A tisztánlátás vágya

Vakmerőségre vállalkozom: meg akarok érteni egy költőt, akinek csupán magyarra fordított verseit ismerem, s anyanyelvét meg csak annyira, amennyire érettségiző diák ismerheti. A szótár persze segíthetne, de mint minden költőnek, Paul Éluard-nak is külön szótára van. A felhő szó az övében nem azt jelenti, amit az én közönséges, zöld kötésű francia-magyaromban. Egyszer haszontalan fátylat jelent, melyet madár hajít el; másszor szétmázolt arcot a világ nagy űrében. S a halál sem szétroncsolt test, ijesztő, éjféli csontváz, hanem fölfordított szív. Tehetek-e mást, ha meg akarom érteni, mint hogy az ő költői szótárát kezdem lapozgatni.

Az 1960-ban megjelent kék selyemkötésű Éluard-kötet első verse egy fiatal, halott katonabaráthoz, Fernand Fontaine-hez szól. 1915. június huszadikán lőtték agyon. A két világháborút átvészelt európai költészetben annyi katonasír domborodik, hogy a versolvasó már nemigen érezhet megrendülést. Az ostoba és erőszakos halál nem engedi, hogy e sírokat hősi dicsfény borítsa el, mint régebben az Ismeretlen Katonákét. Éluard kötetnyitó versét is a részvét csöndes, köznapi szomorúságával kezdem olvasni. S így olvasom tovább, az utolsó sorig.

 

Szenved az ember, minden égtáj, S véred a földbe szaggat! Otthagylak egy mély szakadéknál! Most aztán egyedül maradtak.

 

Hogyan? Hát nem a halott maradt egyedül, hanem az élők? Nem ő maradt ott a kövek és a sár örökös hadifogságában, hanem a bajtársak, vagy még inkább, akik megölték? Micsoda nyakatekert szemlélet ez? „Most aztán egyedül maradtak!” – úgy hangzik, mint valami keserű elégtétel, eleveneket ostorozó bosszú.

Az első éluard-i mondat, az első elszólás, mely másféle összefüggéseket sejtet, s új távlatot nyit a gondolatnak és az ítéletnek. A halál Éluard számára nem csupán tragikus halmazállapot, riasztó sors, jóvátehetetlen befejezés, hanem erkölcsi állapot. Mint az élet minden más mozzanata is. Minden hűség közt az élve maradás reményét vallotta legbecsesebbnek. Az első világháború elleni undor és lázadás tanította meg erre a leghatalmasabb reményre? Vagy már eredendően lényében hordta ezt a képességet? Harminc esztendő múlva ezt írja egyik versében: A halál sohasem erényes… Valamivel később pedig ezt:

 

Élni egyetlen út és egyetlen menedék.

 

A legelső és a legutolsó versek tehát ugyanarról beszélnek. Bár ott feszül köztük az egész élet öröme, drámája, ott magasodik az idő cseréphalmaza, ragyog a megvalósulás fényessége, melyek árnyalták az élethez tapadás hűségét – néha úgy is, hogy kétségbe vonták –, de soha nem semmisítették meg. Baudelaire a modern költészet szürkületi világosságában a romlás virágait látta kifakadni, s ha láttukra volt ereje lerombolni a vágyak és érzelmek hagyományos „megszentelt hierarchiáját” bizonyítván, hogy az életet előrelendítő sóvárgások és képzelődések világában nincs többé mennyei vagy alantas, hétköznapi vagy ünnepi Éluard, elismerve a baudelaire-i végelszámolás hitelességét, határozottan továbblép. Nem elégszik meg a tárgyilagosság fanyar és gőgös diadalával; nemcsak mérleget akar készíteni, hanem dönteni is akar. Részegség? Bódulat? Minden jöhet! Jöhet a képtelenségek háborúja és szorongatása, az álmok tőmegtüntetése, jöhetnek a szennycsatornák munkásai, de nem azért, hogy meglábolják a mocskot, hanem, hogy eltüntessék. A romlás virágai minden évben kifakadnak, tehát a cél átgyúrni a földet, átalakítani a napsütést, az esőt, a mélyben vándorló sókat, hogy másféle virágok bomoljanak ki. Baudelaire kertjének első örököse: Rimbaud kiadta a jelszót: meg kell változtatni az életet. E föladathoz oly tökéletes megszállottsággal fogott hozzá, hogy a magáét idő előtt megsemmisítette.

