Főhajtás a fordítóknak

Nem lenne könnyű dolga annak a tollforgatónak, akinek a Magas-Tátra hegyvonulatáról kéne komoly tanulmányt írnia, különösen akkor, ha az illető esszéista nemigen konyít a hegytanhoz, s eddig még egyetlen meredek csúcsát se mászta meg.

A példabeszéd nyilvánvalóan álarc. A zavaromat akarom rejtegetni vele, mert a Napjaink költészete sorozat hetven kötetéről és a tíz Pegazus-könyvecskéről nekem is képtelenség most szakszerű, hasznosítható elemzést írnom.

Több okból is. Az első és legsajnálatosabb az, hogy egyetlen idegen nyelven se beszélek. Franciául is csak annyira, hogy szótár segítségével le tudnék fordítani egy-egy verset, de mire elkészülnék vele, elmúlna az ősz, elmúlna karácsony is, és a világ komor vagy éppenséggel pökhendi katasztrófái ott hagynának magamra a szóböngészés verítékében pácolódva.

A másik ok már nem ennyire súlyos, de ugyancsak kikerülhetetlen: sokan fordítanak nyersből, akik az eredeti szöveget csak a szemükkel hódíthatják meg, én azonban aggályoskodóbb vagyok náluk: húszegynéhány év alatt aligha fordítottam le húsz versnél többet. Tehát még a mesterfogásokat sem tanultam meg; annyira se, amennyire azok elsajátíthatók.

Ha viszont se elemzést, se összefoglaló tanulmányt nem írhatok, akkor mért vállalkoztam mégis erre a szakosztályi közszereplésre?

Azért, mert Göncz Árpád és Orbán Ottó barátom igazi írószövetségi pandúrként nyakon csípett. Mindegyikőjük arra kért, söpörjem félre az aggályaimat, a gátlásaimat, mert éppenséggel egy olyan költő hangját szeretnék hallani, aki egyetlen nyelven se ért, fordítani se fordít, s világirodalmi tájékozottságát így kizárólag a tegnapi s mai műfordítóink érzékenységének, mohóságának s áldozatos hajlamainak köszönheti.

Az óhaj indokolt volt, s az eredményre magam is kíváncsi voltam.

 

*

 

Mit is jelent hát nekem a magyar műfordítás-irodalom léte, minősége és elevensége?

Bátortalanul mondom, de mindenekelőtt azt, hogy aránylag szabadnak érezhetem magam. Nem is annyira az irodalompolitika vadrózsabokrokkal teleültetett sétányain, hanem írás közben. Hiszen minden lefordított regényben, versben, drámában, tanulmányban ott van egy szeletnyi új világ, ami engem is megújíthat. Ott van a stílusokban, a szóösszetételekben, a részecskegyorsítású képzetekben; ott van a témákat újraszülő vagy meghódító vállalkozásokban. Néha egy versben érkező lírai hír fölér azokkal a világhírekkel, amelyeket a nagy lapok címoldalukon közölnek.

Hadd mondjam el egy régi – jelentéktelennek látszó – szakmai élményemet.

A hatvanas évek elején járt Magyarországon Tomas Tranströmer svéd költő. Kristó Nagy István barátkoztatott össze vele. Egy évjáratúak voltunk, de gesztusain, mozgásán, szellemi jártasságán nagyon is érződött, hogy mennyivel otthonosabban mozog a világban, mint én. Beszélgetés közben magyar folyóiratokat lapozgatott, s az egyik Kortárs-számban rábukkant néhány versemre. Tranströmer egy árva mukkot sem tudott magyarul, de vérbeli költőkre jellemző vakmerőséggel rábökött egy versemre, s azt mondta: fogadjunk, hogy az öt közül ez a legjobb. A kiválasztott vers kötetlen volt. Rímtelen, külalakra csapodár, rövid és hosszú sorok váltották benne egymást szeszélyesen.

