A szigetmagyarság képviselője

Nagy Károly második könyvét tartja kezében az olvasó. Az elsőt négy esztendővel ezelőtt jelentette meg New Yorkban Püski Sándor Magyar szigetvilágban ma és holnap címmel.

A százhatvan oldalas, kék borítású kötet sorsáról, sajnos, csak nagyon keveset tudok. Mindössze egyetlen ismertetőt olvastam róla valamelyik hazai lapunkban, de az is inkább a szerzőnek szánt baráti ölelés volt, ünnepélyes gesztus és nem gondolatokat mozgató kritika. Kinti fogadtatásáról még ennyi élményem sincs. Röstellni való tájékozatlanságom oka nem az érdektelenség, nem a közöny, hanem az az egyoldalú szellemi közlekedés, amely a nyugati magyarság és a hazai között az évtizedek során méltatlanul kialakult. A Nyugaton élők jó része szinte mindent tud rólunk. Ismeri helyzetünket, történeteinket, vitáinkat, az ország nehéz lélegzésének szorongásos pillanatait, sőt még életrevaló pletykáinkat is, amelyek föltehetően, a röpködő csészealjak zegzugos útján jutnak el hozzájuk.

Mi viszont csak homályos tejüvegen át látunk, láthatunk bele életükbe. A könyveik, az újságjaik rendszertelenül és általában titkos ösvényeken érkeznek haza. Szívdobogásos izgalommal. Ha egyáltalán hazaérkeznek. Még a hetvenes évekből emlékszem Illyés rosszkedvű dohogására amiatt, hogy az egyik legrangosabb, Nyugaton megjelenő magyar folyóiratot, az Új Látóhatárt, csempészáruként kapja. Ha valaki meglátogatta Svájcból, Ausztriából, Angliából vagy Nyugat-Németországból, hozott neki ajándékba egyet, holott a szerkesztők mindegyik számot elküldték a címére postán, már csak azért is, mert az illyési életmű, mint tájékozódási bója, a kintiek szellemi életében folyamatosan föl-fölbukkant.

Csempészáruként kultúrát teremteni és szellemi kapcsolatot? Nem hiszek benne. Legföljebb csak kezdeményezni lehet effélét, de a folytatáshoz már tartós viszony kell, rendszeres eszmecsere.

Nagy Károly a föntebb említett könyvét ezeknek a gondolatoknak és igényeknek a jegyében írta. Rosszul mondom. Pontosabb, ha azt írom, hogy: élte. Valóban, a Magyar szigetvilágban ma és holnap nem a megszokott módon született könyv, amelyet a kötetlenül törtető gondolat irányít, hanem inkább dokumentumnak mondható munka. Minden sora mögött a megélt, a megszenvedett, a kudarcokon átlábaló tapasztalatok hitelét érzi az ember. A lapokon, mint gondosan vezetett jegyzőkönyvben megelevenedik előttünk az amerikai magyar élet számos problémája. A beolvadás gondja és a kétnyelvűségé, a kettős kultúra lelket izzasztó terhe és gyönyörűsége, a hazai hatalomhoz való viszony és a nemzethez való viszony – egyszóval mindaz, ami részben hamleti töprengés az emigrációban, másrészt, ami már fortinbrasi föladat ugyanott. Azaz: gyakorlati.

Az Anyanyelvi Konferencia eszméje is az ilyen hamleti töprengések között kezdett a fejében kicsírázni, még a hatvanas évek elején. Nagy Károly idehaza, a forradalom előtt, tanító volt. Tanyasi tanító a Nyírségben, az ország egyik legmostohább vidékén. Amit tehát fiatal emberként a világból látni kezdett, alulról kezdte látni. A gyerekek, a szegények, az ágrólszakadtak, a sorvadó homok szemszögéből. Alulnézetből a történelmet is, a magyarságot is, szinte a gyökerek közvetlen szomszédságából. Ő, ha mozdulni akart, előre jutni, csakis fölfelé juthatott: a művelődés, a szabadság elérhető magaslatai felé.

Meggyőződésem, hogy a forradalomhoz is ez sodorta oda. S ki a száműzetésbe is. A volt tanyasi tanító öt év múlva, New Brunswickban, már iskolát szervez, az Öregdiák Szövetség Hétvégi Magyar Iskoláját. S nemcsak szervez, de tanítást is vállal benne. Az idegen környezetben felnövő magyar gyerekeket tanítja írni, olvasni, és szinte kézenfogva vezetve ismerteti meg őket irodalmunkkal, történelmünkkel, nagy halottaink észjárásával.

Lent kezdi tehát most is, a gyökereknél. A lélek, a képzelet, a nyelv, a gondolkodás legzsengébb formáinál. Mert mit érnek az emigráció legidőszerűbb és legharciasabb jelszavai, ha nincs jövőtudata; ha a szülők épp azt hagyják kipusztulni gyerekeikből, aminek a megmentésére ők maguk esküdtek föl és ennek érdekében még a hazájukról is lemondtak?

