Hétvége a barátommal

Festőbarátom fölhív telefonon, hogy a hét végén szeretne kijönni hozzánk Esztergomba – az esztergomi dombok közé –, egy kis eszmecserére. Hetek óta dolgozik bezárkózva: fest, rajzol, kiállításra készül, s családtagjain kívül csak kóbor macskákkal elegyedik elvétve szóba.

Nekem épp embercsömöröm van újra, lúgos az agyam a sok hiábavaló értelmiségi fecsegéstől, de az ő ajánlkozásának őszintén megörülök. Biztatom, jöjjön, s megnyugtatásul még azzal is bátorítom, hogy a sok politikus és író után nekem se árt, ha egy másik művészet pezsegtető, kénes fürdőjében néhány órára megmártózom.

Fiatal korunkban ugyanis napirenden voltak ezek a nagy fejesugrásokkal élénkített fürdőzések. Minden kiállítás, kép, látvány, elszólás, gondolat elegendő volt egy-egy hosszabb táv leúszásához. Giotto? Modigliani? Cranach? Ady? Rilke? Kondor Béla és a közép-európai szimbolizmus? Nagy László? Tóth Menyhért? Juhász? Vagy épp a mágikus tárgyiasság konok művésze: Cézanne? Csapongva és könnyelműen váltogattuk a témát, mint akik a sorssal és a múzsákkal kergetőznek.

 

*

 

Baráti beszélgetésre – bármilyen fontosnak hiszi is – nem úgy készül föl az ember, mint egy előadásra. Nem szedi elő fölszaporodott jegyzeteit, nem lapoz bele időszerű képzőművészeti folyóiratokba, de a találkozás előtti nap délutánján többször is azon kaptam magamat, hogy festőkön és festményeken töprengek: Cranach stilizált fáin és térteremtő módszerén; Turner fény-örvényein, amelyek a végtelenség szemeközepére emlékeztetnek, s ugyanígy Picassón, az örök mesteren; Csontváry „habókos zsenialitásán”, aztán Kokas Ignác új képein, s egy fiatal festőn, valamilyen Péteren, talán Földi Péteren, aki eredeti tehetség, s messziről nézve még tanítványa is lehetne a barátomnak. Félálomképek, aktok, üvegkoporsóban fekvő kortársak, kozmikus földdarabkák, vérző portrék kavarogtak fejemben egész későig.

 

*

 

Másnap délután háromkor már kint ültünk esztergomi kertünkben, a hatalmas cseresznyefa alatt. Fehér pad a fűben s előtte sugárzó, fehér asztal a lombok szűrt homályában. Igazi posztimpresszionista helyzetkép. A kései Szőnyi István fölfogásában. Tíz méterrel arrébb, a hegyek irányában akácfasor. Csurom virágban. Úgy szédelegnek, dülöngélnek körülötte a méhek, mint saját szenvedélyükbe bonyolódott alkoholisták a kültelki italbolt körül. Alkoholisták? Az önkéntelen képzettársítás őket rántja elsőül közénk. Talán nem is olyan véletlen hangütés ez, hisz festőbarátom testvérbátyja is az. Villanyszerelő mester, azt is mondhatnám: művészi fokon, aki évtizedek óta magasfeszültségű árammal dolgozik, állandóan élet és halál vibráló övezetében. Ha iszik, kutya baja sincs. Nyugodt, mosolygós, határozott. Ellenben ha nincs benne „megfelelő nyomás”, rögtön remegni kezd a keze, fél, elbizonytalanodik, s az agya se logikusan vált, hanem lóugrásokban gondolkodik, mint akinek szolid elmelibbenése van…

Történet gördül történet után az alkoholista testvér viselt dolgairól. Megelevenedik közben a „hőskorszak”: Inota, Csepel, Dunaújváros keletkezése; az ipar parázskorszaka Magyarországon; nők, világszédelgő barátok, elvonókúrák, de a nélkülözhetetlen testvérbátyért folyó vállalati tusák is: melyikük alkalmazottja legyen. S mindezt megkoronázza a legendás „macska-szabadalom”, amellyel a bátyja legalább tízmillió forintot tudott megtakarítani munkahelyének.