Tranströmer valóban eltalálta: hozzám is az a vers állt legközelebb. A különbség csak az volt, hogy nekem az ösztön súgott, neki már a tapasztalat is. A kiszámíthatatlanul mozgó versben ő tudatosan fedezte föl a világon akkortájt már elterjedt versformát, amelyben a költő szabadabban mozoghat.

Játékosan is üzenetet közvetített.

Ettől kezdve még szemfülesebben figyeltem mindenre. Orbán Ottó jóvoltából – Ginsberg Üvöltése kapcsán – a hosszú versről is el kellett gondolkodnom. Juhász és Nagy, sőt előttük Weöres is írt már lírai verset hasonlót. Mégis Ginsberg Üvöltése vagy Gregory Corso Házasság című terjedelmes verse másféle tengermozgással csapódott partra, mint a magyar hosszú versek. A mieinkben mindig megszentelődött az ember, amazokban éppen hogy a szentséges göncöket tépte le magáról. Meg kellett értenem, hogy az igazi szabadságnak nincs feltétlenül szüksége szertartásokra: a szabadság még a banalitásokkal is szívesen elszórakozik, mivel nem szenved kisebbségi érzésektől.

Azt tapasztaltam a költészetben, amit a politikus a világpolitkában: minél több hír, üzenet, ösztönzés érkezik hozzá, annál világosabban fogalmazhatja meg saját helyzetét. Azaz: minél több a költői változat körülöttem, minél több a jól körülhatárolható részlet, annál személyesebb közöm lehet nekem is az egészhez.

Eliot írja egy hosszú gondolatsor közepén az alábbi mondatokat: „…Európa minden egyes népének érdeke, hogy a többinek továbbra is legyen költészete. Én nem tudok norvég költeményeket olvasni, de ha arról értesülnék, hogy norvég nyelven nem írnak többé verseket, a riadalom, amit éreznék, több lenne, mint a szokásos részvét. Úgy tekinteném ezt, mint a betegség gócát, amely könnyen kiterjedhet az egész kontintensre; mint a hanyatlás kezdetét, amely azt jelentheti, hogy az emberek többé sehol se lesznek képesek kifejezni – s következésképpen érezni sem – a civilizált lények érzéseit.”

A Napjaink költészete sorozat – már a születése pillanatában ennek a kultúrákat életben tartó elioti óhajnak volt a megtestesülése. Gyerekes és túlontúl harsány az emlék, de mégis elmondom, hogy amikor Eliot tanulmányát olvastam, a polcomon a Bika sorozat kötetei közt már ott állt a sorban egy nagyszerű norvég költő verseskönyve is: Rolf Jacobsen A város metafizikája című munkája.

Már maga a cím is fölizgatott, amikor a válogatás megjelent. Milyen költői, milyen emelkedett volt egykor Éluard egyik régi kötetének a címe: A fájdalom fővárosa. Noha csak távolról emlékeztetett rá Jacobsené, az emelkedettséget az ő címválasztásában az idegeket remegtető gyakorlatiasság váltotta föl. A város metafizikája? A népiesek és az urbánusok kimondott vagy kimondatlan, de mindenképpen elaggott csetepatéi fölé egy új gondolatot, egy új érzékenység költői bolygóját röptette magasba. A városszimbólum eltűnt, s helyébe odafészkelődött egy nyugtalanító, sivár sejtelem, amely már az egész huszadik századi civilizációnkra vonatkozott. A gépekre, a bitumen, a beton, az aszfalt terrorjára, a fényszórók hideg csápjaira, ahogy a végtelenséget tapogatják.

Jacobsenre emlékeztető költőt idehaza se, de a szűkebb környezetemben se találtam. Kloroformozott pillangók jutnak eszembe róla mindig a szennyvízcsatornákban, benzinbe esett darazsak s valami baljós furulyahang a városra szakadó havazásokban – mintha valaki fél karral furulyálna. Igen, valami hideglelős metafizika, melyet ködös, latyakos, korommal megszórt januári reggeleken mi magunk is átélhetünk. S mindehhez hozzácsapva egy újra és újra visszatérő kérdés: miben is higgyünk hát mi, emberek? Régi történetekben vagy soha nem hallott újakban?