A száműzetés menetrendszerűen érkező skizofréniáját Nagy Károly nemcsak hogy nem engedte elhatalmasodni magán, de kezdettől fogva mindent elkövetett, hogy még a környezetétől is távol tartsa. Neki a magyar iskola ügye a magyar folytonosságot jelentette Amerikában. A magyar folytonosságot: a kötelező életben maradást, a kötelező jövőt. Úgy is mondhatom, hogy vérbeli emigráns politikussá Nagy Károlyt pedagógusi eltökéltsége avatta. Végül is egy tanár nem lehet kishitű, csüggedt, bukást jövendölő, elfonnyadt lélek. Ő csak reménykedő lehet, tervező, szívós, nagyakaratú. Hajótöröttként is Robinson.

Valószínű, hogy ez a sorsszerű és hivatásbeli magabiztosság védte meg őt később is a vádaskodások nyílzáporában. Az 1970-ben megrendezett első Anyanyelvi Konferencia után nevét sok helyütt az emigráció szégyentáblájára írták föl nagy betűkkel. Számtalan kinti újság kikiáltotta kommunistának, árulónak, együttműködőnek, Kádár-bérencnek, aki az emigráció nehezen összekapargatott értékeit egyetlen tál lencséért átengedi Jákobnak.

Minden szigonyos jelző csontig hatolt Nagy Károlyba, de benne gyűlölet helyett tervek értek. Tudta, hogy a hivatalos Magyarországgal szövődő kapcsolatai a száműzetés tízparancsolata alapján bűnnek számítanak, de a nemzet távlati érdekeit tekintve – kötelességnek! Mert a nemzetnek akkor is léteznie kell, amikor a Kádár-korszakra, miként az előzőkre, súlyos végjáték után, rázuhan a függöny.

Nagy Károly ugyanúgy tárgyalt, egyezkedett a hazai hivatalnokokkal, rendszert képviselő miniszterekkel, főtitkárokkal, miként mi, otthon élők, de ahogy minket nem lehetett megfertőzni vagy megrontani, őt sem, legfeljebb csak korlátozni. Igazi munkatársai Magyarországon egyébként sem a minisztériumok és a Világszövetség emberei voltak, hanem olyanok, mint Mészöly Miklós, Csurka István, Sütő András, Fekete Gyula, Kósa Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Czine Mihály, Beke György s mások. Történészek, nyelvészek, társadalomtudósok, pedagógusok, akik, ha közben politizáltak is, magasan a rendszer törvényesített politikája fölött álltak.

Természetesen Nagy Károly egyetlen döntését sem az angyalok súgták, hanem történelmi ösztöne. A máig zajló, tizenhetedik századi vitából, hogy vajon a magyarságnak ki segíthet többet: a bécsi katolikus magyar Pázmány Péter-e vagy az erdélyi Bethlen Gábor, ő azt szűrte le, hogy mindkettőnek kötelessége segíteni.

Vannak korszakok, amikor a kizárólagosság szigorú erkölcse alakítja az ország arculatát, a konok igenek és a konok nemek, de vannak olyanok is, amikor a belátás és a türelem nélkülözhetetlen bölcsessége. Nagy Károly első könyvének minden sorát az a politikára is kiáradó pedagógiai akarat kormányozza, hogy mi, kinti és otthoni magyarok, most ne azt keressük, ami bennünket szétválaszt, hanem ami összeköt.

Második könyve, a Szigetmagyarság és szolidaritás már a címével is szélesebb nyomtávú folytatása az előbbinek. Témában, stílusban nem gazdagabb, de a kidolgozásban és az utalásokban markánsabb. Különösen két tanulmányát érzem figyelemre méltónak: a Kettős nemzeti tudat és a Szigetmagyarország és szolidaritás címűt. Mindkettő nagykárolyos összefoglalás: vallomás és tapasztalat sűrítménye.

Az első arra keres választ: van-e, lehet-e a kisebbségben vagy a szétszóratásban élő magyarnak nemzeti tudata? S ha igen, milyen? Sérült, nyílt, titkos vagy csupán végzetszerű lehet-e? Nagy Károly határozottan azt állítja, hogy a nyugati magyarság a föld bármely pontján akkor maradhat csak meg magyarnak, ha képes kialakítani magában a kettős nemzeti tudat érzületét. Ragaszkodását eredeti hazájához és az újjal való azonosulásét. Ehhez persze olyan körülményekre van szükség, amelyek mindkét érzelem előtt szabad pályát nyitnak.

