Egy lengyel költő Magyarországon

Bizonyára egyszerűbb lenne a dolgom, ha Konrad Sutarskit úgy kellene most bemutatnom mint ifjú marslakót, aki vendégségbe érkezett Magyarországra. Szabadjára eresztett képzeletem pattoghatna, játszadozhatna ég és föld között, miközben a vendégnek kijáró tisztelet egyszerre lenne szertartásos és költői.

Sutarski azonban nem marslakó s nem is száműzött, hiszen a vonatjegyet, amellyel – feleségét és gyermekét követve – 1964-ben ide utazott Magyarországra, saját jószántából vette meg a varsói pályaudvaron.

Hallani öt esztendővel ezelőtt hallottam róla először. Akkor is csak annyit, hogy mérnök és műfordító egy személyben. Hogy Ady, Radnóti, Illyés, Rónay, Somlyó György, Juhász Ferenc, Fodor András és Garai Gábor versei mellett az én verseimből is fordított jó néhányat.

Mérnök és műfordító?

Nekem rendkívül tetszett ez a párosítás. Sőt, mulattatott, hogy mondjuk, az Ady-versek mindent kivalló, dühös, keserű, pompázó légkörében, munkatársaival együtt épp paprikabetakarító gépeket tervez: fémcsápokat, fogaskerekeket, fémujjakat.

Azt, hogy nemcsak mérnök és műfordító, hanem költő is, valamivel később tudtam meg. Előbb a gyanútól, később azonban a kíváncsiságtól pendültem meg. Miért ne lehetne paprikát vagy zöldbabot szüretelő gépet ugyanolyan izgalommal kieszelni, megtervezni, s lépésről lépésre haladva tökéletesíteni, mint ahogy költők kutatnak föl önmagukban újabb és újabb érzékenységet, derűt; mint ahogy ők öntenek ki koponyájukban újabb és újabb kondulású harangot, állítanak új zsilipeket a vérnek, a nyárnak, a megduzzadó időnek. Olyasmit, ami eddig nem létezett; olyasmit, amiről a mérnöknek is és a költőnek is meg kell gondolnia: érdemes-e, silány-e, kisszerű-e?

 

Vannak szélhordta költők, kalandor természetűek, örökös ajzottságban élők, kikről már messziről látszik: kicsodák, micsodák, milyen sebek és szenvedélyek birtokosai, hogy bőrük alatt szakadékok és tengerek sínylődnek. És vannak, akik testükkel mint eleven álarccal a létezés rejtett és remegő gondjait eltakarják.

Sutarskit én az utóbbiak közé sorolom. Látszatra semmiféle nyoma sincs benne a szertelenségnek. Semmi, ami gőgös, tékozló, túlhajszolt. Semmi lucskos, semmi földrengésszerű. Nehézkes kövekkel szembesítve: a mértan derűjét, pontosságát, el-elmozgatható rendszerét látom gondolataiban s verseiben is. A világ, a történelmek, a civilizációk, az életformák torzulásaiban is annak az archimedesi pontnak a közelségét, ahonnét a kibicsaklások, a kozmikus balesetek is a legjobban szemlélhetők. A vaskos, az otromba, a ráspolyos éleket azért fedezi fel első odapillantásra, mert ezeket szereti legkevésbé. Költőként is mérnök, aki tudja, hogy számtalan részletmegoldás létezik a világon – hasonlóan a technikához –, s éppen ezért arra törekszik, hogy a szétszórt adatokból a legfontosabbakat összegyűjtse és hasznosítsa.

Lehetséges, hogy jóslat vagy előlegezett remény, amit mondok, de az általam ismert versei azt sugallják: Sutarski költőként a disszonanciák embere. Nem a harsány és fülsértő hangzatoké, hanem amelyek fojtottan, nyugtalanítóan, feszültségekkel terhesen egészítik ki egymást.

Ellenpontok helyett a metszéspontokat keresi: hol hatol át például a kiáltás a csöndön? A kiábrándulás ágyúgolyója a betonnál is keményebb közhelyeken? A nyelv iránti bizalmatlanság hol érintkezik épp a költészet iránti bizalommal? Mi az elviselhető kopárság a versben, mely végül is az életigenlés ösztönét ébreszti föl bennünk?

A metszési pontok helyett mondhattam volna találkozási pontokat is: hol és hogyan találkozhatnak össze népek és kultúrák különbözőségük ellenére? Hol és hogyan találkozhat elmélet és gyakorlat, művészet és tudomány, költészet és technika? A korunkban kirojtosodott kalandok helyett új kalandokat ígér költőinek is a század. A kaland tétje és izgalma az, vajon sikerül-e a szorongató kérdések kelepcéjéből kiszabadulnunk.

Sutarskit láthatóan ez a romantikamentes kaland izgatja. Verseiben sok „modern közhelyet” torlaszt össze, mindenekelőtt azért, hogy eszközként használhassa őket. Mert az általa használt közhelyek nem az emberi érzéketlenség vagy a butaság világából szakadtak ki elsődlegesen, hanem a világ közönyéből:

 

Sose tökéletes a termelés csupán az ellenőrzés –

 

írja egyhelyütt, és mi ebből a hanyag közhelyből nyomban megérezzük a világ fenyegetését. Ugyanúgy, ahogy a vad ménekként törtető éjjeli lepkék költői képéből saját tülekvéseink szánalmas és nevetséges voltát.

Sutarski helyét megkeresni a kortársi lengyel költészetben természetesen a lengyel kritikusok dolga. Én itt most csak azt mondhatom, amit – egyrészt az általam ismert fiatal lengyel költőkkel, másrészt a magyar költészettel történő összehasonlítás alapján – verseiből kiolvasok. Úgy érzem, ez a harminc körüli fiatal költő valami olyasmit tud, tapogat, sejt, ami, ha nem jött is még világra, de már puszta igézetével is fölizgató. A világot, a történelmet, a politikát, az emberből szétszivárgó közérzetet szinte köznapi mesterfogásokkal képes tárgyiasítani tudatunkban. Verseiben laktanyák, piacok, társbérletek, stadionok és fű-világok illegális hangyái fölött kétségbeesett tekintetek vergődnek. És már a madarak is megértik a vérontást, a születésszabályozást. S ha már ők is beavatottak, vajon az ember hogyan és meddig bújhat meg a távolmaradás közönyében?

Sutarskinak, ha nem is mindig, de némely pillanatában sikerül úgy összerántani ezt a szemünk előtt zajló, vergődő világot, hogy a levegő csupán keskeny repedéseken át áramolhat hozzánk. Épp ezért, ami erőszakos és kíméletlen költészetében, az benne a fölszabadító is.

Költő, műfordító, mérnök. Ízig-vérig lengyel, de homlokráncaiba a mi Alföldünk s Dunántúlunk pora rakódik le idestova tíz esztendeje. Ennyi szabálytalanság után sietve gondolok a soron következő szabálytalanságra. Nem törődve semmiféle hagyományos formasággal, Sutarski lengyelül írt verseit minél előbb meg kellene jelentetnünk magyarul is, könyv alakban. Hadd érezze, hogy itt, köztünk, Magyarországon is idehaza van.