Jacobsenéhez hasonló élményt jelentett régebben Octavio Paz kötete is. Még csak a Napkövét olvastam tőle, más verset nem, amikor A líra ma című kötetben rábukkantam egy tanulmányára. Mindig jó ajánlólevél, ha egy költő a versek mellett bátor és nagy távlatú tanulmányokat ír. Paz ebben az esszéjében fogalmazza meg híres tételét, amelyet később Somlyó György a Philoktétész sebe fő szólamává avatott. Ezt írja a mexikói költő: „Ami Baudelaire-t modern költővé teszi, az nem annyira a keresztény renddel való szakítása, mint inkább ennek a szakításnak a tudata. A modernség – tudatosságot jelent.” Paz még hozzáteszi, hogy kétértelmű ez a tudat: tagadás és nosztalgia egyszerre.

Ha jól értelmeztem Somlyót, ő kizárólag a gondolat első részének adott nyomatékot, én azonban mind a kettőre odafigyeltem már akkor, első olvasásra. S később, amikor a Fekete sugarak című kötetét megismertem, verseiben a tagadás és a nosztalgia egyidejű jelenléte eligazító iránytűm lehetett. A feszültség, amit ez a két erő létrehozott, közeli rokona még a bartóki disszonanciának is.

Új ismeretek, új fölismerések s új változatok megint egy fordításkötet kapcsán? Igen, feltétlenül. Hiszen ha Juhász Ferenc, Nagy László és Szécsi Margit az ősi és a modern érzetek, képzetek egybekelését egy barokkos lakodalom forgataga közben látta beteljesülni, Octavio Paz ugyanezt, vagy hasonlót, a személytelenebb idő és az otthoni térségek kopárabb díszletei között.

S nincs mit szépítenem a dolgokon: jó volt, kétszeresen is jó volt éreznem a másféleséget. A szemléletmódban és a mesterség gyakorlatában egyaránt. Egyik sem lett kisebb a másik által. Ellenkezőleg: egymástól elkülönülve élesebben mutatták meg saját vonásaikat. Például a pátoszt és az intellektualitásnak nevezett költői gondolkodás természetét úgy tanulmányozhattam révükön, hogy az összevetés ellenére is meghagyhattam őket a saját közegükben.

Sorolhatnám tovább a sorozat köteteit, amelyeket magammal hordtam hetekig: Enzensbergerét, Audenét, MacLeishét, Voznyeszenkijét, Lowellét, Kunertét, Nichita Stanescuét, a földrengésben elpusztult Baconskyét, az öngyilkos Celánét, a cseh Vladimír Holanét, akit nem láttam soha, nem is fogok látni, aki körül nagy csönd van folyamatosan, de aki az eltorzult esztendők száműzöttjeként, pusztán a verseivel, lírai támaszom tudott lenni. Szerelemről, érzékiségről, halálról, egy reggeli begyújtásról, a vasárnapok kietlen hangulatáról úgy ír, mintha helyettem írna verset. Még személyesebben szólva: mióta megismerhettem a verseit: van egy magánhagyományom, melyet folytathatok. Hogyan is hangzik ennek a költőnek egyik elszólása? „Amit isten kigondolt, azt kéne átérezni itt.”

 

*

 

A kiragadott példák érezhetően a megfontolatlan rokonszenv példái. De ugyanígy lehetnének megfontolt gondolatoké, mert ha akad is a sorozatban néhány kötet, amely engem hidegen hagy, költészetünk tapasztalatszerzéséhez, edzésben tartott izomműködéséhez még a negatív hatásukkal is hozzájárulhatnak.

