Levél barátomnak

Most érkezett meg, Jóskám, a harmadik leveled Iowából. Szörnyen írsz, barátom, talán még nálam is keszekuszábban. Percekig tartott, amíg kipirgáltam egy-egy sorodat. Részegek és őrültek írnak ilyen zaklatottan. Az u-k, az m-ek meg az n-ek annyira egy muzsikára lejtenek tollad alatt, hogy például a mumus, a múlhatatlan és minimum szavakat nem szónak, hanem ornamentikus kacskaringónak néztem. Kortársaim java részének gyászos macskakaparását látva, újra és újra elém idéződnek Petőfi s Arany kéziratai. Tiszták, olvashatóak, mint amilyenek a sebes folyású, de csillogó vizek voltak akkoriban. Hozzájuk mérve a mi kézírásunk szennyezett folyók vizére hasonlít. A gyerekeinké pedig már nem is írás, csupán a türelmetlen kéz rángatózása jobbra-balra. Talán a gondolkodásunk gyorsult föl a körülmények hatására, s a hajszolt agy iramát a kéz már képtelen követni? Vagy felszínesebbek lettünk ebben a fölgyorsulásban, s a kézírásunk erről a zagyvulásos folyamatról tanúskodik?

Végül azért mégiscsak sikerült kibetűznöm minden mondatodat.

Azt olvasom ki leveledből, hogy nem tapsikolsz annyira ennek a négyhónapos amerikai útnak, mint amennyire hinni lehetne, illetve ahogy indulásod előtt magad is elgondoltad, pedig földrészeket képviselő írókkal s nagy étvágyú kritikusokkal bandázhatsz egy fedél alatt a politikagyártó civilizáció tőszomszédságában. Persze, nem csodálkozom ideges fészkelődéseden: ötvenéves korában az ember már nehezebben tud laza és önfeledt lenni. Szaporodnak a halottai, súlyosítják az otthoni földet, sőt egyik-másik halott úgy eltakarja előle a kilátást, hogy a távolabbi világok hetekre árnyékba kerülnek. Emlékezz csak Lászlóra: mit éltünk át holtteste és a koporsója mellett! A vadkan megölte a mi Zrínyinket is! A vadkan, aminek a mi korunkban száz neve van: szorongás, pusztító önfegyelem, levethetetlen hűség, politika, eszelős kötelességtudat és így tovább. Tehát nem feltétlen a szokásos megcsontosodás lassítja le az embert, hanem a rákérgesedő tapasztalatai. Még csak azt se állítanám, hogy a kíváncsiság apad el bennünk fokról fokra, legföljebb egyszerűsödik. Osztályozunk és mérlegelünk. Egy ötvenéves ember naponta részt vesz az élet kritikus díszszemléjén, és összeráncolt homlokkal ítélkezik. Más volt ez a díszszemle húsz esztendővel ezelőtt! Emlékszem, amikor ezerkilencszázhatvankettőben először nyílt ki előttem a világ, s földrészek forgóajtója először keringtetett ismeretlen országok és óceánok között, olyan ártatlan szemmel néztem meg mindent, ahogyan ez a mostani világunk immár nézhetetlen. Mindössze három és fél hétig jártam, száguldoztam csak a magára talált Kubában, történelmi, földrajzi ismeretek és nyelvtudás nélkül, de élményeimről fiatalos, vakmerő hévvel könyvet írtam. Szemem végignyargalt a tengerben végignyújtózó szigetországon, s amin fönnakadt, már került is bele a jegyzetfüzetembe, az érzelmek hátizsákjába. Lakásokban jártam, kaszárnyákban, temetőkben Havannától Santiago de Cubáig. Templomokban, bárokban, kakasviadalokon. Disznók ették a fáról a lehullott narancsot? A nyálképződéssel együtt bennem a zámolyi karácsonyok idéződtek föl, amikor két szem narancs a legtisztább örömök magasából világított nénémre s rám is. És ugyanígy voltam a forradalmukkal: Castro és Guevara katonaingét szívesen magamra vettem volna, hogy azonosulhassak velük. S ma? Az azonosulás óhaját már előre beárnyékolná kritikai szemléletem. Ha éltetném is a forradalmat, a második percben már a kételyeimet engedném szabadon. Mi lesz a győzelem után? Tud-e az új hatalom valamit kezdeni vele? Főleg valami újat akkor, amikor Közép-Amerika vagy Dél-Amerika országaiban a forradalmak – éppen megkésettségük miatt – a tizenkilencedik századi érzelmek oxigénjét fogyasztják, miközben a sorsukat ellenőrző, befolyásoló nagyhatalmi érdekek már talán nem is huszadik, hanem huszonegyedik századiak.

Gondolom, valahogy te is így lehetsz Amerika „felfedezésével”. Tetszik, amit látsz, de nyomban látod a dolgok fonákját is. A hatsávos autóutak s a társadalom lenyűgöző dinamizmusa mellett a konzervben kapható életet is. A szókimondás irigyelt helyzetével együtt a tehetetlenség elhallgatott szégyenét. Embertől emberig egyenes út vezet, de ez az út kietlen, mint egy fertőtlenített kórházfolyosó. New Yorktól csakugyan tátva marad az ember szája napokig, de az ötödik, hatodik éjszaka után már nem a sirályok jajgatását hallja a felhőkarcolók közül, hanem a kábítószeres, öngyilkos lelkekét, mint valamilyen modern balladában. Egyik összefoglaló megjegyzésedre külön is odafigyeltem. Azt írod – nyilván amerikás ihletésre, de már általánosítható szándékkal is –, hogy a túlontúl „szabad ember” a kötetlenség lehetőségei közül ugyanúgy válogat, akár egy óriási áruházban, s félő, hogy egy idő után már nem növeli, csupán fogyasztja a szabadságot.

