Finn költők estje

Minden országnak megvan a maga címere. Egy olyan messziről fölismerhető jelvénye, melyre a történelem égette rá a nép mítikus eredetét, múltját jelképező szimbólumot: a királysast, a kétfejű sast, a turult, a liliomot őrző oroszlánt, az országot átszelő négy folyó tömör ábrázolatát. De a hivatalos címer mellett mindegyik népnek van egy másik, egy nemhivatalos címere is. Egy apokrif, egy köznapibb, egy könnyebben megfejthető változat. Erre viszont a történelem helyett a világot járó közhelyek égették rá a maguk tűzzománcba ágyazott jelképeiket. Így került a mienkbe a csikós, a gulyás, a puszta, a gémeskút, a bársonymellényben muzsikáló cigány, a finnekébe pedig a szauna, a rénszarvas, az áfonya, a finn tőr, s újabban – szerencsére – az előbbiek fölé magasodva a finn építészet igézetes képe. Sőt, hogy ezúttal a politikát se mellőzzük, a finnek jelenkori címerébe így égetődött bele a híres, Alvar Aalto tervezte Finlandia-ház, a Kongresszusi Palota, ahol az 1975-ös helsinki egyezményt aláírták. Azóta nincs olyan nap, hogy a világhírek vagy a hírmagyarázatok révén legalább egyszer meg ne kondulna bennünk Helsinki neve s vele együtt a finneké.

Hogy az egyezményről mit gondolunk, legokosabb, ha most elhallgatjuk. A történelem korunkban is tele van kétségbe ejtő, drámai és hamis jelenetekkel, amelyek legföljebb arra jók csak, hogy a szívrohamoktól szenvedő emberiség rövid időre elfeledkezzék önmagáról, és lélegzethez jusson. Helsinki ennek a gondosan kiszámított időnyerésnek volt nemcsak színtere, de bizonyos értelemben a szorgalmazója is.

Egy olyan kis nemzet számára, mint a finn, amely hosszú időn át csak kakasülőről nézhette a világszínpadon zajló eseményeket, az 1975-ös esemény sikeres beugrásnak számít. A néző szereplővé lépett elő, még ha mellékszereplővé, akkor is!

Úgy gondolom, hogy az ilyen rangosodás nem a szerencse és nem a véletlen műve. És nem is csak a politikusoké. Megteremtésébe, kiböjtölésébe az egész nép akarata, türelme, erkölcsi ereje is belejátszott. Áttételesen tehát az irodalomé is. A költészeté, a prózáé, a gondolati írásoké. Hiszen a vers, a novella, a regény, az esszé azáltal, hogy megnevezi a valóságot, bemutatja az embert önmagának, és hozzásegíti a valóságot saját kibontakozásához. Ezt a láncolatos folyamatot Konfuciusz, a régi kínai bölcs, minden időkre szólóan így írja le: „Ha a nyelv nem pontos, akkor az, amit mondunk, nem azonos azzal, amit gondolunk; ha nem azt mondjuk, amit gondolunk, a művek nem jönnek létre; ha a művek nem jönnek létre, nem virágzik az erkölcs és a művészet, nem jut érvényre az igazság; ha nem jut érvényre az igazság, a nép nem tudja, hányadán áll…”

A régi aranyszabályok érvényesülését persze ma már nem lehet ilyen ártatlan szemmel és logikával követni, de azért az látnunk kell, hogy Finnország az 1939-es téli háború óta mostanáig nem változhatott volna annyit, amennyit előnyére változott, ha nem az egész nép idegrendszere sajog, feszül, gyötrődik a kényes sorsfordulók hátterében.