A fiatal Éluard mintha csak Rimbaud jelmondatát tisztítaná meg az általánosítástól, ezt írja egyik verseskötete élére vezérmondatnak: „Akármilyen nehéz, kíséreljük meg, maradjunk tökéletesen tiszták. Akkor vesszük csak észre, mi minden köt bennünket.”

Lírai vállalkozás? Rajongó költő gőzfelhője? Ha van valamiben dráma, akkor ebben csak az van. Tisztának maradni, mikor a világ tisztátalan körülöttünk, azt jelenti, hogy már az első levegővételre is mérget, fojtó gázt lélegzünk be a történelemből; továbbá azt, hogy szembe kell szállnunk a tisztátalanokkal, hogy kihívóaknak kell lennünk, keresnünk kell az egyszerűséget s az eddigi értelem helyett valami másfajta értelmet.

Aki ilyesmire vállalkozik, úgy nézhet szét maga körül, mint „első ember a lapályon”. S ha nincs szeme a látásra, akkor istent, ördögöt vesz észre, névtelen álmokat és szörnyeket, ha pedig van, akkor észreveszi önmagát; aztán egy másik embert, egy harmadikat, negyediket… Aki tiszta akar maradni, annak ki kell űzetnie magát a paradicsomból, védtelenné kell válnia, hogy megtanulhassa a védekezés új módozatait, mert a régiek hamisak voltak és érvénytelenek.

Az első világháború utáni költői s művészeti mozgalmakban – dadaizmusban, szürrealizmusban, kubizmusban – az egyéniség kalandja az emberi fölszabadulás próbaháborújává vált. Aragon, a barát és pályatárs így fogalmaz: „A játék szabálya: halálunk előtt minden irányban elérni végső határainkat. Én meg fogok ragadni minden lehetőséget, hogy kinyújtózzam.” A véletlent, a találkozásokat, a hiábavaló várakozást, értelmet, zűrzavart, mindent.

Éluard, ha nem veti is bele magát aragoni szertelenséggel kalandhajszolásba, 1924-ben szó nélkül elhagyja családját, barátait. Erről az útról én mit se tudok, csak időbeli és földrajzi adatait ismerem, azt, hogy fél évig utazgat céltalanul a csendes-óceáni szigetvilágban. Útjának állomásai: Panama, Tahiti, Új-Zéland, Celebesz, Jáva, Szumátra, Indokína, Ceylon, míg végül barátai a nyomára bukkannak, és Singapore-ból visszacsalják. Mi volt ez a szökés? Ámokfutás vagy búcsú önmagától? Vagy valami rendkívüli csoda kergetése? A csoda a szürrealisták meggyőződése szerint erkölcsi állapot. Nem öngerjesztés, unaloműzés, hanem a visszataszító világ elutasítása. Hiányérzet, mely a sóvárgás mértanára figyelve rajzoltatja föl az emberrel a jövőjét. Ez volt? Vagy más? Fölösleges is boncolgatni. A dadaisták és szürrealisták minden botránya s igazi erőfeszítései közül Éluard szökését érzem a legemberibbnek. Olyannak, mint egyetlen verssorba sűrített vallomást, mint tengert az éggel összecsomózó hasonlatot. Akinek van ereje – nemcsak gondolatban – a valóságban is elhagyni önmagát, kapcsolatait, emlékezetét, hogy „új emlékezet partjait” érje el, az nem a költészet megváltó erejében hisz mindenekfölött. Vagy ha igen, akkor a költészet ügyét tökéletesen azonosítja az ember ügyével.

Éluard megtérve a nagy utazásból, háta mögött hagyva a föld látható csodáit: óceánokat, szigeteket, népeket, városokat, a láthatár széjjelnyitott s telerajzolt legyezőjét, mindenkinél hitelesebben fogalmazhatta meg életének egyik legalapvetőbb vallomását:

 

A nő szebb, mint a világ, melyben élek

 

E fordulatnak beillő következtetés talán túlságosan is rikító, harsány és szólamszerű, akár a kikiáltók szövege. Mégse riadok vissza, mert néha az efféle közhely a legpontosabb telitalálat: további igazságokat készít elő. E vallomás egyúttal azt is jelenti, hogy a szerelem az ember egyetlen eshetősége ebben a létben; mindennél nagyobb, teljesebb. Sőt, a szerelem nemcsak egyszerű megoldás – föloldása gondnak, nyomorúságnak –, hanem maga a lét.

