Vallatás éjfélkor

A világirodalomban akad néhány egyéni életmű, amely a folytonos bűntudat, az örökös szembesítés és a kegyetlen önvizsgálat eredménye. Baudelaire-t és Szabó Lőrincet ez emelte például a legnagyobb alkotók, a legnyugtalanítóbb jellemek közé. Irodalmak viszont, miket a bűntudat ragadott volna magasba, nemigen akadnak. Szinte egyetlen, szabályt erősítő kivétel a második világháború után megszülető nyugatnémet irodalom. Romok, temetők s a kettészakított haza jóvátehetetlen balsorsát kellett vállalnia, örökség és hagyomány helyett. Sőt, a bukás mellé a világ megvetését is. „Németország, hazám, népek szentségtelen szíve, hírhedett lettél az egyszerű emberek körében.” Prózára fordítva, ez a költői alapszólam indult útjára negyvenöt után, hogy fájdalommal s arcpirító szégyennel társulva fölrázzon egy népet, s vezeklésre kényszerítsen. Írók, költők üzentek hadat honfitársaiknak anyanyelvükön, legelőször is önmagukat vádolva a történtekért, hogy ítéletmondásra és reményre ezáltal szerezzenek erkölcsi jogot.

E szembesítés és kárhoztatás költői, filozófiai s történelmi érvénnyel, ha néhány évnyi késéssel is, talán Hans Magnus Enzensberger verseiben, tanulmányaiban fogalmazódott meg a legtisztábban. A harminckilenc éves költő a Gruppe 47 néven ismert, ellenzéki írócsoport tagjaként kezdte pályafutását, s ma, a jelenkori Európa egyik legizgalmasabb, mert legpolitikusabb íróegyénisége. Vallatás éjfélkor című verskötete, melyet Garai Gábor fordításában jelentetett meg az Európa Kiadó, töredékességével is erről győzi meg olvasóit.

Vannak könyvek, melyek minden ízükben, a pontosvessző jelölésétől a mondanivaló tágasságáig, az újdonság, a szokatlanság erejével hatnak. Összetéveszthetetlen légkörük van, akár egy eleven embernek. Ezek közül való Enzensberger verseskötete is. Különös kísérletként a könyvet nem az elején kezdtem olvasni, hanem a végén. Már a versek tartalomjegyzéke is az eredetiség élményét ígérte. A harminchét vers közül egyiknek sincs személyes, lírai címe. Egyik sem ígér titkot, lebegést; egyik sem sejteti az érzékek háborúját, az ösztönök förgeteges hét végi kirándulását vizek, fák, nők, tengerek káprázatai közé. Mindegyik verscím fogalmi, zárt, feszes, gondolati: Sziszüphosz idézése, tetszhalottak, történelmi folyamat, vakírás, végrendelet, konyhaleltár, purgatórium, túlpart, beszéd egy gyilkos védelmében.

E találomra kiragadott verscímek nyugodtan lehetnének tanulmányok, cikkek, történelmi jegyzetek, adalékok, bírósági följegyzések eligazító címei is. S ha bárki azt hinné, hogy Enzensberger ezzel a költészet tekintélyén ejt csorbát, téved. Csorbítás helyett inkább a költészet határait tágítja ki. Verseiben a tőzsdei árfolyam zuhanását érzékeltető sorokat bibliai komorságúak váltják. Az ódait reklámhirdetésekre emlékeztetők. Nem a szertelenség, szétszórtság, hanem az egyetemesség s a gondolatiság okából. Mert ha a valóságban szemeteskocsisok és nercbundás titkárnők, szupermarketek és kínzóeszközök, halotti ingek és röpiratok, halál és társadalmi termelés elférnek egymás szomszédságában, akkor a költészetben is el kell férniük, sőt, drámaian ki kell egészíteniük egymást.

Az enzensbergeri költészet egyébként is vonzások és taszítások, hiányok és kiegészülések költészete. Nelly Sachsnak, a Svédországban élő, Nobel-díjas német költőnőnek ajánlott versében ezt írja a háború ártatlan áldozatairól:

 

A távollevők nélkül semmi se volna jelen, az elillantak nélkül semmi se volna szilárd, az elfeledettek nélkül semmi se volna biztos

 

Ugyanilyen ellentmondásoktól feszülő hang uralja a kötet egyik legjellemzőbb versét is: a Sziszüphosz idézését. Enzensberger példaképének tekinti a kőgörgető férfit, a cselekvést hasztalanul is vállaló hőst. Huszadik századi hősnek, mert ábránd nélküli jóslatok és ígéretek nélküli sorsot tudott fölvállalni. Nyomába is szegődik, de miközben a hiábavalóság hideg tudatával követi, belül, a csontjaiban ellenkező, makacs gondolatok visszhangzanak:

 

...................ne örülj előre, a reménytelenség még nem karrier – – ne élvezd tehetetlenséged. gyarapítsd inkább egy morzsa árán egy mázsával a dühöt a világban. irgalmatlan ínség van férfiakban, kik némán végzik azt, mi reménytelen.