Ami mélylélektani jelenségnek érződik ebben a meggyőződésben, Nagy Károly számára nagyon is gyakorlati. Bizonyítani az amerikai írók, az amerikai zsidók, japánok, görögök, lengyelek példájával bizonyít. Ha ők képesek erre a kettősségre, mi magyarok mért ne lehetnénk képesek? Személyes élményeimmel tudom támogatni az érveit. Amikor három évvel ezelőtt Magyarországon rendezték, illetve rendeztük meg a hivatalos és a nem hivatalos Kulturális Fórumot, leghasznosabb tolmácsnak és közvetítőnek épp azok az amerikai, német, holland, angol, svéd állampolgárságú magyar fiatalok bizonyultak, akik nemcsak a kétnyelvűség szabadságával rendelkeztek, hanem kétágú s kétgyörekű nemzeti tudattal is. Átvezető hidat a politikai és az ízlésbeli szakadékok fölé ők ácsoltak a leggyorsabban. És ez logikus is. Mert annak, hogy magyarok vagyunk, oka lehet a tehetetlenségünk, de hogy idegen államban azok is maradhassunk, azért bizony odaadással s keményen meg kell dolgoznunk. Bizonyos értelemben újra kell magunkat teremtenünk. Az emigrációban magyarnak megmaradni Nagy Károly szemében nem lakodalmi megbízatás, hanem megfeszített munka. S ebből, mint minden teremtésből, világosan az következik, hogy a száműzetés nem föltétlenül sorscsapás, de lehetőség is valamire. Sőt: föladat. Ha az esetek többségében Jónási kényszer is, a végeredményt tekintve isteni végzés.

Nem, mégsem. Talán egy lépéssel messzebbre léptem Nagy Károly fölfogásánál. Az emigrációt korunkban ő se látja szerencsétlenségnek és végzetnek, de fölmagasztosíthatónak se gondolja. Tárgyilagosan megítélve: küldetésnek ítéli. Főként manapság, amikor a magyarságra olyan történelmi tennivalók szakadtak rá, amelyeknek jó részét a legszabadabban épp az emigrációs magyarok végezhetik el.

Ilyen például a kisebbségi sorsban vergődő magyarok érdekképviselete a nemzetközi nyilvánosság előtt, a politikát befolyásoló nemzetek tájékoztatása és ilyen a hazai ellenzék hangjának a fölerősítése, védelme vagy az 1956-os magyar forradalom történelmi szerepének a fönntartása a tudatban, kint a nagyvilágban s részben Magyarországon is.

Aki ismeri az emigrációt, tudja, hogy küldetését sajnos csak részben tudja betölteni. Se vezetői nincsenek, se önmaga által megteremtett autonómiája. Egész létezését egy szomorú ellentmondás árnyékolja be: az, hogy a magyarságnak sose volt és föltehetően nem is lesz ilyen erőteljes, értelmiségi emigrációja, mint az ötvenhat utáni, de tán kárba se veszett még annyi értelem, jó szándék, mint amennyi fényűzően és ostobán a száműzetés körülményei között elveszett. Jobban mondva: elpocsékolódott. Úgy látszik, a szabad világ nem a lelkeket szabadította föl idekint, hanem az indulatokat. Az otthon hiányzó nemzeti tudat helyett nem tudta megteremteni a szétszóródás tudatát, amely önállóságot adott volna neki. Eszme helyett a rögeszmék kezdtek elszaporodni körében. A magyar emigráns túlságosan kötődik hazájához és történelméhez. Ez a kötődés egyúttal kiszolgáltatottságot jelent. Mi más ez, ha nem az otthoni kiszolgáltatottság és függés meghosszabbítása – negatív kivetülésben? Valamilyen fokon pszichózis. S ebben a pszichotikus állapotban a magyar emigráns nem saját kötöttségei ellen lázad, hanem a másik társa ellen. Mintha ezzel a „gyűlölködéssel” gyógyítaná magát. Rengeteg önigazolást kereső száműzöttből buzog föl lidércesen az ország beteg múltja és önigazolást kereső szándéka. Igen, de ha egy nemzet tagjai odahaza és kint is zsugorított lelkű emberek, ugyan miért kellett elmenekülniük hazulról? Pusztán önvédelemből?

Sajnálom, hogy Nagy Károly mélybúvárként nem ereszkedik alá ezeknek a kérdéseknek az aljára. Láthatóan ő maga eldöntötte, hogy a szélsőséges vélemények pusztán arra jók, hogy fönntartsanak néhány meddő igazságot. Ő a szélsőséges csoportok között, bevallottan „harmadikutas” értelmiségi, aki nem adta meg magát tehetetlenül saját magyarságának s terheinek. Hátán a batyut szárnnyá bontotta s vitorlává, hogy haladni tudjon. Amióta ismerem, sose zárkózott el semmi elől, ami a magyarság ügyét szolgálja, de elveiből se adott föl semmit. Magatartása, türelme, önfegyelme már akkor a „népfrontos” Bibó Istvánéhoz állt legközelebb, amikor jószerével csak a sorsát ismerte s nem a műveit. A közismert bibói gondolatot, mely szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, Nagy Károly nemcsak idézni szokta, de élni is aszerint él. Ő csakugyan nem fél a „más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”.

Nem gondoltam soha, hogy Nagy Károly támadóinak a jó része nem ugyanolyan kiváló magyar, mint ő. De azt tudom, hogy stratégiájuk politikaibb jellegű s így elzárkózóbb, ridegebb. Vajon, a szigetmagyarság lelkiismeret-riasztó víziója meddig engedi még meg, hogy a jó megosztottság helyett, a rossz megosztottság zsákutcáiban vergődjünk és morzsoljuk föl egymás erejét, hitét, jóakaratát?