1929-ben jelenik meg Éluárd szürrealista korszakának legfontosabb kötete: A fájdalom fővárosa. Már ebben a kötetben a szerelemnek ilyen emberi fényei villannak föl, eloszlatni a sötétséget:

 

Énekelek, hogy énekeljelek, és szeretek, hogy énekeljem A nagy titkot, melyben a szerelem megalkot és fölszabadul.

 

A csoda és szerelem, melyet a szürrealisták külön-külön is kivezető útnak véltek, külön-külön is az emberi fölszabadulás eszközének, Éluard költészetében összeötvöződött és emberi alakot öltött.

 

Minden miáltalunk fog élni

 

– írja Vagyunk című versében 1939-ben. A megtalált szerelem Éluard számára – életigenlés. Rögtön ideírok egy másik idézetet, hogy az egyszerű életigenlésből kiindulva egyetemesebb életigenlését is megérthessük. „A magunk nevében beszélni, ha szerelmesek vagyunk, annyi, mint mindenkinek a nevében beszélni.”

Azt hihetné bárki, hogy ez ismét csak elszólás: a túláradó érzelmek eltévelyedése. Az éluard-i költészet tele van ilyen elszólásokkal:

 

Szerelmünk partja az igazság partja egyben – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Minden nap elsőül a szerelem fog el – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Az igazság az hogy szerettem Igazság az hogy szeretek – – – – – – – – – – – – – – – – – – Mi ketten csak azért élünk hogy el ne hagyjuk Az életet

 

Ennyi véletlen elszólás már összefüggő rendszer. Az értelem, a szív tömegvonzása tartja őket össze. Dobzynski írja: Éluard újra föltalálta a „költői szerelmet”, a férfi és nő egyetemes kapcsolatát, melybe nemcsak kettőjük sorsa fér, hanem az egész emberi történelem, az idő nagyszerűsége, végtelensége, szabadsága. Legismertebb verse: a Szabadság mutatja, hogy ez a föltalált költői szerelem milyen tág s milyen egyetemes. Úgy kezdődik, s egyre sodróbban úgy is folytatódik, mint a modern költészet egyik legszebb szerelmi ódája. Maga Éluard is annak szánta. A végén azonban hirtelen átlendül a vers saját határtalannak látszó korlátján, s a befejező sorban nem egy nő neve lángol föl, hanem a szabadságé. Míg Petőfi a szerelmet föláldozta a szabadságért, Éluard törvénye szerint maga a szerelem a szabadság. Nem a kis, egyéni, bezárkózó szabadság, hanem az egész létnek értelmet adó. Nemcsak a közismert vers, hanem a háború idején írt versei jó részében is ez a hatalmas átalakuló erő működik. A szerelem – a legteljesebb ellenállás. A szerelem a legkonokabb szembeszegülés.

 

Szemünk fényében több a nép Akár a legnagyobb csatában

 

Rimbaud-nak azt a mondatát: Én – az mindig más, az éluard-i életmű ismeretében így egészíthetem ki: Más – az mindig én is! Éluard számára a nő, a másik ember ugyanolyan kikerülhetetlen, mint a történelem, a természet, mint a világegyetem. Új esztétikát teremt ezáltal, melynek, úgy vélem, csak felszíni hullámzását vettük eddig észre. Éluard verseiben, mint általában a szürrealistákéban, rengeteg a meglepőbbnél meglepőbb kép. Ezek a képek azonban csak a legritkább esetben érintkeznek a természet képeivel, a látható világéval. Fa, bokor, tenger, konduló ólomharangok, tűz, fennkölt hegyek, csak úgy léteznek számára, ha kapcsolatba hozhatók az emberrel, még közelebbről: az emberi testtel. Így kezdi Extázis című versét:

 

Úgy állok itt e női táj előtt Mint tűz előtt a gyermek

 

Egy másik helyen pedig úgy ír a nőről, mintha a lét és a természet összes változata csak arra volna alkalom, hogy igazi lényegét kifejezze.

