Egy lengyel világtanú

Ryszard Kapuscinski nevét ezerkilencszáznyolcvan szeptemberében írtam le először a jegyzetfüzetembe. Szokásomtól eltérően még három fölkiáltójelet is odavéstem mögé, különös nyomatékul. Most, hat esztendő után is szégyenkezés nélkül vallom be, hogy a diákosnak látszó lendület akkor a megiramodó remény kézmozdulata volt. A Szolidaritással összefonódó reményé.

De a fölkiáltójeleket személyesebb érzelem is magyarázta. Azokban a napokban sokféle hírt, álombeli lázas beszédet hallhatott az ember a gdanski eseményekről, de miként történni szokott, a szállongó híreket meggyűrűzött, fekete madarak is körülröpdösték vészjóslóan. Lengyelül tudó barátaim ekkor fordították le Kapuscinski Polytikában megjelent írását, amely a Szolidaritás megszületéséről s történelmi komolyságáról számolt be. Minden sorában érezni lehetett a hitelesség erkölcsi és stílusbeli aranyfedezetét. Egyik összefoglaló mondatára világosan emlékszem ma is: „Mi, lengyelek, talán először tanulunk a tapasztalatainkból s nem a hibáinkból.” Micsoda boldog ember! – gondoltam némi irigységgel.

Ekkortájt még újságírónak hittem. Olyan Bálint György-féle vagy – hogy ismert kortársat említsek – Oriana Fallaci rangú újságírónak, akit bármennyire vonz is az időszerűség démona, másképpen szólva: a politikáé, mindig a kultúra és a történelem távlatos nyelvén beszél róla. Ma már tudom, hogy Kapuscinski besorolhatatlan műfajú szerző. Író, újságíró, tudósító, költő, de ugyanígy lehetne esszéista, lehetne fotós, aki úgy lép át egyik létezési formából a másikba, ahogy hideg égöv alól mérsékeltbe vagy forróba. A reneszánsz mintázott ilyen sorsokat s később a romantika kora. Saját vallomása szerint a harmadik világ huszonhét forradalmát élte, küszködte, tanúskodta végig. És voltak pillanatai, amikor a kivégző puskák már a homloka közepére szegeződtek. De bárhova került, Kongóba vagy Angolába, szinte soha nem akarta kikerülni a halálos csapdákat. Puszta vakmerőségből? Nem hiszem. Szerintem a halálos veszedelmekbe azért bonyolódott bele többször is, hogy az igazságot a legvégletesebb helyzetekben ismerhesse meg, sőt azért, hogy azokkal próbáljon együtt megmenekülni, akikről ír.

Kissé távolabbról nézve úgy él, mint a kalandorok, holott épp ellenük küzd a leghevesebben. Andrzej Wajda szerint ő az igazán szabad ember. Otthonosan és beavatottan mozog a világban: történetek nyüzsögnek körülötte, megérintik, elhagyják, emlékké súlyosodnak benne vagy gondolattá: tragédiák vakufényében nézhet meg egy-egy embert, egy-egy országot, egy-egy földrészt; elutazik, sóvárog, megtér s tudja, hogy holnap is megmutatja magát neki a kiismerhetetlen élet.

Kaland és szabadság? Azt hiszem, tetszetős, szép, de félrevezető látszatok. S inkább csak szavak, amelyeknek a tizenkilencedik század adott nemességet, a huszadik azonban alaposan megtépázta őket. Kapuscinski világban való otthonossága, szerintem csak annyira nevezhető szabadnak, amennyire a szabadvers a kötött és a hagyományos versekhez képest – vagyis ránézésre, formailag. A lényegét tekintve egyáltalán nem.

Mint minden ismeret, természetesen a világ árnyaltabb ismerete is a nagyobb szabadság és a nagyobb függetlenség élményével kínálja meg az embert. A jártasság és a beavatottság megnyugtató fölényével. Ha Kapuscinski – mondjuk – francia, angol, svéd vagy amerikai volna, talán könnyedebb lélekkel röpködne óceánok és földrészek fölött, jóval aggálytalanabbul sodródna tüntető feketék tömegében valamelyik afrikai ország fővárosában, de mert lengyel, de mert közép-európai komplexusokkal megvert értelmiségi, számára az utazás, a világeseményekben való részvétel nem élményszerző nászút. Sokkal inkább szembesülés és szembesítés. Dráma, amely a váltakozó helyszíneken is változatlanul ugyanaz: mi lesz a világgal? Mi lesz a lengyelekkel? A kirobbanó vagy a levert forradalmakkal? Mi lesz egy országgal, amelyen szívátültetést hajtanak végre?

