jánosról, két ülésben

Negyedszázad óta Orosz János minden kezevonását ismerem. Az eldobni való rajzoktól kezdve a megmásíthatatlan festményekig, szobrokig. Így nemcsak életművének, de életműve alakulásának is a koronatanúja vagyok. Látom azokat a napokat, amelyek éjszakává komorodtak a képein; látom az aranyba öltözött darazsakat, amelyek a nyár dicsfényét kölcsönözték néhány vásznához.

De emlékeim és tapasztalataim közül legélesebben mégis Orosz metamorfózisait látom. Határozott és meggyőző alakváltó-képességét, amely a ravatal és a szivárvány közti utat, a nevetés és a megrendülés közötti távolságot bántó zökkenők nélkül járta be. Stílust is úgy váltott már jó néhányszor, mint aki testsúlyt, testformát és idegrendszert cserélget. Ha nem az emberi szellem kapcsolatot kereső hajlamában hinnék, hanem a lélekvándorlásban, föltehetően makacsul bizonygatnám, hogy Oroszban sok a picassói vonás. Kíváncsisága, játékossága, metaforikus képzelete s egyidejű vonzódása a nagyrealizmushoz és a nagy absztrakcióhoz leginkább is vele rokonítja. Ahhoz azonban, hogy ezek a fölvillanó alapképességek, alaphajlamok ne csak füstöt lökjenek, de megmutathassák a természetükben rejlő erőt és távlatokat, az elmúlt húsz esztendőben élénkebb képzőművészeti életnek kellett volna lennie Magyarországon.

Minden művészet vitatárgy is egyúttal, mint ahogy minden életmű is az. Orosz munkássága önként kínált volna vitaürügyet sok mindenhez, de leginkább tán a közép-európai posztmodernség gondolatköréhez, a látás, a látomásosság vagy például a „hazai izmusok” hazaiságának a föltérképezéséhez. A negyvenhatodik évét betöltött Oroszról azonban egyetlen komoly műelemzés vagy műbírálat sem jelent meg. Se dicsérő, se korholó írás. Emlékezetes képfölajánló gesztusa az éhező afrikaiak érdekében, több „rajongást és ellenérzést” váltott ki, mint a képei. Kiváló művészek is hitelrontást emlegettek meggondolatlanul, hisz Orosz senkit se kényszerített erkölcsileg, hogy árverezze el életműve egy részét, s a művekért befolyó összeget ajánlja föl a világ szegényeinek. Orosznak a művészet nemcsak önkifejezés, de a jellemalakítás nehéz szerepe is.

Festményein kezdetben még ott láthatja az ember az életrajz nyomait: apját és anyját egy szegényes világ tompa díszletei között; a munkásélet változatos pillanatait: a Bútorszállítókat, a Gerendát emelő fiút, a Csemperakót, ha jól emlékszem a képcímre, de már az első – hatvanháromban rendezett – kiállítását sem ezek a posztimpresszionista képek uralják, hanem valamiféle visszatarthatatlan fény, hétköznapi reneszánsz sugárzás, amely még az életképeknek indult festményeit is „szentképpé” avatja.

A kiállítás megnyitásán Nagy László beszélt erről a festészeten túli többletről, erről a profán megszentelődésről. Az a Nagy László, aki – a művésznek és moralistának egyaránt kivételes képességű – Kondor Béla mellett Oroszban látott – elfogultan? elfogulatlanul? – korszakot kifejező festői erőt.

