Zbigniew Herbertről

A költőt, akinek most csöndes magasztalására vállalkozom, nem ismerem személyesen. Sokáig csak azt tudtam róla, hogy ő is azok közül a lengyel írók közül való, akik 1956 drámai napjaiban versüzenetet küldtek nekünk, át a határon, kifejezve csodálatukat és riadalmukat. Később kétszer is elindultunk egymással találkozni a varsói őszben, de először egy makacs torokgyulladás, később pedig a politikai élet belobosodása akadályozott meg bennünket abban, hogy kezet szoríthassunk. Zbigniew Herbert arca helyett így csak sietős, szeptemberi felhőkre emlékszem Lengyelország fölött, s egy ámokfutó forgószélre, mely az ő idegkimerüléses angyalát utánozva, szemem láttára táncolt bele a Visztulába. Por, levél és víz örvénylett körülötte, s valami baljós emelkedettség. De ez az emelkedettség nem a fölzaklatott anyagoké és elemeké volt, hanem a szellemé.

Kevés kortárs költőt ismerek a mai világirodalomban, itt Közép-Európában, Nyugaton és a tengeren túl is, akinek a nevéhez olyan természetesen tapad oda a világban megjelenő szellem izgalma, mint Herbertéhez.

Herbert 1924-ben született a galíciai Lvovban, azaz: Lembergben. A háborút tehát érett és látó ifjúként élte végig. Különös, de verseiben egyáltalán nem jelenik meg a romok, a halottak naturalizmusa, sem az ugató ágyúké, de mint kopár őrület, mint föloldhatatlan feszültség számtalan alakzatban megjelenik. Költészete olyan ellentétpárokat szembesít folyton, amelyekben kő és angyal nézi egymást, homok és tűz, bazalt és lepke, a van és a hiány, a dermedt idő és a röpködő idő.

Ezek mögött az ellentétpárok mögött nem nehéz fölfedeznünk az európai gondolkodást átitató dualizmust, amely ugyanúgy jelen van a filozófiában, mint a drámai hősök egymásnak feszülő végzetében.

A szavak klasszikus képzeteket sejtetnek. És nem véletlenül. A második világháború utáni, nagy, modern fölhígulásban és szétesésben Zbigniew Herbert Odüsszeuszként kötözteti magát oda régi értékek árbocához. Ha hallja is a civilizáció és a modernizmus sziréneinek édes sikongását, még a lelkét sem adja át a csábításnak, nemhogy egész valóját. Korszerű lehet körülötte bármi: a tárgyak, a formák, az anyagok, ő mégsem ragad le náluk. Megnézi őket, föl is használja, de mindenekelőtt az időn átvonuló ember lelkülete és története foglalkoztatja. A soha meg nem szakadó párbeszéd, melyet – mint kegyetlen beszélgetőtárssal – önmagával folytat az emberiség. Más szóval: Herbert tüntető korszerűsége az, hogy mert és tudott „korszerűtlen” maradni.

Emlékszem első, hozzá kapcsolódó versélményemre. Valamikor a hetvenes évek elején két költeményét olvastam fordításban: A proconsul visszatérését és a Fortinbras gyászénekét. Mindkét vers távol történik az időben, az első a Római Birodalom korszakában, a másik egy „esztétikai időben”, amely az örök Hamlet idejének felelhet meg. Mégis mindkét vers végzetesen jelenidejűen hatott. Közép-európai létezésünk botrányos alapképletei derengtek rajtuk át. A proconsul vissza akar térni a császár udvarába. De ahhoz, hogy visszatérhessen, ki kell cserélni magát tetőtől talpig. Át kell rendeznie arcát, jellemét, kiüresítenie a szemét, hogy eszményien áttetsző legyen, és semmitmondó; föl kell készülnie az alázatra, a megvetésre, a félrenézésekre, a hamiskodásra, sőt még a civilkurázsi néhány jól kiszámított fortélyát is el kell sajátítania, hiszen a császár, bizonyos határok közt, kedveli az ellenkezéseket.

A vershez nem szükséges lábjegyzet. Ahogy Arany walesi bárdjai a dráma segítségével lerombolták a korszakok közti korlátokat, Herbert versének iróniája is lerombolja.

Félelemből beszélhet ilyen képletesen Herbert? Vagy megfontolt óvatosságból? Szó sincs róla! Számára a történelem nem bozótos, ahol elrejtőzhet és bújócskázhat, ellenkezőleg, jól megvilágított színtér, ahol a többféle idő, a múlt és a jelen, egybeolvadhat, mint valami nagy feszültségű metaforában, s fölerősítheti egymást. Herbert érezhetően úgy gondolja, hogy aki csak saját korában él, saját korában mozog, a maga korához nem képes sokat hozzáadni.

A hagyománynak és a történelmi érzéknek ez a tudatos kifejlesztése Herbertben semmiképpen sem csak értelmiségi szeszély vagy fényűzés, hanem a legszigorúbb megfontolás eredménye. A második világháborúban összeomlott és megbukott Európa. Önfenntartó eszméi közül azóta már többet visszaszerzett, például a szabadság és a jólét eszméit. A kultúráját még nem sikerült visszaszereznie. És Közép-Európa, amely sose válhatott teljesen Európa részévé, mostani földre nyomottságában is azt érzi, hogy a hatókörén kívül megbukott európai kultúrát képes volna belül, magában, megújítani.

Ennek a romantikus, de mégsem fellegjáró gondolatnak egyik legmarkánsabb értelmiségi képviselője Herbert.

A versei mellett elég beleolvasni esszéibe, máris megérezzük, hogy elképzeléseinek és küzdelmének arany a fedezete. Műveltsége ugyanis rokon a mi Cs. Szabó Lászlónk műveltségével. Őkörülötte is festők, tudósok, pápák, eretnekek, szélhámosok és zsenik nyüzsögnek; az emberiség morális szituációi, mert a műveltségét ő is frontvonalnak képzeli, ellenállási fészeknek az elbutítás és az elbutulás ellen!

Jó tudni, hogy ez az ember, ez a magasra tekintő író a magyarok elkötelezett barátja. Nagy László halálára, akit csak verseiből ismert, ő írta az egyik legemlékezetesebb verset. Idézek belőle néhány sort:

 

Romána mondta hogy Maga elköltözött így azokról szokás beszélni akik örökre megmaradnak irigylem magától azt a márvány bőrét csak tiszta ügyek voltak közöttünk semmi levél emlékek semmi amivel a szem eljátszhat se gyűrű se kelyhek se asszonyi sírás ezért könnyebb hinni a hirtelen fölemelkedésben abban hogy Maga most olyan mint József Attila Mickiewicz Lord Byron szép szellemárnyak akik mindig eljönnek a megbeszélt találkozóra

 

Azt gondolom, vannak emberek, akiknek a létezése mindenre garancia. Barátságra, együttérzésre, szolidaritásra, eszmékre, amelyeket itt, Közép-Európában a nyűglődő szocializmus országaiban építgetünk magunkban keservesen. Zbigniew Herbert ilyen ember és ilyen író.

Azoknak, akik nem ismerik eléggé, tájékoztatásul még néhány adatot elmondok. Herbert első versei 1948-ban jelentek meg. Első kötete 56-ban. Ezzel a kötetével került a lengyel irodalom első vonalába. Azóta is ott van. A hatvanas évektől kezdve a kortársi világirodalom egyik nemzetközileg is elismert tagja. 1965-ben Lenau-díjjal, 1973-ban pedig Herder-díjjal tüntetik ki. A mostani Bethlen Gábor-díj sokkal szerényebb náluk, de megbecsülésünk értéke azonos velük.