Vannak írók, akik saját valóságuk szellemi újrateremtésében az iróniát, a groteszket használják föl eszközül. Mások a cselekvésszövés fordulatait s a drámaiság fojtó légkörét. Kapuscinski – különös ösztönzéseknek engedve – a távolságot. A térbeli és időbeli távolságot, mint szimbólumot helyettesítő eszközt és közeget. Szinte minden könyve más és más világról, vallásról, kultúráról, más és más társadalomról tudósít, de a pontosan ábrázolt másféleség alatt is ugyanaz a lengyel értelmiségi és hazafi töpreng, aki odahaza is volna! A legutoljára magyarul megjelent műve, a Sahinsah egy vízió jegyzőkönyve: a forradalmi Irán víziójának összefoglalása. Történelmi és politikai esszék egymásba kapcsolódó füzére. Tisztán elém rajzolódik belőle egy saját énjétől megfosztott és erőszakkal „modernizált” ország tudathasadása, a társadalmi felemásság bűne, az olajtól és a „Nemzeti forradalomtól” megittasult sah véres dilettantizmusa. De ha valaki közép-európai szemmel olvassa ezt a minden porcikájában Iránt idéző könyvet, a sorok között, a sorok mögül egyszerre megcsapja a hetvenes, nyolcvanas évek Lengyelországának áttüzesedett lehelete. Minden történet kibomlása, lezajlása, célja egészen más Teheránban, mint Varsóban, de az eseményeket értelmező szellem a közös nevezőt mindenütt megtalálja. A két ország közötti távolságnak törvényszerűen el kellene törpítenie a hasonlóságokat, Kapuscinski írói módszere azonban fölnagyítja őket. Irán kígyóvedlésében – a forradalmi túlfűtöttség ellenére is – a Szolidaritás megszületésére gondol az olvasó. Mintha Kapuscinski szemében egyedül az volna a hitelesség filozófiai feltétele, ami egy másik történetet vagy egy másik szenvedélyt azonnal hitelesít. Amikor olyan sorokat olvasok könyvében, hogy az irániak számára a síitizmus nem csupán nemzeti vallás, hanem menedék és mentsvár, a nemzet továbbélésének a formája és – alkalmas pillanatban – a harc és a felszabadulás eszköze is, magától értetődő, hogy a lengyel katolicizmus történelmi szerepére gondolok. Vagy amikor ezt írja az irániak szabadságszeretetéről és intelligenciájáról: „Képesek rá, hogy a függőség alatt is megőrizzék függetlenségüket” – nyilvánvaló, hogy a több évszázados lengyel érzelmeket is belefogalmazza mondatába.

Csupa egymásba játszó élmény, egymást visszhangzó gondolat tartja izgalmas feszültségben a könyveit. A másra is gondolás szabadsága, mint a példabeszédeket vagy a közmondásokat.

Kapuscinski nemcsak a gondolatokat, a képzeteket és a történéseket játszatja így egybe, hanem az időket is. Mindig a legidőszerűbb események örvényébe merül alá, de a mélység, ahova lejut, az mindig a történelem. Az általánosítás gyakorló terepe. Egyedül ezért lehetséges, hogy amikor ő Hailé Szelasszié, Reza Pahlavi vagy Idi Amin diktatúrájáról ír, beszámolója újsághírként ugyanúgy elfogadható, mint egy történetfilozófiai mű izgalmas vázlataként, illetve illusztrációjaként.

