Egyszál maga nélkül

Évről évre új költői kirajzásoknak lehetünk tanúi. Csapatostul jönnek a fiatalok, szinte a föld alól, az idő fölborogatott kaptáraiból. Az ismeretlenségből is ismerősen. Irigyelni valóan érettek és keserűek. S nemcsak a nyugtalanságban: a gondolkodásban is nagyratörőek. Mintha irodalmunk restaurációjára készülnének. Mindegyik új név: új kiindulás, új tervrajz a szigorúsághoz, a nevetéshez, a folyton lepattogzó szerelem újravakolásához. Egyszóval mindnyájunk történelméhez.

Szándékaikról önálló versesfüzetek s közösen kiadott versgyűjtemények tanúskodnak. Hátrafordulva tíz-tizenöt évre, egyetlen pillanatra sem emlékszem, hogy ilyen megtisztelő rang lett volna fiatal költőnek lenni.

A szerencsésebb pályakezdők mellett akadnak azonban olyanok, akik ezekből a nagy csoportos rajzásokból mindig kimaradnak. Már-már legendásan. Már-már érthetetlenül.

Egy ilyen méltatlanul kívül maradt költő előtt szeretném lenyomni most a kilincset. Nem baráti előzékenységből, de igazságérzetem helyrezökkentése miatt is.

A költőt Marsall Lászlónak hívják.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy évei szerint már nem is egészen fiatal. 1933-ban született. De felejtsük is el rögtön ezt a fontoskodó kitérőt. Mert testközelből ismerve, tudom, hogy élete egyúttal személyi adatainak s körülményeinek a cáfolata. Az örökös elmozdulások légtornásza ő. Lemaradó, aki lemaradásával előnyt szerez; aszkétikus, aki folyók, fák s kendőzött lehetőségek titkos udvarlója, ittasan is a legjózanabb; aki gyakran szobafogságra kárhoztatja magát, hogy minél szabadabb lehessen. Átengedi ösztöneit a meglepetéseknek, hogy kiismerhesse őket vagy uralkodhasson fölöttük.

Mindez különcködés és kaland is lehetne. A tökéletességig fokozott játék, mely a cselekedni képtelen emberek szórakozása.

Marsall kiadásra váró versei épp az ellenkezőjéről győznek meg bennünket. Tudatosan vállalt bizonytalankodásai és elmozdulásai szilárd költői magatartást képviselnek. Egy sajátos árnyalatú költői dialektikát. Ha elnagyoltan is, de megpróbálom elképzeléseit fölvázolni. Marsall világosan látja, hogy az ember társadalmi, egyéni s történelmi létkérdéseire adható válaszai sosem lehetnek végérvényesek. Inkább csak nagy kísérletek maradnak, mint a vallások s egyéb világot fölforgató gondolatrendszerek. Az újrakezdés lehetősége mint egyedüli esélyünk ezért nem szűnik meg soha. Így a kérdések és a válaszok közt megsűrűsödő feszültségből vezethető le az ember, sőt az emberiség legteljesebb képlete: nyújtózkodása, forradalma, megtépázott szelídsége.

El kell temetnünk azokat, akik csak önmagukkal párhuzamosak – írja egyik prózaversében. Úgy hangzik ez, mint egy matematikai tétel. Jegyezzük meg rögtön, hogy az is. Erkölcsi kiindulópont, mert keserű tapasztalatok végösszege. Ellentmondásba kerülve magammal ezen a ponton, mégiscsak megemlítem a költő egyik életrajzi mozzanatát. A középiskoláit elvégző Marsall tudósnak készült. De három esztendő után, mint a „matematika ifjúkori bűnözője” otthagyta a tudomány világát, hogy a föntiekhez hasonló költői alapigazságokat keressen.

Hűtlensége nem volt hiábavaló, mert tizenöt éve tartó lírai kutatásai után ez a hűtlenség egy más minőségű hűség alapanyaga lett.

Elzártan, csöndben kísérletezhetett vele.

Kísérletezhetett önmagával.

Kezdte a gyerekkorral. S nem azért, hogy elveszített gyarmatát visszaszerezze. Verseiben sokkal inkább a gyerekkor forradalmiságát vállalta föl. Őszinteségét, ártatlanságát, tüntetéseit. Érhetetlen ábrákat rajzolni a falra; megirigyeltetni a pimasz örömöket, a kitartó csodálkozást, s a felnőttek hazug világába visszacsempészni a figyelmeztető táblákat: hova jutottatok!

Más költők verseiben ez a hátrafordulás többnyire menekülés vagy valamiféle éden utáni honvágy. Marsalléban csak ritkán az. Inkább drámai figyelmeztetés. A dráma egyik hőse a kirekesztett gyerek, a másik hőse a kirekesztett felnőtt. Sőt, legtöbbször egyetlen személlyé olvadnak össze. Így jelenik meg gyakran egy személyben a kettős tudat s a kettős lelkiállapot. Az a költői dialektika, amire már utaltam.

Marsallnak megvan az a képessége – kórtörténeti gyanú nélkül állíthatom –, hogy önmagát, mint egy másik lényt szemlélje. Ez persze nem azonos az elioti költészetből ismert elszemélytelenedési folyamattal, a személyiség kioltásával. Nem megerőltető keresztrejtvény, melyet egy modern költőnek, ha törik, ha szakad, meg kell fejtenie – sokkal inkább egy vérremenő, vad ökölvívó meccs, ahol a nagybetűvel írható Én végleges kiütését kell elvégeznie.

A közösségből kirekedt költő épp az egyéniség kisiklatása révén jut el a legnagyobb fokú önismeretig. S az önismerettől a politika szólamain túlemelkedő közösség-áhításig is. A Másik Lényt nemcsak a saját, zárt során belül fedezi fel. A természet, a táj, a szerelem, a megszületendő gyerek, sőt, maga az emberiségtudat is ennek a Másik Lénynek az arcvonásait viseli. A mindig és mindenütt jelenlevőt, a mindig elmozdulót. A személyiségével összeforrt ikertestvért, aki egyúttal vetélytárs is. Kőrösi Csoma Sándorral nem egy tisztelni való példakép indul el „nap-hátán, ég-hátán, egyszál maga nélkül” is egyre magasabbra, de a költőt mozgató életelv, akarat és világjáró ösztön is. S a Raszkolnyikovi könyörgés című verse se Dosztojevszkij előtti főhajtás, hanem a jóirányú cselekvéstől megfosztott, huszadik századi fiatalember kényszerű bűntudata. A háborúk, a Don-kanyarok, a megrokkant népek s büntetőtáborok látványa közt felnövő fiatalé.

Mindehhez a bonyolult gondolati és érzelmi anyaghoz Marsall László áttételekben gazdag és érzékeny nyelvet munkált ki. Ha némelykor nehezen követhetőt is, de sohase homályba taszítót. Képekkel, látomásokkal megrakott az ő költői nyelve is, mint legjelentősebb kortársaié. Különbözni annyiban mégis különbözik – amit nem értékítélet gyanánt mondok, inkább ismertetőjelként –, hogy az ő hasonlatai, látomásai nem állóképek. Folyton mozognak, egymáson áthatolva, helycserés kavargással törnek a céljuk felé. Nem a látható világot dúsítják föl, hogy a megnövesztett arányok révén láthatóbbá váljék, hanem egy láthatatlan, belső világot tesznek láthatóvá. Ahogy gondolkodásmódja: költői nyelve is teljes személyiségének a közvetítője.