Orosz János képei

Aki először néz is szét ebben a nehezen áttekinthető teremben, látnia kell, hogy az itt kiállított képek elsősorban nem a rájuk égetett festéktől, s nem is a megmunkált anyag természetes csodájától, hanem emberi szellemtől sugárzanak – Orosz Jánosétól.

Orosz János – három esztendővel ezelőtt – már első kiállításával is, de a mostanival még inkább igazolta az újabb kori festészet egyik alaptételét, azt, hogy nemcsak a tett, a beszéd – a nézés is cselekvés. Aki csak azt festi a világról, amit lát belőle, s azt nem, amit tud róla, meghamisítja a dolgokat, s az érvénytelenség csöndes pusztítását készíti elő.

Orosz János majdnem két esztendőt töltött Olaszországban. Festői szempontból kapóra jöhettek volna neki az idegen ország tájai, az átlátszó felhőkarcolók, az átlátszó tenger, de Orosz tudta, hogy vannak élmények, tájak, melyekre többé már nincs szükségünk. Tudta, hogy a tenger átlátszósága helyett az emberi világot kell átlátszóvá tennie. A megélt világtól így jut el Orosz a megalkotott világig. Képein egy sorsától elidegenülő emberiség finom vagy zordabb katasztrófái bontakoznak ki. Az Elveszett Paradicsom négy képén az előbbi, A megégett emberek című képén az utóbbi látomásait metszi bele az anyagba. A fába vésett látomások formai megoldásukkal is egy erős megbizonyosodás figyelmeztető jelei: „Ember, emberiség, amit csinálsz, minden te vagy. Te vagy a halál anyaméhében megfeketedő magzat; te vagy önmagad elsiratója; te vagy, aki megnyerhetnéd a szerelmet, és elveszíted; te vagy, aki átváltozol természetté, hogy a természet emberi lehessen.”

Orosz János festői metaforái nekem végül is ezt mondják: az élet ereje nem a dolgokban van, hanem az emberekben. Ha a tragédiát az ember éli át, ezt a tragédiát csakis az ember oldhatja föl.

Éppen ezért szegedi kiállítása alkalmából ne is csak őt köszöntsük, de ünnepeljük magunkban azt az erőt és tisztaságot, mely képei láttán halmozódhat föl bennünk.

Nap, homok, tenger… úgy hangzik, mint egy vers ismétlődő sora, vagy mint egy titokzatos jelszó. A szavak mégsem költők vagy összeesküvők szótárából valók, hanem egy festőéből. Orosz János párosította őket össze, s adta tíz nagyméretű képének összefoglaló címéül.

Aki tudja, hogy Orosz évekkel ezelőtt hosszabb időt töltött Olaszországban, hamar kideríti: a vásznakon továbbra is ottani élményei támadnak föl, hasonlóan a hamuágyból kikelő rögeszmékhez, hasonlóan a megszakított szerelem falakon túli ébredéséhez.

Orosz előző kiállítása, A megégett emberek s Az Elveszett Paradicsom sorozatával, a megrendülést, a katasztrófa tudatát zúdította ránk. A háborúk, a civilizáció s a halál anyaméhében hanyatt fekvő emberiség riasztó látomását. A természetből kiűzöttek lepattogzott arcát, a gyönyörökből is kitagadottakét.

A Nap, homok, tenger sorozat mintha megkésett, de robbanásszerű föloldása volna ennek az előző két sorozatnak. Kihívás és szembeszegülés. A roncsokat, a törmelékeket, a fekete csontvázakat ezeken az új képeken már betemeti a verőfény, betemeti a homok. A tegnapi halottsiratók szeme elé eljött a tenger, hogy kimossa belőlük a szomorúságot. Igen, a tenger, ez a korláttalan emberi vágy túlemelkedik a tragédiákon. Ha bárki azt hinné, hogy Orosz a drámai látásmód helyett most az idillt választja, téved. Nem az idill, hanem a teljesség utáni szomjúság és szorongás hajtja előre. A homok, a nap, a víz mintha csak arra valók volnának, hogy újrateremtsék bennünk a kedvet: élni az életet. Az egymáshoz érő és szinte egymásból sarjadzó meztelen emberi testek úgy gyulladnak föl szemünk láttára, mint a világ eleven reklámjai. Nők, nők a fövenyen, a határtalanság tükre előtt. Szerelmük és a tenger szerelme ugyanazt az ígéretet rejti magában, ugyanazokat a boldog parancsokat. „Ó tenger, öröktől fogva ígéret és az, ami fölülmúl mindent, ami ígéret.” Oroszt mintha ez a Saint-John Perse-i sor tartotta volna fogva a vászon előtt. Mintha az a titkos gondolat, hogy szeretni annyi, mint cselekedni, hogy zabolátlan s gyújtó színeket festeni a vászonra annyi, mint hadat üzenni minden ellen, ami homályos, szürke, lucskos és sötétségnek kiszolgáltatott.

Orosz János minden eddigi kiállítását a nagyarányúság jellemezte. Nagyarányúság a gondolatban, a képekké alakított világ kicsontozásában vagy újrateremtésében. Bizonyság erre A megégett emberek című sorozata; a Nap, homok tenger tíz vászna és a Tisza-sorozat. Kondor Béla Darázskirályával egy időben festett képei nemcsak kivételes darabjai az új és sajátosan magyar festészetnek, de átformálói és létrehozói is.