 

Kiábrándultság és hősies sorsvállalás egyidejűleg? Tűz és víz? Virágzás és jégeső? Nem ellentmondás ez? Az enzensbergeri költészet tanúsága szerint inkább a korszerű létezés és gondolkodás drámája. Fölvilágosultságunk alapfeltétele. Hisz az egymást követő háborúk és a szörnyeteggé váló civilizáció árnyékával a hátunk mögött, nincs reménytelenebb, mint hinni az emberiség megválthatóságában. Hacsak az nem reménytelenebb: ha nem hiszünk benne.

A többszörösen szétdarabolt haza, külön a történelemtől s külön a politikától megosztott, ugyanebbe a tudatszakító kettősségbe kényszeríti. Ragaszkodni csak ahhoz a Németországhoz tud, amely egyelőre még nem létezik. A másikhoz, amely a mostani tagadása. A szemmel s a lélekkel alapítandóhoz.

 

ez amit én szemmel alapítottam, ez amit itt tartok mai kezemben az én hazám, én halandó hazám

 

Nemzet a létező fölött? Látomás-haza a láthatóval szembefordítva? A hazaszeretet legforróbb szavai a hazátlanság énekeiben?

Az egymást feszültségben tartó fájdalmak és eszmék Enzensberger költészetében új fölismerések kőomlását indították el.

A gondolati költészet, egy rendkívül találó megjegyzés szerint, nem más, mint a költő találkozása s harca a gondolattal. Az enzensbergeri példa mintha azt bizonyítaná, hogy a gondolati költészet alapfeltétele: a költő találkozása a cselekvéssel. A látható, a követhető, a költészeten kívüli cselekvéssel.

Az első ilyen, vihart kavaró döntése: önkéntes száműzetése volt. Az 1950-es évek végén nyilvánosan bejelentette, hogy politikai, erkölcsi s hazafiúi meggondolásból elhagyja hazáját, Nyugat-Németországot, „hol fölfelé halad minden, nem előre; hol a fizetési mérleg hozsannát s mindenféle jót dalol; hol egyik kéz a másikat megveszi”.

Talán nem túlzás, ha a legutóbbi idők nyugat-német diáklázongásainak előképét az enzensbergeri költészet és magatartás mélyrétegeiben próbáljuk megkeresni. Annál inkább, mert jó tíz esztendővel ezelőtt Enzensberger már elég világosan sejtette pályatársaival együtt, hogy a jóléti s fogyasztói társadalmakban előbb-utóbb forradalmak csíráznak ki, mivelhogy a jóllakásban, fényűzésben, elhájasodásban kiteljesedő életforma ugyanúgy magában hordja a vele való szakítás kényszerét, mint a szegénység. Jól látta, hogy az igazságszükségletektől megfosztott világ vagy az emberi kapcsolatokat szétroncsoló unalom ugyanúgy kiszolgáltatja az egyént az elnémulásnak, mint a megszervezett rendőri hatalom:

 

A kartell-irodák előtt ácsorognak a tetszhalottak

 

– írja honfitársairól s a vers vége felé visszhangtalanul kérdi:

 

de kitől kapnak csókot, kitől gyümölcsöt? ki költi föl őket, ugyan ki ad nekik szalmavirágot, ki hányja el mellükről lapáttal a füst-hegyeket s ki göngyöli ki őket az újságlapokból, majszoló szájukat ki sózza meg bátorsággal

 

Évekkel ezelőtt néhány magyarországi bírálója Enzensberger költészetét csupán a tagadás költészetének érezte: egy hazátlan értelmiségi tiszteletre méltó lázongásának. Az elmúlt idő szerencsére rájuk cáfolt. Ha a fiatal költő azzal indult is el pályáján, hogy megszaporítsa szemernyivel a világban a haragot, ma már a tisztánlátást kívánja megszaporítani e többszörösen fölosztott világban:

 

megfordítani minden gondolatot, mely elrejti fonákját szemtől szembe a halottvirrasztókkal minden órájában a napnak, megmutatni az elbarikádozott jövőt a légószolgálatosok tőszomszédságában, minden órájában az éjnek föltárni a behemót pusztulást türelmetlenül az elégedettek nevében kétségbeesni türelmesen, a kétségbeesettek nevében kételkedni a kétségbeesésben.