Takács Imre

Hogy ki milyen utat jár be, legszemléltetőbben nem azzal bizonyíthatjuk, honnan indult, miféle mélyvilágból, hanem hogy fölfelé törésében milyen rétegeken kínlódta át magát. Nádmennyezetet, betont vagy vas-égboltot kellett-e testével is átszakítania.

Takács Imre költői-írói pályáját húsz esztendővel ezelőtt hatelemis parasztként kezdte. Tárgyhoz illően szólva: az ökrök faránál. Múzsái nem irodalmi égtájak irányából csaptak le rá, hanem valóságos répaföldek, kertek, almafák, és füstölgő trágyadombok felől.

A kísértés hosszú időn át magától kínálkozott: Takács maradjon meg a változásokra váró paraszti világ írójának. A huszonhét-huszonnyolc éves fiatalembert azonban jó irányba röpítette ki ösztöne. Ahelyett hogy megmaradt volna szemtanúnak, szembesítette magát a világgal. A jóhiszeműségekkel, a megcsalatásokkal, a paraszti múlttal, saját szégyeneivel, az elmúlt húsz esztendő meg-megismétlődő válságaival. S minél több ellenálló közegen gyömöszkölődött át, annál élesebben és pontosabban rajzolódott elénk emberi s írói pályája: a megtett út, kezdettől mostanáig.

Takács Imre első verseiben még malacok sivítoznak, sovány tehenek s viharlámpás parasztok ütik át az ádventi ködöt. A mostaniakban viszont már a nagyarányúságával föltárult jelenkor néz ránk a civilizáció dróthálós álarca mögül…

 

A kor asszonyai és férfiai
bronzba, kőbe, fába költöznek
a violaszagú temetőkből,
a tömegsírokból és az amforákból
a mű-világ ketreceiből,
hogy kiülhessenek az örök fénybe,
az örök sötétségbe…

 

A szabadság magányos menekültjeiben pedig az emberiséget bújtatja titokban Takács. A tágulás tehát lefegyverző. A keletkezés állapotából belesodródni a kialakulás állapotába – ez kicsiben az emberi történelem. A dolgozók közül a megtermékenyítők közé keveredni – ez az egyén legszédítőbb, de legkínzóbb útja is fölfelé.

Kétszer kell az ilyennek megszületnie. „Nincs művelhetetlen föld, nincs élhetetlen élet” – vallja egy rövid jegyzetében Takács – de hozzáteszi: „külön rátermettség kell ahhoz is, hogy a lehetőségeket fölfedezzük”.

Veres Péter-i erkölcs és erő feszül ezekben a mondatokban. Veres Péter-i magatartás. És nemcsak ezekben, de Takács egész gondolkodásmódjában is erőteljesen jelen van ez a vonulat. Szó sincs azonban utánzásról. Inkább folyamatosságról van szó. Mert a különbségek legalább akkorák, mint a hasonlóságok. Veres Péter elsősorban prózaíró, bölcselő, népvezér, közéleti férfi, Takács viszont elsősorban költő. Regényén, A csillagok árulásán és szaporodó, remek kisprózai írásain is a költő számadó-tekintetét érezheti az olvasó. De a legfontosabb kapocs, ami egy sosemvolt láncolatban mégis összeköti Veres Pétert és Takács Imrét: egyetemesség felé nyújtózásuk. A négerek négernek ábrázolják még Krisztust is. Veres Péter és Takács ugyanígy minden mögött elsősorban a paraszti szemnek és észjárásnak ismerős világot fedezi föl. Tárgyakat, gondolatokat, szokásokat, szertartást, ítéletet és nyomorúságot, kultúrát és történelmet. De míg Veres Péter csillapíthatatlan szomjúsággal a történelemre vetette magát, a nagy emberi folyamatokra, nomád királyok, Nagy Sándorok, Machiavellik, Hitlerek sakklépéseit elemezgetve, addig Takács Imre, szinte kizárólag a letűnt kultúrák cserepeiből, balladáiból, üvöltéseiből, éjféli maszkjaiból olvas. A világtörténelem helyett a világ néprajzából. A versírás szüneteiben időnként még néger szobrokat is másol, hogy ne csak szemével, de ujjaival is kitapogathassa Afrika kultúráját. Ugyanúgy mélyed el a sumérok, az indiaiak, az óceániai hajós népek, a magyar pásztorok fafaragásaiban is. Tehát nem annyira a klasszikus, mint inkább a kultikus múlt érdekli. Nem annyira a politika nyelvére is lefordítható történelem, mint a lefordításra se igen szoruló esztétikai érték. Talán ezért is juthatott el Takács – nagyobb visszazuhanások és visszahőkölések nélkül – az eke szarvától a legmodernebb művészetekig és filozófiákig. A népeket összekötő szálak mentén a kanász Nagy István fafaragásaitól Henry Moore-ig, a szobrászig, vagy Picassóig; az ostornyél elpattanásától a maghasadásig.