Mostani kiállítása: kamarakiállítás. Hasonlattal élve: a tenyér gazdag rajzolatához képest egyetlen ujjlenyomat. Ami, természetesen, még a rendőri nyomozásban sem jelent értékcsökkenést, nemhogy az esztétikában. Orosz János itt látható grafikáit ugyanaz a kéz rajzolta, mint amelyik a Búcsúzik a lovacskát festette, vagy a civilizáció ravatalára fölfektetett üszögembereket.

A hasonlóságot nem a stílus őrzi elsősorban, hanem a gondolkodás folyamatossága. Hiszen aki szeret osztályozni, az itteni anyagban is legalább ötféle stílust különíthetne el, anélkül persze, hogy a rajzok egy ötfelé szakadt személyiség látleletei volnának.

A sokféleség Orosznál eszköz. Jól tudja, hogy a művészet nem csupán stílus, hanem olyan emberi képesség, amely megkísérli a világot áttekinteni és átélhetővé tenni. Realizmus vagy absztrakció? Orosz nem válogat köztük, nem folytat hitvitát, inkább váltogatja őket. Mert gondja nem a kifejezéssel van, hanem a kifejeznivalóval. Azzal, hogy milyen is ez a világ. És hogy kik is vagyunk mi valójában, emberek? Kik és milyenek vagyunk a század hatvanas-hetvenes éveiben? Kövérek? Soványak? Lomhák? Dühöngő disznósajtok? Aszálykatonák? Kívül szőkék, de belül ki vagyunk tömve fekete sárral? Tétovaságra születtünk, vagy arra, hogy újra és újra céltáblái legyünk valamiféle ellenfélnek? Mert a folyók helyét, mint látjuk, újra és újra oda lehet rajzolni a szívtájékra. És az örök kisember kezébe is mindig odarajzolható egy csokorra való csoda. Vajon melyik sors és milyen ítélet kiszemeltjei vagyunk?

Orosz bizonyára rossz néven venné, ha pedagógiai értelmet keresnék a rajzaiban. De azt is, ha nem keresnék bennük valami köznapin túli üzenetet.

A háborút idéző sorozatában – amely egy hatalmas méretű fali dombormű előtanulmányának tekinthető – két, keresztre feszített embert is láthatunk. Az egyik sötéten, fölismerhetetlenül összeolvad a keresztfával. Azt is mondhatnám: azonosul vele. A másik – szinte oda nem illő pózban csüngve – úgy viseli el a kereszhalált, mintha cirkuszi bohózat volna az egész. Egy láthatatlan éjjeliedényt is odaképzel az ember a keresztfára.

Meghökkentő és mélyértelmű rajza ez Orosznak. A század egyik alapélményét fogalmazza meg vele, láttató erővel. Hányan, de hányan éltek korunkban – kortársaink és ismerőseink –, akiktől nevetségesen távoli volt a vértanúság, de mégis vértanúként végezték. Sután és hebehurgyán, mint akiknek nem volt alkalmuk a hősiességleckéből fölkészülni.

Ezek a csapongó magánképzetek az én irodalmár kicsapongásaim volnának csupán? Nem hiszem. Negyedszázada ismerem Orosz Jánost, és tudom, hogy ő maga is tépelődő, válságokkal birkózó alkat, aki túllépve a nagyvenen, egyre jobban érti, hogy személyes hozzájárulásunk nélkül ma már nincs világ. S ha nem kölcsönözzük neki az arcunkat, a vérünket, éjszakáink forgó malomköveit, egyszerűen csak gonoszul zakatoló üzem lesz: fáival, autóival, tengereivel, világvárosaival.

Ehhez a személyes hozzájáruláshoz, úgy látszik, Orosznak az emberi testre van leginkább szüksége. Az emberi test beszédes zártságára. Ahhoz hátrál vissza, amiből a rajzolás nagymesterei kiindultak. De az emberi világ, az emberi test neki nem utánzásra kell, hanem jelképteremtésre. Általa fejezi ki testetlen gondolatait, fölháborodását, bujtogató kedvét.

Lehet, hogy sziporkázó ötletművekhez viszonyítva: mondjuk egy óriási, színes papíresernyőhöz, melyet az alkotója üvöltve szakít át a közönség előtt, az itt levő töredéknyi anyag hagyományosnak látszik. Ismétlem: lehet. Az ítélkezést azonban épp a mi időnkben kár lenne elsietnünk. A korunkat olyannyira jellemző eredetiséghajsza a kifulladás tüneteit mutatja. A nagynak kikiáltott avantgarde ötletek ma már se nem rombolnak, se nem építkeznek. Ezért is érzi az ember egyre határozottabban, hogy a korszerűség és a korszerűtlenség megvénült vitáját ideje lenne hosszabb időre fölfüggesztenünk. És megszabadulva minden előítélettől, abból a Giordano Brunó-i elvből kiindulni, hogy a művészetekben annyiban vannak csak igazi szabályok, amennyiben igaz művészek vannak.

1966