Németh József képei

Néhány évvel ezelőtt, mikor először láttam Németh József képeit, rögtön megéreztem, hogy egy öntörvényű művész áll elénk, nemcsak fölismerhető stílusjegyekkel, de fölismerhető tisztasággal és erővel. Azokkal ellentétben, akik egy új alföldi festőt ünnepeltek benne, én azt a fiatalembert és barátot, aki költőien makacs és zárt, mert nem divatból és nem is a tisztelni való hagyományokból merít – hanem saját magából. Képzeletének és szándékainak távlatot nem a tágítható szabadság ad, hanem a személyére korlátozódó hűség.

Hűség persze többféle van, még a művészetben is. Tehetetlen, vergődő, sárba vagy a tegnapi szépségek hálójába bonyolódó. Az Ernst Múzeumban kiállított képek láttán, nyilván akadnak majd, akik Németh Józsefet ez egyértelmű és hosszúra nyúlt hűség miatt marasztalják el. Sajnálkoznak majd, hogy rendkívüli képessége egy elhagyott világ gyalogösvényein tévelyeg, ahelyett hogy kilépve közülük, nagyobb iramú utakra indulna. Nem akarom megvédeni őt – ezzel csak gyöngíteném. Sőt, azt árulnám el, amit tudatosan vállal.

Képein szinte semmi látható nyoma a huszadik századnak: a széthasítottságnak, az embert, a világegyetemet földúló erőknek. Nem a meghasonlás és a fennkölt nyomorúságok festője ő. Nem az elidegenítő világé, amely legtöbbünket fojtogat.

De nem is az idillé!

Korszerű? Korszerűtlen?

Gauguin korszerűségét, szerintem, sokkal inkább emberi menekülése fejezte ki és egy öntörvényű világ megteremtése, mint a képein ábrázolt látvány időszerű vagy időszerűtlen volta. Vajon elmarasztalhatjuk-e Németh Józsefet azért, mert Tahiti messzebb van Európától, mint Hódmezővásárhely vagy a Tisza-part? A művészet nem ismer ilyen távolságokat, ha emberi közölnivalója van.

Németh József idézőjeles menekülése abba a tegnapinak nevezhető világba, melyet a festészet és az emberi szellem már rég maga mögött hagyott, csak a boldog vagy a boldogtalan türelmetleneknek s a folyton előrehatolók számára jelenthet elmaradást. Tudjuk, az idő nem áll meg, de vannak dolgok, értékek, amelyek a sürgető idő ellenére is megállnak. Emberi erőfeszítés kell, hogy elpusztítsuk vagy hogy megőrizzük őket.

Németh József az én szememben a megőrzés festője.

Azok jelenlétét égeti belénk, akik szinte személytelenül, hivalkodás nélkül segítenek fönntartani ezt a mai világot is: kétkezi emberekét, magukat megtartókét. Hozzájuk és a környezetükhöz kötődő hűsége így nemcsak érzelmi viszonyt fejez ki, hanem eszmét is. Azt, hogy a világot a széteséstől megőrizni semmivel se korszerűtlenebb feladat, mint a szétesést korszerűen ábrázolni. A világ – ahogy Garaudy megfogalmazta: beláthatatlan erőmező. Az ember egyetlen erőt képvisel benne, mely szembeáll az összes többivel. Én ezt az erőt érzem Németh Józsefben magában s a képeiben. Emberalakjaiban, tisztaságot sugárzó nőiben; ezt érzem a még utoljára megnézett alföldi tájban, melyet hazámnak fogadhatok el; szívós és tűnődő állataiban, a munka emlékműveként fölrakott boglyáiban, a vízben s felejthetetlen fáiban, melyeken úgy fújt át a szél, mintha parazsat élesztene.