Bella Istvánról

Vannak írók és költők – barátaim vagy csupán kortársaim –, akik ajtóstól zuhannak be az életembe. Jönnek panasszal, panasz nélkül; ősszel, tavasszal; begomolyog utánuk a köd, az alkohol súlyos párája; valami égi vagy földi másnaposság. És gyakran ott keringőzik mögöttük a botrány is, mint hirtelen támadt forgószél, amely port, szalmát, sarat és gyönge madarakat dobál a küszöbökre.

Bella István nem ezek közül a költőismerőseim közül való. Nem a látványos életűek és a magukat is rongálók csapatából. Ha jól utánaszámolok, több mint húsz éve ismerem, s ez a két évtized már elég tetemes idő ahhoz, hogy egy ember életének a legrejtettebb szélsőségei is megmutatkozzanak. De Bella ez alatt a húsz esztendő alatt versein kívül nem lepett meg és nem hökkentett meg semmivel. Nem volt kocsmahős, nem volt loboncos ifjú művész, és a kényesebb politikai csetepaték se ragadták üstökön, hogy megforgassák a világ fölött.

A magam társadalmi s politikai békétlenkedései közben időnként még haragudtam is rá félrehúzódásai miatt. Sőt nemcsak őrá, de testi-lelki barátjára: Ágh Istvánra is. Zavart, hogy két olyan érzékeny és tehetséges ember, mint ők, úgy élnek ebben az erkölcsileg földarabolt és rommá vert világban, mintha már saját utókorukban élnének. Zavart, hogy Ady, József Attila, Németh László és Illyés országában – sokkal rosszabb szellemi körülmények között, mint amilyenben a nagy elődök éltek – mindketten kizárólag az írásra bíznak mindent. A lírai tanúskodásokra, küzdésre, ellenállásra, egyszóval: a csöndben alakuló életműre. Mások kockáztathattak pénzt, megélhetést, és megsérülhettek sűrűn a futóárkokkal átszabdalt időben, mint az a harctéri híradós, aki önként vállalkozik arra, hogy a szétvert egységek közt megszakadt összeköttetést helyrehozza, de ők, az utánunk következő nemzedék legmarkánsabb képviselői sose szánták rá magukat hasonlóra. Még arra sem, hogy efféle vállalkozást nyílt védelmi tűzzel messziről fedezzenek.

Az igazság kedvéért azonban be kell vallanom, hogy az ellenük irányuló zsörtölődésemet mindig az irigység színezte át. Ahogy mondani szoktuk: a sárga irigység. Hiszen ha mélyen magamba nézek, nem hallgathatom el, hogy kezdettől fogva legszívesebben én is az írásra bíztam volna rá az életemet. Szerénytelenül kifejezve: a sárkányölő Szent Györgyöt utánozni nemcsak dárdával, talán tollal is tudtam volna.

De ami nekem életem során elérhetetlen és megkövesedő ábrándom maradt, a nálam tíz évvel fiatalabb Bella Istvánnak sorsként megadatott. A kísértések őt messzire elkerülték; nem ír regényt, filmet, szociográfiát; nem akar tábort verni a megtépázott írók között, s hadakozó cikkekkel se lármázza föl időről időre a botrányokra kiéhezett hazai közéletet. Egyedüli műfaja a vers: a lehetetlen és a lehetséges élet lázas kibeszélése. Minden, ami eddig megtörtént vele, ott van a sorok közötti csöndben.

Majdnem azt írtam, hogy a sorok közötti sírokban.

És most, hogy le is írtam, egyáltalán nem érzem különcködő túlzásnak. Nem, mert a mai magyar költők sorában nincs senki, aki a második világháborúban elesett hozzátartozóját: apját, testvérét, rokonát annyiszor eltemette volna, mint ő. Azokat az ismeretlen katonahalottakat, akik idegen utak mellett, idegen erdők alján, idegen dombok között vesztek el. Bella számára az Ismeretlen Katonahalott: az édesapja. A frontra kikényszerített néptanító, a „szív alatti munkás”.