Ryszard Kapuscinskit leginkább a hatalom és a forradalmak természetrajza érdekli. A tűz és a víz külön és együtt. A gyufa és a puskapor eredendő feszültsége, ha közelítenek egymáshoz, vagy ha érintkeznek. Persze megtehette volna, hogy a diktatúrák természetét Hitleren, Sztálinon, Mao-Ce-tungon, a század jól kifejlett diktátorain tanulmányozza, de annak, hogy ő kizárólag harmadik világbeli diktatúrákat boncol, külön értelmet is kölcsönözhetünk, nevezetesen azt, hogy a gyarmati fölszabadulás után megszerveződő államok egyáltalán nem szűzies képződmények. Egyrészt, mert bennük van az európai hatalmi szerveződés vírusa; másrészt, mert gyöngék s a nagyhatalmak jobbról vagy balról történő zsarolására nem erővel, csupán saját meghasonlásuk elmélyítésével tudnak csak válaszolni. Ezért robbannak ki oly gyorsan polgárháborúk a harmadik világ új országaiban s a forradalmak gyújtózsinórja is túlontúl rövid ahhoz, hogy sokáig éghessen a robbanás előtt.

Kapuscinski hatalomkritikája épp attól egyetemes, hogy a „peremen” tébláboló államok testében mutatja ki a diktatúrákat kifejlesztő góliát sejteket.

Miközben a világ számtalan országában megjelentetett könyvét: A császárt olvastam, oldalról oldalra eszembe jutott a politikát elsőként önálló tudománynak tekintő Machiavelli. Ő az eszményi uralkodó, az eszményi fejedelem alakját teremtette meg. Mintha ugyanannak a folyamatnak a két végpontját: a kezdetét és a végét mutatnák együtt. Némi túlzással még azt is mondhatnám, hogy Kapuscinski A császára nem más, mint Machiavelli A fejedelem könyvének véres és kínos paródiája.

A modern újságírás nemigen ébreszt olyan képzettársításokat, amelyek a keresztény európai kultúra nagy humanista folyamatait idéznék föl meghatározó mércéül. Kapuscinski általam ismert írásaiban úton-útfélen erre bukkanok. Sőt magában az életet mozgató elvben is ez fejeződik ki a legegyértelműbben. Hisz más népek fájdalmát kutatni ma – „vajon nem ez jelenti-e a humanizmus egyik változatát” Nem ez jelenti-e az igazi részvétet, a sorsvállalás, a tanúskodás kötelességét? De tovább megyek: a tudatos torzítások korában szenvedélyesen igaz képet adni egy-egy forradalomról – az emberiség közösen elkövetett botrányairól – nem a gyakorlati humanizmus feltétele-e manapság? A látszatra romantikus író még a legromantikusabb tényről, a forradalomról is a humanisták emelkedett tárgyilagosságával fogalmaz: „Minden forradalom dráma, az ember pedig ösztönösen kerüli a drámai helyzeteket… A forradalmakat az általános kimerültség állapota és az ezen a talajon felszított agresszió előzi meg. A hatalom nem képes elviselni azt a népet, amely ingerli, a nép nem viseli el azt a hatalmat, amely őt gyűlöli… Ez akkor következik be, ha a kiváltságosokon elhatalmasodik a bűntelenség érzete.”

A politikai s történetfilozófiai gondolatai mögött mindenütt a lélektan állandó szélmozgását érezheti az olvasó. A félelem, az árulás, a vakmerőség, a halálraszántság lélektanát. Ugyanezt érezheti meg a fotói mögött is. Mintha írói és újságírói munkája közben készített pillanatfelvételei nem is kézbevehető fotók volnának, hanem saját testetlen emlékei. Ráadásul megkettőzött emlékek, melyekben az angolai, az etiópiai és iráni élményei mellett saját gyerekkorának háborús napjai is ott zsúfolódnak. A fegyverek közé szorított kamaszkor, a szegénységnek kiszolgáltatott ifjúság, a karnyújtásnyira heverő halottak. Hogy Kapuscinski fotói mennyire nem a profi újságíró vagy a profi fotós munkái, számomra egy mellékes mozzanatból derülnek ki leginkább.

Könyveiben – ahogy már utaltam rá – leggyakrabban a hatalomról ír. Fényképezni azonban szinte kizárólag az áldozatokat fényképezi, illetve a hatalom elsöprőit. Érzelmeinek s ösztönös szolidaritásának lehet-e ennél keresetlenebb s líraibb megnyilvánulása? Azt, hogy írásai mellett ebbe a meghittebb tartományba is bevezet bennünket, a barátság kitüntető jelének érzem.