 

S hogy a nő legyen mint a síkság Mezitlen és belátható Hogy legyen mint csodás eső Mely felhő nélkül hull alá Mint eső két nyílt tűz között Mint könny két nevetés között Hogy legyen áldott hó a nő Egy madár langy szárnya alatt

 

Az ember, az emberi test nemcsak a szerelem világán belül lép a természet helyébe, érdes vagy lágy fényt szolgáltatva a költői képekhez s metaforákhoz, de szinte minden más vonatkozásban is.

 

A test az én erényem Ő sokszorozza képemet

 

– írja a Véget nem érő költeményben. Korunk emberének legfőbb gondja címűben pedig a költészet kiolthatatlan sugárzásába állítva a leghatalmasabb érvként jelenik meg az emberi test. A háborút s az esztelen romlást megtagadó férfiakról mondja:

 

A háború nekik olyan volt mint gyerektelen asszony

 

Meghökkentő kép? S csak ennyi, nem több? „A kép a szellem tiszta alkotása” – írja Pierre Reverdy. „Nem születik egy összehasonlításból, hanem két egymást többé-kevésbé távollevő valóság összehozásából. Mennél távolibbak és igazabbak lesznek ezek az összehozott valóságok, annál hatásosabb lesz a metafora, annál megindítóbb lesz és annál több lesz benne a költői valóság.”

A háború és a gyerektelen asszony összehasonlítása a legmegrázóbb hasonlat, amit valaha költő leírt. Hasonlat? Költői valóság – használjuk csak nyugodtan Reverdy szavait.

Ahogy a közmondások: a költői hasonlatok is komoly tapasztalatok burkából pattannak elő. Amennyivel több megfigyelés, tárgyilagosság és bölcsességpárlat csapódik le az előbbiekben, annyival izzóbb és személyesebb az utóbbiakban. „Minden kecske a maga bőrét viszi a vásárra” – mondja a közmondás. Ez olyan, mint az egyszeregy, nincs hozzáfűzni való. Ellenben, ha azt olvasom egy versben, hogy a költő úgy énekli meg hazáját, mint egy végtelen utcát, más a helyzet. A hazát utcához hasonlítani, általános fölfogás szerint, s mindenekelőtt azok szerint, akik a közmondásokat elfogadják, enyhén szólva, ünneprontás. Holott az efféle költői hasonlatokban épp az a meggyőző és magasztos tapasztalat, hogy a hazáról csakis úgy érdemes énekelni, mint egy végtelen utcáról, amelynek ismerem gödreit, akácfáit, cipőmre akaszkodó sarát.

Éluard így énekel róla. A megszállást elszenvedő Párizsról meg úgy, mintha nem is város, hanem egyetlen élő személy volna.

 

Párizs fázik és Párizs éhezik Párizs nem majszol többé sült gesztenyét az utcán Párizs az öregek avítt göncébe jár Párizs álltában alszik a fülledt földalattin

 

Éluard-t általában a nehezen érthető költők közé sorolják. Talán épp azért, mert a legegyszerűbbek közé tartozik. Igaz, az egyszerűség nem mindig mondataiban van, hanem a törekvéseiben. Végső okok és okozatok helyett kiinduló pontokat keres: keres egyetlen arcot, mely a világ minden nevének feleljen s megfeleljen; keresi az első édes fájdalmat, az első rémítő gyönyört; az egyetlen csókot, melyből kibontható a nagy emberi kapcsolatok éje.

Vannak költők, akikről azt írják, hogy panteisták, másokról, hogy gondolatiak, misztikusok, látomásosak. Éluard panteizmusa: az ember. Éluard gondolatisága és látomása: az ember. Éluard egyszerűsége: az ember.

„Isten lélektani tévedés” – vallja a fiatal Aragon. Éluard egész életműve leszámolás ezzel a tévedéssel.

 

Nem volna semmi, egyetlen kis dongó bogár sem, egyetlen rezzenő levél, egyetlen szelíd vagy vad állat, semmi meleg, semmi virágzó, semmi fagyos, semmi illatos, semmi fénylő, egyetlenegy virág-belengte nyári árnyék, egyetlen fa se, mely a hó prémjét felölti, egyetlen édes csóktól piruló, fényes arc sem, egyetlen vakmerő vagy félénk szárny a szélben, se test lágy hajlata, se daloló karok, semmi megnyerni vagy elveszteni való, semmi mi szétszakít, semmi, mi egyesít a jóban és a rosszban, egyetlen szerelem-, vagy álomlakta éj, egyetlen egy szilárd szó, egyetlen meghatott ajk, mezitlen szép kebel, egyetlen egy kitárt kéz, sem ínség se bőség, semmi ködös, semmi világos, semmi könnyű, semmi nehéz, semmi halandó s semmi halhatatlan – ha nem volna egy ember, én, vagy más, akárki, csak épp egy ember, másképp nem volna semmi.