Ő még a hasonlóságot látta elsősorban, mi már a különbségeket is látjuk. Kondor szigorú, nyers, önpusztító erkölcsiségéhez vagy drámaiságához viszonyítva Orosz természetibb lény. Ami nem azt jelenti, hogy hiányoznak belőle a fenti tulajdonságok, legföljebb azt, hogy nem villámszerűen csapnak le ránk, hanem boldog vagy boldogtalan áramlások formájában. Jó példa erre A megégett emberek és a Nap, homok, tenger egymással összekapcsolódó sorozata. Az elsőben Orosz üszöggel és mésszel festi meg látomásait civilizációnk rejtettebb természetéről. Az egész huszadik század, s mindaz, amit valóságnak nevezhetünk, baleset áldozata lett Orosz János szemében. Egy kozmikus karambolé, amelynek legszörnyűbb látványai a háborúk, a katonatemetők mérnöki végtelenje, a saját arcukat elvesztő emberek föloldhatatlan zavara. E vésett s megfaragott képeken fehér és fekete gyász nézi mereven egymást. Vigasz vagy remény sehol!

A Nap, homok tenger képein viszont még egy terhesebb felhő árnyéka se száll át. Mintha a földről is, az égről is, a század emberéből is teljesen hiányozna a mérgezettség és a pusztulás tudata. Hiányoznának a háborúk s a gépek nyomán támadt fekete üregek. A világegyetem modellt ül Orosznak. Modellt ülnek a nők, a dombok, a Földközi-tenger fényei, hogy a boldog sarjadás nyelvén elmondják mindnyájunknak: semmi sincs elveszve még, mert a sejtekben ott feszül a katasztrófákat túlélő képességünk.

Egy hajótörött biztatja magát Oroszban az öröm képeivel, s biztatgat minket is? Ha így volna, azt se hányhatnánk a szemére. De sokkal inkább arról van szó, hogy Oroszban is, mint minden teljességre törő művészben, egymást váltogatva él a derű, a kétségbeesés, a harag, a fintor, a csakazértis dacos fennköltsége. Egymást váltogatva vagy egymással keveredve.

Ezeket az eredendő képességeket én legalább olyan fontosnak tartom, mint az esztétikai eltökéltségeket. Mert nélkülük a festészet könnyen az ötletek vagy az izmusok korlátozott világába csusszan át.

Ahogy Kondor nem nevezhető modern művésznek – a fogalom kisajátított értelme szerint –, Orosz sem az. Mintha mindketten középúton haladnának a megrekedt stílusok és a művészet vadonatúj leleményei között. De ez a középút Orosz esetében is inkább csak a besorolhatatlanságát jelzi. Művein a hagyomány és az újítás zavartalanul elfér egymás mellett, mert számára semmilyen rangra emelt esztétika sem lehet cél, csupán eszköz. Kondorhoz és Nagy Lászlóhoz húzó vonzalmában is az erkölcsi zsenialitás tisztelete marad máig a mindent megelőző érzés. És tudom, hogy ez az érzés olyan marad Orosznak továbbra is, mint földi embernek a Föld nehézkedési törvénye: elháríthatatlan s levethetetlen.

Néhány kortársához hasonlóan Orosz János már évekkel ezelőtt is megrendezhette volna gyűjteményes kiállítását. Festményeivel, rajzaival, szobraival – még a legszigorúbb válogatás után is – benépesíthette volna a Műcsarnok tágas termeit. De a bőség és a készenléti állapot ellenére mindmáig visszatartotta valamiféle szemérmes megfontolás: várjunk még az összegezéssel. Orosz nem a csodára várt, nem a csillagok ravaszkás és kedvező egybeállására, hanem újabb és újabb művekre, amelyek még többet árulnak el kristályosodó szándékaiból, s egyúttal talán a hetvenes évek lagymatag légkörét is áttüzesítik.

Ki ne értené meg ezt az önfegyelemre kifeszített várakozást s utána rögtön a türelem szétpattanását, hogy nem szabad várni mégse, mert olyan korban élünk, amelyben a fölhalmozódó erők és értékek nem adódnak össze maguktól, s a leltárt sem készíti el senki, hacsak a magára maradt művész nem erőszakolja ki a sorstól.

Orosz mostani kiállítását bizonyos fokig kihívásnak is tartom. Nem holmi kérkedéssel beoltott kihívásnak, hanem a magányos utat járó művész figyelmet fölhívó gesztusának: élek, dolgozom, a magamra vállalt világgal így és így sáfárkodtam eddig, nézzük meg magunkat egymás szemében!