Az ezerkilencszáznegyven és negyvenöt között születettek nemzedékében öt hadiárva költőről is tudunk. Köztük olyanokról, mint Utassy József és Kovács István. Az ő apasirató verseikben gyász, világhiány, panasz és megrendítő átok váltogatja egymást. Az újra és újra átélt veszteség fekete zsoltárhangja. Mindez ott van Bella költészetében is, de nála az elveszett katonaapa – talán azért is, mert először került versbe – szimbólumos alakká magasodik. A gyakori hazavesztések, igazságvesztések és az értelmetlen végzet katonaköpenyes szereplőjévé. Verseiben a háború lírai látomása képződött meg, s ez a látomás rávetül a körénk feszülő tájra is. Az eseménytelen, békés délelőttökön ugyanúgy visszajár kísérteni, mint lidérces órán, s a világ ilyenkor rövid időre az ágyúk, a hómezők, a sírkeresztek, a gazdátlan rohamsisakok emléke lesz. Idillel átszőtt apokalipszis. Ami az Eklogákat és a Razglednicákat író Radnótinak közvetlen végzete volt – Bellának áttételes végzete lett. Olyan hiteles, komor folytonosság, hogy amikor Sára Sándorral közösen a doni katasztrófáról készülő dokumentumfilmünket, a Pergőtűzet alakítgattuk, bennem nemcsak a Jobba Gabi hangján szóló dal visszhangzott, hogy „Hol vannak a katonák és hol van a sok sírkereszt?”, hanem Bella István néhány apakereső és apakesergő verse is. S nem is mindig a kerek, egész versek, sokszor csupán a föl-fölvillanó utalások:

 

Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te!
Hab a halottak száján, a megcsonkítottak
végtagjainak bizsegése az egykori agyban.
Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában
fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja.
Lábatlan csoszogás.
A kezein csúszó-mászó világ nyála.

 

Pilinszky írja vagy mondja egy helyütt Adyról, hogy Ady azok közül az utolsó lángelmék közül való, akik még a „nagy költő, nagy ember” életformáját élték. Ilyen életre szerinte a ma élőknek egyre kisebb az esélyük. De ahelyett hogy sajnálkozna ezen a zsugorodáson, örül neki. Mintha a személyiséget nem ismerő, illetve nem istenítő középkor szemérmes mámora ömlene szét benne egy meghittebb egyetemesség előérzeteként. Bella István egészen másfajta és más sorsú költő, mint az Apokrif írója. Más tájba, más történelembe és másféle szomorúságok földjébe gyökerezik. De különbözőségük ellenére is van bennük valami közös. Egyebek közt például a szemlélődés üdvösségkereső hite és tudása. Vagy az, amit Ady kapcsán, a saját fölfogásának és ízlésének megfelelően fejteget Pilinszky. A nagyság iránti sóvárgás észrevehetően Bellából is hiányzik, de helyette ott él benne valami más, ami mindenért kárpótolja. A belső remegések fojtottságára és irgalmára gondolok, amely őt a világhoz köti. A világhoz, a másik emberhez, a mássá levéshez, a szerelemhez, a munkához, az idő nyilalló muzsikájához Nem a nagy szenvedélyek és a marcangoló emberi drámák megszólaltatója ő, hanem azoké, amelyek a legkisebb moccanásukkal is a teljes életet hozzák mozgásba. Nincs benne semmi elvontság, ideológia, semmi küldetéses túlfűtöttség, de valami érzéki zártság pántja és feszültsége fogja körül egész költészetét. Olyasmi, ami két szerelmes testet vesz körül. Legszebb példaverse ennek az érzéki zártságnak a Szeretkezéseink című kilenctételes verse.

Kivételes nagy teljesítménye ez a magyar költészetnek.

Úgy indul a vers, mintha valamiféle ősnegativitásban mozdulnának meg atomok, sejtek. S mozdulna velük fény, hang és zene. És a Nincs lassú áttüzesedéséből egyszer csak kilobbanna a létezés forró lehelete.

A világkeletkezés egy Bella-versben így lesz a szerelem megszületésének nyomon követhető metaforája. És visszájáról nézve: a szerelem pedig a világé.

Ez az isteni közhely, ez a mítoszokat sarjasztó banalitás könnyen fönnakadhatott volna indázó általánosságokon. Bella azonban a szerelmet nem hagyta meg a maga érzelmi és érzéki körében – átsiklatta a történelembe. Egészen pontosan a magyar táj és a magyar történelem ostoros, kaszás, végváras hangulatába, az édeni nyárfaéjbe és a mezőtüzek örömébe. S azzal, hogy ez a szerelem mássá is válhatott, vált igazán önmagává.

Ágh István a Szeretkezéseink című verset József Attila Ódájával testvériesíti. Rábólinthatunk erre mi is, de hogy ezt mások is, sokan, így érezhessék, azt hiszem szükségünk lesz még hosszan az idő érlelő erejére. A mindenkori élők verseinek ugyanis sokáig kell aszúsodniuk ahhoz, hogy a nagy halottak értékrendjében közel kerülhessenek.