A pályaíveket és az útirányokat tudatosan húzom vastagabbra a kelleténél. Egyrészt, mert Takács Imrét – méltó ajánlatok hiányában – kevesen ismerik, másrészt, mert eddigi munkásságában ezek a jó vaskosan aláhúzható szélsőségek a legszembetűnőbbek, a legtolakodóbbak.

Mit jelent ez? Azt, hogy költészete céltudatosabb, mint amilyen sodró? Hogy pontosabb, mint amilyen megrázó? Hogy fölöslegesen részletezőbb, mint amit magasba törése megkíván?

Ezt is, tagadhatatlanul.

De azt is, hogy Takács Imre csak azt tudja megtartani és elveszíteni, amit előbb töviről hegyire, szőröstül-bőröstül már megismert. „Magamban sem azt siratom – írja –, ami megtalálta bennem végső formáját hanem ami olyannak maradt bennem, amilyennek az idő pattintotta.” Egy költő, aki nem forgatagba vagy bordélyházakba vágyik, hanem műhelyekbe. A világ dolgaival szöszmötölni? Ellenkezőleg. A világ dolgait alakítani. Keresni föltételeit a keresésnek. A műhelyből Takács természetesen a drámát se zárja ki, mert az is valóság. Kézzel fogható, mint egy balta, mint egy cserépkorsó, mint a háború. Ami rejtelmes benne, azt kell megkívánni vagy elvetni. Az utóbbi években szinte törvényszerűen ütközött bele saját rejtelmeibe is. Ilyen sorokat olvashatunk A férfi tánca című versében:

 

Lakik bennem valaki, akit nem neveltek,
akit nem szült meg anyám, és a kertek
nem vigasztaltak virággal

 

Innen csak egy nekifutás addig a fölismerésig, hogy létrehozó is lehet, aki létrejött. A munka és a tevékenység köréből induló költő így jut el már-már napszámosi föladat végzéséig. Ha valamit érdeklődéssel nézhet: boldog. A dolgok megszületését játssza el önmagában. A világot nem jókra és rosszakra osztja, hanem teremtőkre és pusztítókra, nem riadva vissza természetesen attól sem, hogy néha a pusztítás a legszükségesebb remekmű. Napóleon, Hitler, Kafka és Edison című írásában maradéktalanul fejezi ki embereszményét múltra és jövőre is kivetítve.

 

És Edison lámpát gyújt bűnnek és bűntudatnak,
mert ő az egyetemes,
az örök mesterember,
aki nem tulajdonságainkat lombosítja,
de mivoltunkat.
Hitler gazemberkedik, mint még sokan.
Kafka szenved, mint nagyon sokan.
Edison kockára tesz,
mert férfiak között a legkiválóbbak.

 

Takács Imre az idén tölti be negyvenötödik évét. Zajosabb pályatársaihoz képest kevésszer állt föl a dobogóra, kevésszer a színpad előterébe, de aki jól ismeri, tudja, hogy a kínlódó, a nevetségességtől sem ijedező és a változásokra egyre fogékonyabb költő még sok meglepetést tartogat. A fölfedezések izgalma mellé a megrázkódtatások erejét is.

 

1971

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]