De még tovább megyek. Orosz nemcsak szembesíteni és ütközni szeretne, hanem sebesülni is, mert a csöndből is csak újabb csöndre lehet föltámadni: az ütések s az eleven sebek viszont a teljes élet feszültségére s értelmére ébresztik rá az embert.

Goya negyvenhat éves koráig csak az élet idilli oldalát festette. „Cenzúrázta a valóságot, hogy el tudja viselni” – írja róla Claude Roy. De a negyvenhat éves korára rárontó betegségek magukkal hurcolják a mindennapi pokolba. A saját kínjai így olvadnak össze a kor nyavalyáival s eltorzult őrületével. Új korszak kezdődik Goya művészetében!

Mi köze ennek a romantikus kitérőnek Orosz képeihez? Annyi, mint a testetlen megérzéseknek a megtestesülő valósághoz. A tapasztalattal átitatott érzékeim súgják, hogy Orosz János most érkezett el élete és művészete meredekebb kaptatójához. Mindent tud, amit a mesterség magas szintű gyakorlása megkövetel. A szabadon futó, könnyed rajzból csuklómerevedés nélkül vált át a mágikus hatású grafikába. A természetiből a torzba, a gyászosból a gunyorosba, a körülhatárolhatóból a látomások övezetébe. Képmetaforái sűrűek, rétegesek, akár egy-egy több jelentésű modern költői kép. A Búcsúzik a lovacskától kezdve a Megégett emberek s a Nap, homok tenger sorozat képein át, a Nagy László életét és halálát fölidéző vásznakig bárki lefordíthatja közölnivalójukat a saját érzelmei nyelvére. Öröm, félelem, elveszettség, búcsúzás, véletlen és megrendelt halál kavarog ezekben a metaforákban. És még mi minden más: hódolat a földnek, a fáknak, a tenger hétköznapjainak, s belső reszketés a civilizáció nagyhatalmi terrorjától!

Valójában Orosz nyugodt lehetne, hogy jó úton jár, s még nagyon is hosszú lehet előtte ez az út. De Oroszra, mint valami ismeretlen eredetű lelkifurdalás, épp hogy a nyugtalanság tört rá. Hamisnak és haragosnak érez minden bekeretezhető lelkiállapotot. A kéjes és tohonya megrekedés eredetét látja bennük. Az ő szemében a szembeszegülés, a kíváncsiság, a léthelyzetekből fölszabaduló feszültség fontosabb mozzanata az életnek és a művészetnek is, mint mondjuk, a győzelem. Mert a halálon ugyan ki győzhet, de aki képes megőrizni magában a változás és a változtatás képességét, újjászületésével időt és életet nyer, és megújulásra késztet másokat is.

Orosz eddigi s ezutáni metamorfózisai művészetének picassói természetéről tanúskodnak: egy festő számára az élet változásai közben nem létezik más megtartó erő, mint a festészet változásai. Egy fával szembesülve csak az, hogy maga a festő is kilombosodik; a válságaival küzdő világgal szemben az, ha a festő nem kívülről szemléli ezeket a válságokat, hanem ha beléjük költözik. Orosz meglepő, meghökkentő vagy megnyugtató művész volt eddig, s nem katartikus. A végletek messziről feszültek egymásnak festményein s a grafikáin is. De mintha egy új készség alakulna benne: az összefogottabb drámaiság képessége. Amit eddig az életmű egészében szétosztva tudott csak megvalósítani, most egy-egy képen belül igyekszik kifejezni. Ugyanazon a képen belül életet és halált, derűt és megcsavarodó életakaratot.

Ha festészetének modernségét, magyarságát, sőt közép-európai légkörét akarnám érzékeltetni, szavak és beszédes hasonlatok helyett Nagy László szürrealizmusba ojtott vers-metaforáira hivatkozhatnék. A valóság megemelten is profán, de végül is megszentelődő ábrázolására.

1979