 

A vers épp szélsőséges egyszerűsége miatt hökkent meg. Akkora meghatottság van benne, mintha nem is ember írta volna az emberről, hanem száműzött, elárvult isten, aki alázattal emlékezik meg teremtőjéről. Az éluard-i „csoda” azonban még ezután következik. A vers megírásának kelte 1941. Háború, megszállás, reménytelenség, vonatszámra elvitt ártatlanok, ellenállók fogcsikorgatása, élet és halál. Első hallásra úgy csapongnak a sorok, mintha Éluard az időtlen igazság fátyolát dobná a romokra, az egész háborús Európára; mintha a megvakított próféták szavaival szólna az örök emberről. Soha barbárabb félreértés! Épp a fordítottja igaz. A teljes egészében idézett vers szerintem Éluard legpolitikusabb és legforradalmibb verse. Nem kikapcsolja, ellenkezőleg belevonja az embert a történelembe. Pontosabban szólva: a franciák érzelmi és valóságos ellenállási mozgalmába. Nem abból merít, amiből az első eszmélésre meríthetne: a hazafiságból, a letiportak szégyenéből, hanem abból az elfelejtett csodából, hogy nem volna semmi, ha nem volna ember. Az igazi tisztánlátás első feltétele, hogy tudjunk csodálkozni létünkön. Bizonyos pillanatokban ez a képesség, a legnagyobb hatalom társadalmi és történelmi értelemben egyaránt. Élni: az a legegyetemesebb partizánháború, minden pusztítás ellen. Az élet végső értelmét megtalálni egyúttal azt is jelenti, hogy a közbeesőket is megkereshetjük. Hogy ezt a magyarázatot mennyire nem én ragasztom hozzá a vershez, a címe is elárulja: Az élet joga és kötelessége. Úgy hangzik, mint egy erkölcsi alkotmány fejezetcíme.

1941-ben az is volt!

Éluard szenvedélyes bizalma az ember legyőzhetetlen erejében, az élet erejében a huszadik századi emberiség egyre időszerűbbé váló sóvárgása. Vannak, akik rajongónak látják, utópia-megszállottnak. Kár volna e vádak ellen tiltakozni. Éluard valóban rajongó. De hát Petőfi nem az volt? A remény s a rajongás csak a butákat vagy a gyilkosokat teszi aljasabbá. A Petőfi- és Éluard-féle embereket még inkább megnöveli. A rajongás, az utópia önmagában még nem erkölcs, de az erkölcs irányát mutató jelzőtábla. Légszomj, mely nem egyetlen ember, de a világ oxigénhiányát fejezi ki.

Hogy honnan merített Éluard ekkora ábrándhoz való erőt, nem tudom. A francia forradalmakból? A társadalmi és művészeti föladatokból, melyek rá és barátaira vártak az első világháború után? Később a spanyol köztársaságiak harcából? Még később az ellenállási mozgalomból? Egyetlen életrajzi adat ad némi fölvilágosítást. Éluard 1942-ben belép a föld alatt harcoló francia kommunista pártba, és a szellemi ellenállás egyik vezetője lesz. Ez ok volt vajon vagy következmény? Illyés olyasfélét ír róla, hogy a remény Shelley-je volt. Igen, de miféle tudat, ösztön, elszántság táplálhat ilyen egyetemes reményt? Könnyű volna rávágni: születési adottság.

Van néhány átfordulási pont költészetében, amely mást sejtet. Ez pedig nem más, mint legrejtettebben működő drámaisága. Bármilyen képtelenül hangzik is, Éluard századunk egyik legdrámaibb költője. Drámaiságát természetesen nem shakespeare-i és racine-i villámlásokkal mérem. Szavaiban, mondattanában nyoma sincs eget-földet egybeomlasztó indulatoknak. Drámaisága szemléletében van. Kétféle végletet hordoz állandóan magában. Egyik véglet szerint ebben a világban még a kutyák is szerencsétlenek, és az ember a barmoknál hunyászkodóbban kullog balsorsa után, a másik véglet szerint pedig ez a világ a leggyönyörűbb, még az állatok is nevetnek, messze ugranak önmaguktól, a levegőnek meg arca van, szerelmes arca, napsütötte nyugalom koronázza az ember útját.

