Kaland a folyosón

Hányszor elhatároztam, hogy fölszaladok a harmadik emeletre, s végignézem a művészettörténeti tanszék kiállítását. Éreztem, nem szalaszthatom el, mert ha művészi lenyomatokon is, de egyszer az életben együtt láthatom az egész európai festészet remekműveit, hatszáz esztendő keretébe foglalva, Giottótól napjainkig.

Elhatározás helyett a véletlen adott erre alkalmat. Cikket kellett írnom M. professzorról, a tanszék vezetőjéről. Fölmentem, hogy megbeszéljem vele a találkozás időpontját. A tanszék előtt kilakoltatást idéző fölfordulás fogadott. Kiderült, hogy átépítés folyik már napok óta a szobákban, s minden az ideiglenesség állapotába billent át. A professzort nem találtam a helyén, azt tanácsolták, várjam meg. Kint a folyosón várakoztam. Mészszag, kopácsolás zaja, létranyikorgás futamai. A kiürített cementzsákok, mint levedlett kígyóbőrök, hevertek szanaszét. A falak mellett szekrény szekrénynek döntve, föltornyozott székek oszlopai, mint valami szürrealista bútorkiállításon, köztük asztalok, égre meredő lábbal, akár a geometria állatai.

Megzavart ez a váratlan rendetlenség. Nem is annyira a székeké, a szekrényeké, az asztaloké, hanem a kilakoltatott szobroké! A különféle stílusokat bemutató szobrok ugyancsak kikerültek a folyosóra. Az ismert kompozíciók, az emlékezet talapzatáról elmozdított portrék e furcsa számkivettetésben egyszerre útban levő tárgyakká váltak. Az egyik láda tetején például egy klasszikusan édeskés női akt hevert hanyatt fekve, mintha napozna. Az előadásokon fontos bemutató példány lehetett, szellemet képviselt, itt a folyosón azonban már nem képviselt semmit. A másik ládán pedig két mellszobor nézett farkasszemet egymással: egy római fej, azt hiszem, Ciceróé, és egy néhai magyar professzor képmása. Majdnem súrolta egymást az orruk. Mintha csak életre-halálra mérték volna föl egymást. Egyikük arca fanyar és bölcs volt, a másikuké fennkölt és hősies. Azt vártam, hogy dürenmatti vagy kafkai párbeszédbe kezdenek.

Nevetnem kellett a kiszolgáltatottságukon.

Csak a szobrokén?

E feje tetejére állított helyzetben még a művészetén is! És talán épp ez a fonák élmény sodort várakozás közben a képek felé. Ez lökött, hogy megkeressem a kiábrándító gúny ellenpontjait.

Végignéztem a reprodukciókat, ameddig a folyosón kirakott bútoroktól végignézhettem. Hatni kezdett bennem valamilyen gyorsan ható méreg. A hajdan megcsodált képeken igazságtalanul végigsiklottam. Giottót, Fra Angelicót, Botticellit épp hogy csak megnéztem; Raffaellót, Tiziánt, Coreggiót, kiket egyébként se nagyon szeretek, átugrottam. Rembrandtot, sőt még El Grecót is hagytam ellebegni.

Két kép hatott csak rám igazán ebben a mérgezett állapotban. Az egyik Leonardo Mona Lisája volt; a másik Breughel Parasztok tánca című képe.

Először nem értettem, mitől lettem ilyen elfogult? A szobroktól? Nevetségessé vált szerepük és klasszikus pózuk miatt? Végül is erre kellett gyanakodnom, mert ami eddig soha nem zavart, a képek zömét is hasonló stilizáltság lökte hirtelen messzebbre tőlem. Váratlanul zavarni kezdtek a bibliai jelenetek, a dundi angyalkák, a hatalmas combú meztelen vénuszok – e csupa-csupa jelképek, melyek az akkori világ „ideológiai párlatában” születtek. Azt éreztem, túlságosan szellemi élmények hozták őket létre. A középkori és a reneszánsz ember világképének absztrakciói voltak. Épp ezért örültem a kivételnek, mely megcáfolta a törvényszerűséget. Mona Lisa, kit „világhíre” kissé elzárt előlem, leronthatatlan mosolyával a többi kép közt egyszerre megelevenedett. Egyszerűségével érvénytelenítette a tiziáni, a rubensi pompát; s a mennyei kavargásba vegyülő vértanúk és érzéki istennők közül olyan emberien emelkedett ki, mint a természet alakzatai közül maga az Ember. Megfestésével Leonardo nem a realizmushoz, hanem az emberi csodához adott mértéket. A reneszánsz számomra ebben a képben teljesedett ki, s a túlvilágról visszaérkező ember külső gesztusok nélkül itt érkezett el önmagához.

A Leonardo-képtől már csak egy lépés volt Breughel, aki viszont először érkezett el a népig, pózok és idegenkedések nélkül. Már nemcsak a korszellemre, a reneszánsz ideológiára hallgatott, hanem a festőileg fölfogható történelmi és társadalmi valóságra. Zsánerképeket festett? Ha a reneszánsz nagyjai a földet, a természet szépségeit fedezték föl, akkor ez a németalföldi festő azt a földet, amelyen aratnak, szeretkeznek, mulatnak, meghalnak az emberek. A kortársak Olaszországban pápák arcképét festik, lovas amazonok harcát, Breughel táncoló parasztokat fest, bocskorszagú romantika nélkül, s Leonardóhoz hasonlóan ő sem a realizmus határait, hanem az emberi lét határait kereste.

Amit fölfedezett – program volt? sokkal inkább fölismerés. Fölismerés, mely minden addigi és utána jövő festőtől megkülönböztette. Vérmessége, humora, drámaisága, nyomorlátása monumentális formák közt nemcsak a vásznakon – a tudat szférájában is rögzítette a népet, melyet addig kifelejtettek még a történelemből is. Hatása mindmáig azért olyan sugárzó, mert mélyről haladva indult, és így a valóság több rétegén áthaladva jutott el a legmagasabb csúcsokig. Persze, ha művét erőtlenebbül hozta volna létre, mint a tiziánok és raffaellók, már rég elfelejtette volna az emberiség. De ugyanolyan lángelme volt, mint ők, csak sokkal közelebb állt az emberi sorshoz és a természethez.

Ácsorogtam ott a zűrzavar közepén, szobrok, szekrények kuszaságában, és éreztem, minél tovább maradok, annál elfogultabb leszek. De elfogultságom miatt semmiféle bűntudatot nem éreztem. Mindössze arra gondoltam, hogy egyszer még újra végig kell néznem a képeket, ha már visszahordták helyükre a székeket, a szekrényeket, a szobrokat, s megszüntették az érvénytelenség nyomasztó állapotát.