A rácsodálkozás öröme

Személyesen a kiállítás forgatagában ismerkedtem vele össze – képei testközelségében. A bemutatkozás puszta külsőség volt, a szokás hatalma, hiszen közös barátaink révén, évek óta, életének szinte minden mozzanatát ismertem. Tudtam, hogy harminckettedik évébe fordult, hogy a Képzőművészeti Főiskola elvégzése óta Hódmezővásárhelyen él, hogy megnősült, hogy más fiatal művészhez hasonlóan gyötrődik ő is anyagával, munkájával, és közben komoly megélhetési gondjai vannak. Sőt, a későbbi legenda magjául szolgálható regényes életrajzi fordulatról is tudtam, nevezetesen arról, hogy Németh Józsefből talán sohasem lett volna festő, ha a kaposvári szabadiskolán rajzolgató szobafestő inasban egy véletlen folytán Hintz Gyula fel nem fedezi a kivételes tehetséget.

Az elbeszéléseken túl természetesen ismertem néhány képét is. A legelső festménye, amit két vagy három évvel ezelőtt, a Fiatal Képzőművészek kiállításán láttam, már az első odapillantásra megkapott. A kép témája, tárgya szinte már riasztóan is egyszerű volt. Két szárkupacot – vagy ahogy ő mondja –, szárkúpot festett meg a kiürült mező elhagyatottságában. Sehol egy ember, sehol egy madár, csak a fölszántott őszi föld feketesége és az ég holdas éjszakát utánzó kékje. E titokzatos kékségből és a szántás sötét sávjáról emelkednek föl a szárkúpok, zöldessárgán, átfutva még a szürke ólmos árnyalataival. Csupa sejtelem ez a kép; az idegek boldog emlékezetéből születhetett. Olyanok ezek a szárkúpok, mintha aranyboglyák volnának a gyerekkor álomvilágából. Különös, hogy bár nincs jelen egyetlen élőlény, a táj mégsem embertelen. Éppen a sejtelmessége révén emberi. A fölszántott föld, az összerakott szárkúpok geometriája az emberi kéz munkájáról vall, magáról az emberről, ki itt járt, és most magára hagyta a természetet. A kép ettől mágikus hatású.

S most, hogy egy teremnyi képét láthatom együtt a Műcsarnokban, ismét az a benyomásom, hogy a fiatal Németh József azok közül a festők közül való, akik a látvány festői ábrázolásán túl, ösztönösen vagy tudatosan, valami egyetemesebb és mélyebb megoldást keresnek. Festészete ebből eredően a legteljesebb mértékben ember-központú. Az említett Szárkúpok és a Bárányok című kép kivételével, mindegyik festményén ott van az ember. Kazalrakókat fest, vándor kubikusokat, a tavasz korai virágzásától egymásra talált fiatal emberpárt, beszélgető asszonyokat, lányokat a kék este homályával körülkendőzve, krumpliültetőket. Két festményén a családi élet meghittségét s a legszorosabb összetartozás élményét ábrázolja, a Tangazdaság című képén pedig a nagyobb család, a közösségi élet egyik pillanatát.

Az ember kétfajta szerepet kap művészetében. Vannak olyan képei, ahol teljesen betölti a teret, ahol homloka a nappal és a látóhatárral kerül egy vonalba. Ez persze nemcsak azt jelképezi, hogy az ember uralja ezt a földet, de azt is jelenti, hogy ugyanolyan alkatrésze ennek a mindenségnek, mint a sötétpiros nap, a legelő állatok vagy a zöld csöndbe kövesülő lombok.

A másik fajtájú képein az ember szinte csak eszköz, hogy az embert kifejezze. Két hasonló jellegű képére gondolok. A Kazlakra és a Tisza töltésre. Mindkét kép ugyancsak mágikus erejű. Az előbbin kazlak magasodnak az ég felé: világító, sárga szalmakazlak. Beragyogja őket az augusztus végi nap. Talán nem is az augusztusi, hanem valamiféle aranykori nap, mely szellemmé és derűvé lényegült át. A kazlak előtt két sötét bivaly és egy feketére festett ember áll, olyan primitív és lenyűgöző egyszerűséggel festve, mint az őskori barlangképeken. A hatalmasra felrakott kazlak sugárzó erejűek. Úgy hatnak, mint a munka emlékművei. És Németh úgy is festi meg őket, hogy egyáltalán nem érződik rajtuk: mulandóbbak, mint a kőből vagy a cementből épült paloták, házak.

Németh József valóban modern és meggyőző erejű művész. Ezeket a jelzőket elsősorban nem látomásaival, álomszerűnek ható, sejtelmes hangulataival, s nem is az alakok és a tér kubisztikus megoldásaival vívja ki, sokkal inkább szellemi bátorságával és hitével. Kevés festőt ismerek, aki ennyire csodálkozó és ámuló természetű, mint ő. S nekem ez az igazi többlet, mely valóságos tehetségét igazán megnemesíti. Nagy adomány a csodálkozás és az ámuldozás öröme – különösen manapság, mikor a ránk zúduló eseményeket többnyire csak úgy lerázzuk magunkról, mint a vizet. Rakéták és holdak suhognak az elképzelhetetlen magasságban, s bennünk csak két napig tart a kíváncsiság, csak eddig tart az áhítat, és sokszor egyetlen kézlegyintéssel beárnyékolják a világ csodálni való dolgait. Németh József erre az örömre próbál megtanítani bennünket. Örüljünk a szemünknek, a kezünknek, csodáljuk meg a föld létezését. A visszatért gólyák álombeli szárnycsapása ugyanúgy ámulatba ejti, mint a Szúnyogsziget lombjainak zöld forgataga; Az Ásók című képén a munka ütemének zenei és mértani refrénje; a tél vidám fehérsége; egy vízért induló kislány látványa, ahogy tűnődve megáll a nyárban egy zöld kontyú fa alatt. Időszerű témáin túl, ez az ő legigazibb maisága. Ezzel a szemlélettel ábrázolja az alföldi embert s az alföldi tájat. Kubizmussal és itt-ott expresszionizmussal párosuló új realizmusa, forma- és színvilágával egyaránt alkalmas arra, hogy a kor által sugallt legősibb és legmodernebb érzést kifejezze. Képei anélkül, hogy rossz értelemben véve költőiek lennének, a költészet szóbeli, mágikus közvetlenségével hatnak a szemlélőre.