A tizenhetedik tárlat

Egy hagyományossá vált kiállítás-sorozatban a tizedik, tizenegyedik kiállítást még a világ legmozgalmasabb városában is nehéz megrendezni és megnyitni. A huszonötödiket, a harmincadikat szinte már lehetetlen is. Mert ugyanaz alatt az égbolt alatt – főként egy kis országban! – nemcsak a csodák – a csodálkozások sem ismétlődhetnek fokozhatóan.

A törvény Hódmezővásárhelyre is vonatkozik.

Ennek ellenére vagy ezzel együtt a Tizenhetedik Őszi Tárlat mégis tizenhetedik ünnepe ennek a városnak. S mindazoknak, kiket szorosabb vagy lazább kötelékek fűznek ide; kiknek a vásárhelyiség nem gomblukba tűzhető jelvény, de a sokféleség burkán is átütő eszme- és ízlésrend; sőt, magatartás; kéz- és fejtartás egyben.

De amennyiben ünnep, annyiban vizsganap is.

A teljes védtelenség napja.

Elismeréseké és gáncsolásoké egyaránt. Kétségbevonhatatlan dolgok ideje s néhány erősen fölrajzolható kérdőjelé. Itt van mindjárt a tolakodó kérdések közül a legvakmerőbb: vajon Vásárhely történelemtől is hitelesített szerepe nem fogyatkozott-e meg mára? Az itt fölfakadt és vastag sugárként feltörő szellemi forrás nincs-e kiapadóban? Vagy ha nincs, nem szivárog-e el akkor titkos ereken valahová, félre?

A kérdések nyitottak, s mi tagadás, Vásárhely csak úgy maradhat továbbra is a magyarság szellemi-művészi-ízlésbeli életének egyik központja, ha ezeket a kérdéseket ő maga fordítja saját maga ellen. És az igény egyáltalán nem múltidejű igény. Nem azt jelenti, hogy amit a vásárhelyiek elértek eddig, Tornyaitól Kohánig, Kosztától a maiakig – kevés. És azt sem jelenti, hogy az eddig bejárt utat kell megtagadniuk. Hiszen a művészetek világán belül nem mindig arról van szó, hogy valamit szét kell zúzni, mert lejárt az ideje. Ez csak a látszat. Sokkal inkább arról, hogy az élet van örökös mozgásban, elmozdulásban, lendületben. Erre az érzékeny megkülönböztetésre azért van szükségünk, hogy sose felejtsük el: a változásnak mindig valami elemi erejű fölismerésből, sorsból, sejtésből kell kirobbannia.

További kérdés: van-e ilyen robbanásra kész feszültség az itt kiállított képek hámrétege alatt? Vagy ha most nincs, mikor lesz újra, s lehet-e egyáltalán?

Azt hiszem, fölösleges részletezni, hogy nagy művészeti korszakokkal a tudatosodás és a tudatosítás élénk és világító korszakai is együtt járnak. Olyan megkerülhetetlen kőszikla ez a törvény, hogy ha például nem akadnak az alkotóknak azonos tehetségű értelmezői, maguk az alkotók kényszerülnek rá, hogy ezt a pótolhatatlan munkát elvégezzék.

Sajnos, Vásárhely – még az ötvenes évek elején – fölismerve az elszabadítható rágalmak veszett kutya marását, önvédelemből bele se kezdett ebbe a munkába. Festettek, de nem fogalmaztak. Féltek, hogy kiejtett szavaik, megfogalmazott esztétikai véleményük miatt sebezhetőbbek lesznek, mint a képeik miatt. Ideológiájuk a csönd lett, mely inkább őrzi, mint bontakoztatja a gondolatot. A csönd, mely önmagát termékenyíti csak, vagy legföljebb a magatartás szikár formáit keményítheti meg arcon, a csuklók táján, a gerinc körül.

S miután a vásárhelyieknek jobbadán csak barátai s alkalmi védői voltak, nem pedig saját magát építő esztétikája – a bumeráng visszaütött. A terjeszkedő gondolat elfojtásából így született meg mára a gond: Vásárhely merre tartson? Az a Vásárhely, mely valahonnét a láthatár alól vagy a Tiszapart füzeseiből még Kondor Béla Darázskirályát is előcsalta.

A beavatottak, de talán a kevésbé beavatottak is tudják, hogy a modern mexikói festészet Rivera, Orozco, Siqueiros révén, a húszas-harmincas években hogyan került a világ élvonalába. Noha ugyanúgy a parasztság, a szegénység képviselői voltak, mint a vásárhelyiek. Szerencsétlen arcok, lábfejek, kezek, világlátó szemüregek, szikkadt állatok fölmutatói. Ugyanúgy a népművészetben élő formakincset gyúrták, dolgozták át, segítségül híva olykor a vért, olykor a vihart. Ráadásul ugyanúgy távol tartották magukat az absztrakt irányzatoktól – akkor is, mikor ezek az irányzatok a fénykorukat élték.

Ki próbálta például a vásárhelyiekben tudatosítani a hasonlóságot? Vagy csak elvetni legalább a magot: csíraképes-e? Mert a művészet kihívás is! Erőszak is az élmények fölött. Visszhangot hiába várunk lepkecsattogástól. Visszhangja a kiáltásnak van.

Hogy a hasonlóságról az ejthetett volna szót, aki a különbségről is beszél? Ki tagadná? A mexikóiakat a forradalom s a civilizációs robbanás bontakoztatta ki. Szakmai nyelven szólva a nagy felületek, melyek eleve ledobják magukról a kisrealizmust, a pepecselést. Ez igaz. De az is igaz, hogy a nagy falfelületek mellett a rendkívül tudatos eszmei s esztétikai felkészülés is segített.

A számtalan érv és meggondolás sűrűjéből én csak ezt az egyet emeltem ki.

Azt is vitathatóan. S inkább csak példaként, hogy ez a Tizenhetedik Őszi Tárlat ne csak az öröm vegyértékeit kösse le, de támasszon bennünk ma még kielégíthetetlen igényeket. Sőt azért is, hogy a megfestésre váró világ szomszédságából induljon el végre az a gondolati munka is, mely Vásárhely köré új mágneses kört teremthet.