Amíg e kétféle véglet az idő más-más szakaszaiban gyullad föl, addig csak lírai vallomásokról, hullámzó lelkiállapotról van szó. De mikor egyidőben támad föl a lélekben, összecsapva, egymásnak feszülve, akkor következik el az éluard-i dráma tűzpróbája. Közismert, hogy a reménykedő emberek könnyen reménytelenné válnak. És Éluard? 1946-ban, tizenhét éve tartó szerelem közben veszíti el feleségét, a másik embert:

 

Nincs semmim a világon kiraboltak

 

A remény Shelley-je így ír:

 

Te voltál életünk s életünk most a sírban Egy város hajnala egy május reggelen Amely fölött a föld nagy öklét összezárta Tizenhét éven át mindig fénylőbb hajnalom S belém költözik a halál mint egy malomba Életünk mondtad oly boldog attól hogy élsz S élettel élteted mindazt amit szerettünk De a halál időnk egyensúlyát megölte Jövő halál menő halál megélt halál És látható halál s eszik s iszik belőlem Látható halál láthatatlan Nush keményebb Mint nyűtt testemben az éhség és szomjuság Havas álarc a föld színén a föld alatt Könnyek forrása mély éjszakámban vak álarc Szétfoszlik múltam és helyet adok a csöndnek. (Életünk)

 

A remény legnagyobb kétségbevonója a halál. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle. Éluard álnév mögé rejtőzik, Didier Desroches néven ír, mintha csak abban bízna, hogy kell élnie önmagán belül egy másik embernek is, aki nem azért született, hogy elfogadja a tragédiát, hogy azonosuljon vele, hanem azért, hogy megszüntesse. Az éluard-i dráma lényege: megélni és túlélni a drámát. 1947-ben írja meg az „egy ember láthatárától mindenki láthatáráig” című költeményét, mely vers és próza váltakozása, az emlékezeté és az emlékezet megsemmisítéséé, minden jó megőrzésének naplója és minden rossz megszüntetésének lírai kiáltványa. „A legteljesebb ernyedtség után, mikor lénye mélyén nem élt más, csak halott felesége látománya, nagy lázadás rázta meg” – kezdi vallomását.

Ennek a vallomásnak a végösszege ezekben a sorokban sűrítődik össze:

 

Egyetlen menedék van az egész világ – – – – – – – – – – – – – – – – – – Élni elveszni hogy az emberekre leljünk

 

Az éluard-i műben külön élő drámaiság ezekben a mondatokban már egymásba keveredett. Együtt van bennük a fájdalom és a fájdalom föloldhatóságának dialektikája. Éluard ettől kezdve a legmagasabb szintre jutva vállalja az ember egyetlen s mindnyájunkra érvényes drámai küldetését: jóváírni mindent, ami eddig kárunkra volt írva. Mindent megóvunk című verse a huszadik századi ember legdrámaibb monológja. Számvetése és mérlege. Az első fele az emberfaj végső kudarcáról beszél, nagy látomásos képekben.

 

Mindennek vége a romlást előre látom Patkány ül a tetőn madár a pincelyukban – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Halni születtem én s minden meghal velem

 

A vers második része e látomás elutasítása, tagadása:

 

Nincs vége semminek mindent megóvunk – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Íme a holnap amint ma urrá lesz a földön Az időnek az ember már nélkülözhetetlen.

 

Hogy lehet ilyen tételesen hinni valamiben – kérdezhetné akárki gyanakvóan. S rögtön hozzátehetné, hogy Éluard-ban nyilván a kommunista ember ártatlansága csapott túl a korlátokon, s költői vakhite ragadta el, mely egész életében a valóság fölött lebegtette. Gyanú helyett inkább irigységgel s csodálattal adózom néki, mert utolsó versében is volt ereje megfogalmazni a legföloldhatatlanabb reményt:

 

Itt nyugszik az ki nem szűnt hinni hogy Ifjúnak aggnak jó a hajnal S születésnek vélte halálát Mert épp kelőben volt a nap.