Dobai Péterről

Végre egy fiatalember, egy fiatal költő, aki a suhanc-nagyképűségek pattanásos korszakát rég maga mögött hagyva, természetéből eredően irtózik az irodalomtól. Testszaga lesz, ha beszél róla. Végre egy fiatalember, egy fiatal költő, aki egyidejűleg készíti elő magát a legteljesebb emberi beszédre, amely visszavonhatatlan, s a teljes elhallgatásra is, amely ugyancsak visszavonhatatlan. Egy fiatalember, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt én szerettem volna lenni. Marxba bonyolódik bele, és Loyolába, Senecába és a hippikbe. Ady Léda iránti szerelmét Dózsásan nagynak és tékozlónak látja. Kemény Zsigmond agglegényi mellénye alól egy rossz testtartású ország gyarló tüdejét hallja sípolni. Cementlomb, cementszáj, cementszemek; őrmester-erdő. Ilyen szavakat szeret. Szeret vagy használ? Erejétől és titkától fosztanám meg, ha ezt a kérdőjelet most kiegyenesíteném. Téglaliget. Aszályos, istenkísértő fogalom az ő szótárában ez is. De a sivatagi képzetek közül mégis valóságosan és életveszélyesen ugrik elénk gondolata:

 

A humanistáknak nehéz úgy élve maradni úgy élve maradni ahogy meghalt Szokrátész.

 

Mintha oroszlánnal találnánk magunkat szemközt. Az utcán, az országházak folyosóin, az irodalmi estek piros függönyei előtt. Oroszlánnal egy nyájas kiránduláson.

Bármilyen meglepetéseket ígér is Dobai Péter pályakezdése, mégsem meghökkentő vagy botrányverő hajlamát érzem jellemzőjének. Sokkal inkább az önmaga ellen vezetett hadjáratok komolyságát. A huszonhat éves tudat ellentámadását, a huszonhat évesen kiharcolt vagy elpocsékolt léthelyzetek ellen. Annak bizonyságául, hogy csak önmagunk kétségbe vonásával szerezhetjük meg a jogot mások megindokolt kétségbe vonásához. Okosság, stratégia vagy szellemi-lelki aszkézis ez? A döntési helyzetek kierőszakolása, mielőtt megszólalnánk? Erőfölhalmozás? Senkik, ravaszok, fölpumpált szívűek szorítóba idézése? Egyszóval: lét-provokáció?

Ezt olvasom egyik – önesszének beillő tanulmányában: lenni vagy lenni!

Olvassuk el még egyszer a mondatot. Nem szóbotlásról vagy pillanatnyi agyzökkenésről van szó, de komoly s megfontolt merényletről. A hamleti gondolat kisiklatásáról.

Lenni vagy lenni? Elemi erejű döntés ez is. Olyan választás végeredménye, amely a további döntésekből, az elfáradás, a behódolás, a koraérett vértanúság csődjét próbálja kiiktatni. A halál: halál, s nem lehetőség. Már csak ezért se választhatjuk. Legföljebb a halál választhat minket. De csak az a halál, amelynek akaratereje s készenléte megegyezik a mienkével. Más szóval: a szabadság irányába semmiféle vészkijáratok se vezethetnek.

Versek bevezetőjéül írom ezeket a sorokat – pedig egy élet bevezetőjéül kellene. Annál inkább, mert Dobai, már indulása elején azért is választhatott három-négy műfajt: verset, prózát, filmet magában, mert maga akart a műfajok helyébe odaállni. Testével, személyiségével a magatartás formák célirányos szigorával. Az esztétikában a létezés alapvető szólamait juttatni szóhoz; a létezésben viszont az esztétikát, hogy ne az úgynevezett esztétikai igazságok szaporodjanak, hanem a lét váljon esztétikaivá. Minden ponton ugyanazzal az erővel létezni – írja föl magának biztatásul Versírás közben és szeretkezés közben. Akkor is, amikor továbblépünk, akkor is, amikor a történelem lép velünk tovább. Igazi kiváltságunk: a változás. Az átváltozás. A képességektől eljutni a képig. A képtől a cselekvőképességig. A véletlenekből a valószínűségbe. „Az a beszéd, amely nem vezet el a cselekvéshez, még inkább, mint amely akadályozza azt, a föld nyűge csak.” Thomas Carlyle, angol történész írta ezt. Dobai maga kalapál ki magának hasonló útjelző táblát. Élményei, körülményei s maga a kor szorította bele ebbe a történelmi hegyszorosba. Olyan időben élünk, amelyben a folyton megcsonkított és megcsonkuló tapasztalatot az életösztön vad rohamai pótolhatják. A testi létből fakadó ellenállás; a testi létből fakadó közvetlen életcélok.

A szabadság esélyeit és formáit kereső életösztön a nyelvet szemeli ki gyakorlótérnek. Nyilván abban a reményben, hogy ha a játéknak, a kalandnak, a forradalomnak, az igazi tudásnak egyelőre nincs tere a valóságban – a nyelv tág világán belül kell neki hegyet, utcát, égboltot keresni. Dobai a szavak keresztre feszítése helyett egyrészt belekezd lejáratásukba, másrészt újoncképzésre vonultatja be őket. Szavak című verse látlelet s példa az előbbire. Legközösebb szavaink lepleznek le bennünket legbrutálisabban, akárcsak történelmünk. Amit mindenki ért – az a legérthetetlenebb. A szextől a vétóig. A Godottól a Taóig, a kuplétól a paxig.

Dobai más fajtájú kísérleteire az 1969-70-ben írt versei mellett két prózai írása ontja a példát. Olyan mondatokig akar eljutni, amelyeknek nincs kijáratuk, hátsólépcsőjük, amelyekben

 

a legutolsó szó után, mint sebhez érni a szájhoz,

 

amelyekben test a szó. Nem szótag, de végtag. Kéz, láb, de ugyanígy homloklebeny is. A lírai tékozlás korában Dobai mintha fösvénységre törekedne. Pedig csak nagy hatású feszültségekkel gazdálkodik.

Úgy írtam egy kezdőről mintha már életmű állna mögötte? Semmivel se kisebb esély, hogy Dobai Péter még előtte áll.