Még akkor is így van ez, ha az irodalom világán belül a költők egymáshoz való közelsége – korokon túl és korokon innen – mindig nyilvánvaló és természetes. Hisz egy fiatal költő senkivel se kerülhet olyan könnyen tegező viszonyba, mint éppen a halhatatlanokkal. Bella azok közé a költők közé tartozik, akik ennek a viszonynak a fönntartását és ápolását ugyanolyan fontosnak vélik, mint magát az írást. Az, hogy a halhatatlanok közül kikkel tegeződik Bella, nemcsak vonzódásairól és hagyománytiszteletéről árulkodik, de költői alkatáról is. Legközelebbinek József Attilát érzi, aztán Jeszenyint, Sinkát, Adyt, Vörösmartyt, Vajda Jánost, Reviczkyt, Radnótit, Mandelstamot, Juhászt, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Kormost. E líraian összeálló névsor láttán azt is állíthatnám, hogy az árvákat és az erőseket szereti elsősorban. Az esendőket és a komor, sötét életűeket külön-külön és együtt is. Hasonlít ez a lelkiség ahhoz, mintha valaki két égtáj vonzásában – mondjuk Észak és Nyugat delejező hatására – északnyugatnak tartana. Határozott irány ez, még akkor is, ha nem a kitüntetett szélsőségeket célozza meg. Kortársai közül például nemcsak háborús elárvulását fogalmazta meg elsőül, de úgy látom, hogy közülük senki se szólt bele olyan zokogtató, véncigány hangon a jelenkori, méltatlan csöndbe, mint ő. Néhány magyarságverse – a Testámentum, a Halotti beszéd, a Három holló emléktáblája alá, Tudsz-e még világul vagy a Kettős köszöntő – költészetünk legmarkánsabb hagyományát folytatja. „Az agónia küzdelem önmagunkért” – írja Adyról szólva Németh László. Bella ennek a mohácsi vésztől Zrínyin, Kölcseyn át máig érvényes haláltusás érzetnek írja meg újabb és újabb monológjait. A föntebb emlegetett versek végére – összefoglalásul – miként Az ember tragédiájának a végére a „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”, úgy kívánkozik oda két emlékezetes sora: „Éltessen minket az élet! S éltessen minket a halál is!”!

Aki Madáchos vigaszt és föloldást keresne ebben a költői summázatban, talán csalódna. Bella költészetének az ereje nem kihegyezett vagy csattanós vallomásaiban van, hanem szerves létezésében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy: testi valóságában. Váratlan és sűrű költői képeiben, amelyek ugyanúgy születnek, mint a gondolatok.

De leginkább magában a nyelvben!

Azt talán mindnyájan érzékeltük már, hogy az emberi nyelvnek ugyanúgy megvannak a nagy kísértései, mint az embernek: újra és újra változni akar, más akar lenni, mint eddig volt. Erre az ösztönre hagyatkozva alakít ki sajátos nyelvet minden eredeti költő és író. Gondoljuk csak el: ugyanabból a szókészletből dolgozik Ady és Kassák, Babits és József Attila, Szabó Lőrinc és Szilágyi Domokos, és mégis mennyire elüt a nyelvük a másikétól. Bella István valamilyen egyéni – vagy éppen közösségi – ösztönből nemcsak a stílusában végzi el a maga újítását, hanem a génsebészek merészségével az igék, a főnevek, a jelzők életébe avatkozik bele. Főneveket igésít. A nap, az idő, az alkonyat halálolja magát. De elhalálol a földön más is. A fény pedig férgel, mintha kukacként rágná bele magát az almába. Vagy a lét segédigéinek ilyen sosem volt alakja születik meg az ő verseiben, hogy: lehetlek. Azaz: én te lehetek majd, mert az szeretnék lenni. Ezenkívül egymásba oltja és egymásba játszatja a szavakat. Így jönnek létre szavak, amelyek egyúttal metaforák is. Például: sírföldrész, emlőgödrök, temetőárok-ágyék, jegenyekatedrális és így tovább. Néha úgy érzi az ember, hogy Bella a legősibb állapotába húzza vissza a nyelvet, amikor az még engedelmes volt, képszerű, burjánzó, és nem egy célratörő logika parancsainak engedelmeskedett. A finnugor hatás emlékezet előtti korszakára kell elsősorban gondolnunk, s rögtön utána Bartókra, aki ősit és újat merészen házasított. Bella kísérletének ugyanúgy meglesznek a szó-halottai, szó-púposai, mint a mindenkori nyelvújításoknak, de eltörölhetetlen érdeme marad mindvégig, hogy a nyelvvel történő egyetemes visszaélés időszakában ő nyelvet újít és lombosít. Szelleme titkosan működő erejét én ebben is látom. Az erőt, amely nemcsak őt magát őrzi meg minden romlás ellen, de azokat is, akik figyelnek rá, s hiteles világában felnőtteknek érezhetik magukat.

 

1984

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]