A gyár teljes felújítását tervezte el a vállalat igazgatósága. Benne természetesen a régi elektromos vezetékrendszer kicserélését is. A baj ezzel kezdődött el. Az eredeti tervezés pontos térképe szőrén-szálán eltűnt az üzemből. Ott álltak a villanyszerelők a megbízatással, fogták a fejüket, mert ahhoz, hogy a munkát elvégezhessék, egy föld alatti beton útvesztő zegzugait kellett volna föltárniuk légkalapáccsal és csákánnyal, ami a fölújítást – jó magyar szokás szerint – azonnal, rögtön rombolással ellenpontozta volna.

Barátom bátyja ekkor ejtett foglyul egy javakorabeli macskát. Selymes farkára vékonyka spárgát és zirgő-zörgő bádogdobozt kötött, s így engedte el útjára az egyik akna lejáratánál. A megriadt, boldogtalan állat végigharangozta a labirintusrendszert, húzta benne a spárgát, amely gombolyagról tekeredett le, s végül is olcsón segített föltérképezni az egészet. Jóízűen megállapítjuk, hogy szobrot kellett volna állítani neki, az Ismeretlen Macskának, vagy kitüntetni a Munkaérdemrend aranyfokozatával.

Nevetgélünk, mintha a Vidám Színpad valamelyik előadásán ülnénk. Közben persze várom, hogy a barátom előhozakodjon kijövetele céljával. Valamilyen szakmai, netán esztétikai gonddal. De semmi. Elkezdjük szidni az állapotainkat. Az egészségügyet, az értelmiség elitjét, a kormányzatot, amiért évtizedek óta tehetetlen az alkoholizmus ellen, az öngyilkosságok és a kereső korú férfiak korai elhalálozása ügyében. A világ élvonalába léptünk mindegyikkel.

Váratlanul azon hökkenek meg, hogy már beszélgetni sem tudunk. Leckét mondunk föl egymásnak, innen-onnan összegereblyézett értesüléseket, akár a vonaton együtt zötyögő ismeretlen útitársak. Nem gondolatokat, csupán aprócska híreket adunk tovább. Lassan másból se áll a világunk, mint hírekből. Ma már a háború is: hír. A kultúra is: hír. Ha jól utánanézünk: az életünk is az! Halljuk, hogy történik, zajlik; hogy valamiképp velünk esik meg, de jogosan érezzük, hogy minden eseménye távoli.

Borzasztó baj, hogy így van. De talán még borzasztóbb, hogy elfogadjuk. Hogy sorsként fogadjuk el!

Hirtelen eszembe idéződik Malraux egyik beszélgetése Picassóval. A Guernica festése idején arról beszélgetnek, hogy például El Greco és Van Gogh, akik ismerni vélik a halált, mennyire elítélik azokat, akik nem ismerik. „Igen – mondta Picasso, inkább önmagának, mint vendégének –, más az élet, más a festészet.” Ami a legköznapibb értelmezésben azt jelenti, hogy az élettel szemben nincs más, mint a festészet!

Úristen, hol maradtunk mi el ettől a megszentelt komolyságtól! Festünk és verset írunk, mint akik megszokták, hogy fessenek és körmöljenek. De arról, amit csinálunk, nem azért nem beszélünk fennhangon és folyamatosan, mert szégyenlősek vagyunk, hanem mert tudatlanok és gyakorlatlanok. A századelő nagy művészeti kalandjaiban nemcsak új művek születtek, hanem új értelmezések is! Lázas, kihívó, győzelmes magyarázatok! Apollinaire, Breton, Majakovszkij, Picasso, Lorca, Bartók, Gropius, Schönberg, Eliot, Braque és még sokan mások saját ars poeticájuk mellé világmagyarázatot is mellékeltek. Filozófiarangú elemzéseket. „Le a stílussal! – szokta ismételgetni Picasso ezt a kijelentését. – Miért, istennek talán van stílusa? Sorra megteremtette a gitárt, a bohócot, a tankot, a macskát, a galambot. Mint én. Az elefánt meg a bálna még csak elmegy együtt, de az elefánt meg a mókus?! Valóságos bazár! Isten olyat csinált, ami azelőtt nem létezett. Én is. Még festett is. Én is…” Tehát: „…nem utánozni kell az életet, hanem úgy kell gyötrődni, dolgozni, ahogy az élet gyötrődik, dolgozik. Úgy dolgozni, mint az élet. Érezni, ahogy kihajtanak az ágaink. A saját ágaink, persze hogy azok! S nem az élet ágai!”