Végeredményben egy lírai világutazással is fölér a sorozat. Megbízható és elevenen megőrzött élményeket raktározhat el az ember például a tegnapi és a mai Amerikáról. MacLeishtől Lowellen át Ginsbergig valami olyasmi történt a hatalmas országgal, amiről tudnunk kell, még ha ez a tudás nem több is egy megtámadható érzésnél. Ha nem ilyen markánsan is, de sok mindent megtudhatunk az oroszokról, a franciákról, a németekről, finnekről, svédekről és a szomszédainkról körös-körül. A személyes versekből egy tárgyilagosnak mondható lelkületet is érzékelhetünk. Pangást, izzást, a szabadságállapotok különféle fokozatait. Valamifajta világhőmérsékletet. Egy-két sor Ferlinghettitől, Voznyeszenszkijtől olyan tökéletesen bevilágít a megrongált érzelmek világába, hogy nincs műszer, amely tökéletesebb állapotrajzot adna. A lírai én a saját monológjával együtt azt a tágasabb és sűrűbb világot is megszólaltatja mindig, amelyik megszülte, körülveszi, összezsugorítja vagy éppen magára hagyja.

A versfordítás: az emberi viszonyok lefordítása is. A kapcsolatok éjszakájának vagy delének a lefordítása egy másik érzelem nyelvére. A kultúra mindig föltételez valamiféle cserét. S a fordítás még akkor is csere, ha mi pusztán a nyelvünket adjuk érte viszonzásul.

 

*

 

Maradt még valami, amiről beszélnem kell. Sajnos manapság nagyon kevés szó forog köztünk esztétikai kérdésekről. Inkább politizálunk vagy pletykálkodunk, ha együtt vagyunk. A Napjaink sorozat lefordított költői engem a gyakorlatban kárpótoltak ezért az esztétikai nélkülözésért. Roppant izgalmas és megtermékenyítő volt váltogatva olvasnom például Bobrowskit, Pilinszkyt és Celant. Nemcsak a nyelvi absztrahálás háromféle esélyét fedezhettem föl az összehasonlításban, hanem a létezésünket is. Az eltüntetett igék helyén mind a három költő esetében fölerősödött a szívdobogásom. Mintha levegőhiányt éreztem volna. S a kihagyásos „lírai történeteket” Bobrowski a baltikumi táj és történelem szakadozott kiáltásaival helyettesítette, Pilinszky egy szikár apokrif Istennel. Celan pedig a semmivel. S végül az öngyilkossággal…

 

*

 

Mi az, amit ennyi vallomásos részlet után magáról a műfordítás szerepéről is mondhatnék?

Paul Éluard írja egyik esszéjében: „A költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett…”

Ezt a sarkalatos észrevételt a fordítások esetében én külön is hangsúlyoznám. Már csak azért is, mert mostanában elég sok olyan fordításelméleti tanulmányt olvastam – Somlyóét, Vajda Miklósét, Bartosét, Tellérét, Tímárét –, amelyek a fordítás paradoxonáról, lehetetlenségéről vagy legföljebb kompromisszumos esélyeiről értekeznek. Hozzá kell tennem: okosan, meggyőzően. Ami a logikájukat és érveiket illeti, ezerszeresen igazuk van, hisz cáfolhatatlan az, amit például Vajda Miklós állít a versfordításokról: „A vers csak vers, a fordított vers vers is, de fordítás is, és fordítás volta vers voltának érvényéből von le, annak terhére létezik.”

Az éluard-i gondolat se roppanthatja szét ezt a logikát, de szerintem egy más közegbe emelheti át. Mert ha a költő a fordítójának, a fordítója pedig az olvasójának ihletet tud adni, a szikra kipattan, vagyis a lírai hatás megtörténik. Ráadásul olyan hatás, amely nem idegen az eredeti érzés, rádöbbenés, megvilágosodás izgalmától. Az igazán jó vers sejtjeiben egyébként is ott van valami túlélésre alkalmas tulajdonság.

Amikor Nemes Nagy Ágnes fordítói lámpalázról beszél, amelyet ő az ihlet rokonának nevez, igencsak közel áll az éluard-i sugalmazás gondolatához. És Lator László is, aki szinte kíméletlenül kijelenti: mindig azt kell fordítani, ami az eredetiben van. Mert a fordító minél inkább azt fordítja, amit az idegen költő írt, annál jobb lesz a fordítás. Vagyis: minél hívebb a magyar vers az eredetihez, annál szebb.