Aki vendégként Finnországban jár, rögtön megcsapja ennek az együttlétnek, pontosabban: együtt létezésnek a hangulata. Megcsapja valamiféle dúsabb levegő. Éles és tiszta, amely nemcsak az erdőkből és a vizek fölül árad, hanem az emberekből is. Mi, magyarok szertelenebbek, hangoskodóbbak és zaklatottabbak vagyunk, ezáltal talán színesebbek is északi rokonainknál; az ő létezésük kerete azonban szilárdabb, és a kézfogásuk is megbízhatóbb. Adott szavuknak még ma is arany a fedezete. Ízlésük meghitt és megnyugtató, egyszerre érzi meg benne az ember az arányok fegyelmét, a geometria báját, a természet és a termékenység páráját s testmeleg alakzatait. S ha Helsinkiben, június fehér éjszakáján, elindul egy sirály a tenger felől, s kitartó, lassú szárnyalással hosszában végigrepül a Mannerheim sugárút fölött, megíratlan zene ígérete nyomul az elcsöndesült házak fölé. A vasak, a szobrok, a kövek, az acélsínek fölé egy elűzhetetlen fuvolahang. Világvárosi idill? Helsinkitől még ez sem idegen teljesen, mert hiába világváros, tágas negyedeiben nemcsak emberek laknak, hanem a tenger is és a természet is. Nagy parkjaiban órákig sétálgathat a hold, s ugyanott kereshetnek ideiglenes hazát a legendás részegek is.

A finn disszonanciát, másképp fogalmazva: a finn meghasonlást elsősorban ők és az öngyilkosok bolygatják föl újra és újra. Szinte hihetetlen, de a kék szemek nyitott térségein elég gyakran átdülöngél a kezelhetetlen balsors. Nem engedi tán elfelejteni a múltat? Én azt hiszem, nem engedi elfelejteni a jövőt sem. Különös paradoxon az, ami a finneket a második világháború óta máig, mint valami abroncs, egybefogja. Egyik legjelentősebb kortárs költőjük Tuomas Anhava így fogalmazta ezt meg világosan: „…vagyunk, mert van vesztenivalónk.”

Öntudat és aggodalom sűrűsödött össze ebben a paradoxonban. Életrevalóság, hit és veszélyérzet. Egy peremen élő kis nép kétségekre figyelő józansága. Egy költői est bevezetőjében stílusosan még azt is mondhatnám, hogy: lírai énje.

De itt megállok. Semmiképpen se szeretnék olyan látszatot kelteni, hogy itt dong, itt bozsog fejem körül a finn irodalmi élet, és én az első szemnyitásra megmondom, mik az esélyei, a határai, s természetesen azt is, hogy mi a veleje és a magja. Ilyesmit még az égi szerelemről se tudhat az ember, nem egy bonyolult, földi dologról. Ezt talán még maguk a finnek se tudják, mivel egy irodalom mindig közös erőfeszítés végösszege, amely ellentétekből, kísérletekből és nagyon is eltérő esztétikákból szűrődik le.

Tények és ismeretek terjesztése helyett kénytelen leszek továbbra is az elfogultságaimra hivatkozni. Legalább tizenöt esztendeje figyelek megkülönböztetett kíváncsisággal a modern finn költészetre. Kíváncsiságomat Jávorszky Béla csöndes konoksága szikráztatta föl. Két alkalommal is odacsúsztatott elém egy vékonyka könyvet, félig-meddig magánkiadású fordításkötetét, nézzem meg, milyen verseket írnak északon a finnek. Megnéztem őket, és beléjük szerettem.

Nem azért, mintha az elém csúsztatott versek olyan rendkívüliek és lenyűgözően nagyok lettek volna. A beat-költők: Corso, Ginsberg és Ferlinghetti lendületesebb és poklosabb verseket írtak. Szabadon tobzódott bennük a kaland, az életvágy, az őrület, a nemiség; tüntettek a versben, vagy unatkoztak, s földrészeket forgattak nyárson az ifjúság parazsa fölött. A finnek azonban valami egészen mást tudtak. Vagy ha hasonló dologról beszéltek is, akkor is másként. Más volt a fejtartásuk, a szájtartásuk, és mások voltak a gesztusaik. De nemcsak a fiatal amerikaiaktól különböztek feltűnően, hanem a kortárs franciáktól, németektől, angoloktól, sőt – szememben – elütöttek a svédektől is, épp a modernség meggyökereztetésében hatottak rájuk kezdetben kitörölhetetlenül. Az utóbbiakhoz viszonyítva a finnek költészetét nem aszalta meg semmiféle absztrakció. Akármilyen vőfélyei támadtak is Európában az avantgardizmusnak, a finnek érzékletes nyelve láthatóan ellenállt a meddő, irodalmias csábításoknak. A szépség és a hétköznapiság, az átszellemített tárgyiasság és a földön gyalogló derű ugyanolyan magától értedődően elfér benne egymás mellett, mint a miénkben, és a versek minden szavának tapintható teste van, múltja és vére, mint az embernek, mint a fáknak. Öregek kézmozdulataként ténferegnek ezekben a versekben az őszi ködök, s a tavasz a kezét a gyökerek kis hóbugyija alá dugja. A szerelmesek halántékillata úgy csapja meg a versek olvasóját, mint az alma illata télen. Hogyan is vall erről az érzékletességről Eeva-Liisa Manner? „A világ: költészet, mit érzékeim írnak.”