Egész könyvecskét lehetne kiadni Picasso önértelmezéseiből és világelemzéseiből. Munka közben leírt vagy elmondott esztétikai gondolataiból. S természetesen másokéból is! A modern művészetek új esztétikája, mint másodikul születő ikertárs, a művekkel egy történelmi pillanatban születik meg. Ugyanazon a szülőágyon és ugyanabban a diadalmas fájdalomérzetben. Előző korok művei és műértelmezései között mintha nagyobb volna az időbeli távolság! Azt hiszem, hogy ez a kettős ikerérték segítette a modern művészetet ahhoz a sikeres frontáttöréshez és területhódításhoz, amelyet a század első éveitől kezdve a második világháború befejezéséig elért.

Tudom, hogy ennek később eljött a böjtje is. Annyira elszaporodtak a műmagyarázatok, hogy valósággal kiszorították, sőt kiirtották magukat a műveket. És a közönség sok helyütt áldozatul esett ennek az új fertőzetnek: az értelmezést előbbrevalónak érezte, mint azt, ami kiváltotta. Így lett hír a művészetből is! Nevetséges és botrányos hír. Akár egy autószerencsétlenségből. Nemes véletlen, hogy némely képzőművészeti alkotás nem is igen közöl a nézővel többet, mint az efféle köznapi katasztrófák. Ugyanis gondolati és filozófiai remegés nélkül a művek illusztrációkká válnak. Vagy annak születnek eredetileg, vagy később süllyednek le erre a szintre.

A barátom, bekalandozva Európát, Amerikát, már rég túljutott az „ötletművészet” üres tébolyán. Időnként még áradásos monológban kel ki ellene, de többnyire csak legyint. „Ócskaság, szélhámosság, üzleti kéjelgés.” Ő, saját képein, egyetlen pillantásra se veszítette el az Embert, aki „a művészet központi alakja” volt évezredekig, s csak most veszített örökletes szerepéből. Ha Picasso az anatómiát dúlta szét s rendezte át, hogy a század emberéről – képzeletéről, torzulásairól – valami soha nem voltat mutasson meg, a barátom szinte érintetlenül hagyja a emberi test hagyományos formáit, a veszedelmes torzulást azonban a pszichológia apró félrecsúszásaival érezteti: látni, hogy a test valójában csak álarc, a belső rengések és rángások eltakarója. A hús – az áldozatoké és a bűnösöké egyaránt – hazugsággal keveredett. De úgy is, hogy elevenek és bábuk élnek együtt családiasan. Élők és holtak meghittség helyett fölháborító különcködésben…

Hallgatom, ahogy beszél. Szeretném, ha rátérne munkájára. De nem, az istenért sem! Inkább a pletykák, mint a régi, fülledt, versailles-i típusú királyi udvarokban! A gondolati mámort a pletyka által fölébresztett öröm pótolja tán? Vagy mert nincsenek komoly intézményeink, újságjaink: a pletyka lett a képzelet röptető erőforrása? Érzem, hogy szólnom kéne. Rá kéne szólnom: ébredjen föl, mint az alvajárók. Nekünk, ha találkozunk: rengeteget kell beszélnünk a munkánkról. Minden szó mögött ott várhat ránk egy új igazság, új összefoglalás, valamilyen új távlat! Senki se beszél a mi dolgainkról helyettünk, ha mi másról locsogunk folyton… Érzem, szólnom kéne. De nem megy. Most még nem.

Nézem hosszan az akácfasort és a méheket. Múlik a nap, múlik az idő.

 

1985

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]