Ez a tulajdonság azonban csak egy a sok közül. Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek finn költői más fölismerhető értékekkel is gazdagították a hazai, de az egyetemes verskultúrát. Például Paavo Haavikko, aki a közelmúltban kapta meg a Neustadti-díjat, vonzóbb nevén: a „kis Nobel-díjat”, két lírai újításával is törvényteremtő költő.

Egyik újítása az, hogy a történelmet fölfedezi a lírai költészet számára is. Nem mint múltat, nem mint kihantolható tegnapot, hanem mint örök jelen időt. Sok Haavikko-versben a történelem bizonyosságokat kínáló, mozgó parabola. Olyan fölfokozott értelme van, mint a szimbólumoknak vagy a modern metaforáknak. A görögök kora, Tiberius és Cézár kora, a valamikori finn nagyhercegség kora ugyanúgy lehet verseiben a modern életérzés lejátszódásának eleven közege, miként az álom. Sőt, mintha a történelem lírai átértelmezésével Haavikko pőrébben tudná bizonyítani, hogy a világ régen és most is könyörtelen, rideg, az ember hatalomvágyó bolond, s az ember kisded játékai pedig durvák és aljasak.

A másik újítása a vers szerkezetére és a versbeszédre vonatkozik. Haavikko észrevette, hogy ez a világ, ez a mi huszadik századi világunk gyorsan és érhetetlenül hadar. Egyszerre beszél mindenről: háborúkról és szépségversenyekről, a Földközi-tenger fölött forgolódó porviharról, az öngyilkos bálnákról és a kokaincsempészetben fölhasznált tevék sorsáról. S Haavikko, ahelyett hogy föllázadt volna a világhódító hablatyolás ellen, mint mondjuk Pilinszky, szembenézett vele, és megtanulta ennek a gyorsan bomló és osztódással szaporodó beszédnek a mondattanát. Ha kevésbé látványosan is, de valami hasonló történt, mint a szürrealista költőkkel az automatikus írás esetében, a képzetek szabad társításával. Hasonló történt, mondom, a különbség mégis nagyon lényeges. Ugyanis a szürrealisták még egy nemlétező világot akartak magukban föltárni a gátlástalanul áradó látomások és képzetek segítségével, utódaik viszont egy szürrealista világot kaptak örökségül. Alkalmazkodni ehhez kellett. A feje tetejére állt világban arra kellett az embernek rádöbbennie, hogy lassan azt ismeri jobban, amit nem ért. Vagyis a képtelen, az abszurd lesz a közismert.

Egy olyan irodalomban, amelyben küzdelem folyik az emberséghelyzetek megértéséért és megváltoztatásáért, s ahol új törvényei és új módszerei születnek az alkotásnak, ott még akkor sem beszélhetünk a költészet válságáról, ha maguk az alkotók beszélnek is róla. Hiszen az újítás mindig az életakarat jele. S nem is csak az emberé! Mert nem csupán a politika eredményeit tekinthetjük közös erőfeszítés gyümölcsének, hanem egy irodalomét is! Ha a jelenkori finn költészetből eddig néhány nevet emeltem csak ki – meg sem említve például Lassi Nummit, Holappát, Saarikoskit –, ennek egyedüli oka maga a műfaj, a határokat szabó idő. A hiányos körkép ellenére azonban annyi bizonyos, hogy az ötvenes évek óta megteremtett modern finn költészet nem négy vagy öt költő műve, de legalább három-négy nemzedéké.