Nem tudom; igazad van-e, még nem emésztettem meg a gondolatot. De ez talán nem is olyan lényeges, illetve nem annyira sürgős. Mindennél fontosabb azonban annak az új helyzetnek a tudatosítása, hogy folytonos hasonlítgatások és összemérések nélkül mi már a valóságra se ismernénk rá; továbbá az, hogy manapság a kritikai szemlélet nem is az ember segédeszköze csupán, hanem az egymással szembefordított vagy szembeforduló értékek belső természete. Amikor Baudelaire az Egy dög című versét írta, még homályosan se gondolt arra, hogy az ambivalencia egyszer a valóság alapfogalma is lesz, nemcsak a lélektané. Hiszen ahhoz, hogy ezt az ősállapotában, őscsírájában szunnyadó ambivalenciát kifejezze, neki még szüksége volt a dög látványára s a kedves jelenlétére is. Véletlen szembesülésük szülte meg a máig tartó magasztos hátborzongást. Száz esztendőnek sem kellett eltelnie Baudelaire lírai felfedezése óta, hogy két ellentétes dolognak farkaspillantást se kelljen váltania egymással ahhoz, hogy a világ és az emberi létezés ijesztő ellentmondásai kiderüljenek. Az ambivalencia – magyarul az ellentéses érzelem – darazsa minden eseménybe, szenvedélybe, hitbe, rajongásba beleütötte a maga mérges fullánkját. A dolgok egyértelműsége helyett létrehozta ezzel makacs és megválthatatlan kétértelműségét. Mintha egy ló nemcsak lónak születne korunkban, mint a világ teremtése óta mindig, de egy ellen-lónak is, aki meghatározott időre csikó helyett baltát ellik, amellyel, ugyancsak meghatározott idő után fejbe verik, és a húsát kolbásznak földolgozzák. Megunt közhely, hogy amit haladásnak hittünk még négy-öt évtizede is, önmagában hordja a haladásellenesség robbanó gyutacsait. A gyorsan táguló civilizáció például, valamiféle lelki-szellemi beszűkülést, a szakosodás tökéletessége az egyre terjedő tökéletlenséget. Gondolj például a gyomirtó szerekre. Egy részük elpusztítja a gazt a másik részük belekerül a vizekbe, a vizekből a tengerekbe, a planktonokba. A planktonokból a halakba s a halakból az emberekbe. Van-e ennél szemléletesebb civilizációs modellünk! Amivel az embert segítjük, azzal ártunk neki a legtöbbet. A hajdan istenített logika a képtelenséget szőrőstől-bőröstől önmagába olvasztotta. Nem csodálkoznék, ha a tudomány ésszerűségére hangolt világ máról holnapra a legvadabb vallásosság bozótosában találná magát. A mai Einsteinek is a fölfoghatatlan isten előtt hajtanák meg törékeny koponyájukat.

Már csak ebből a szemszögből ítélve is meg a dolgok állását, az év nagy fordulata valóban az új pápa megválasztása. Az arcképét én még nem láttam, de elhiszem neked, hogy markáns és erőteljes, és hogy a selyembőrű pápákhoz viszonyítva egy rokonszenves favágó pápa. Már a New York-i tévében történt beharangozása is eléggé pikáns. Mit ad Isten, éppen két prostituáltat faggat egy riporter, amikor a bemondó bocsánatot kér tőle és a nagyvilági hölgyektől, mondván, hogy néhány pillanatig meg kell szakítaniuk a beszélgetést, egy világraszóló esemény bejelentése miatt: ugyanis megválasztották az új pápát, Karol Wojtyla lengyel bíborost. Ó! – a két hölgy igazi, bájos kurtizánmosolyt előlegez a szentatyának!

Wojtyla váratlan trónra kerülése csakugyan százados esemény lehet. Az egyház odaáll a történelem tükre elé, s végiggondolja, mi történt a kereszténységgel az utóbbi időkben, mi a lelkek fölötti hatalmával, s ha a megzavarodott világ lezüllött eszméi helyett megpróbál újra erkölcsi reményt adni, a hívők százmilliói fordulnak feléje kifényesedő arccal. A szomjazók lélektanára gondolj a sivatagban!

Én persze továbbra is megmaradok protestánsnak, aki a katolicizmus holnapi sikereire gondolva is elsősorban a múltra gondolok: a hit nevében elkövetett hazaárulásokra. Tagadhatatlanul van valami megejtő misztérium a ti szertartásaitokban, de a pásztorbotok, palástok, bíborosi süvegek s a meghitten szálló tömjénfüst mögött én egészen mást látok elsuhanni: a Habsburgok árnyalakjait. A Kollonich-szerű szörnyetegeket, akiknek egyik kezében a kereszt, a másikban borotva villog… Jó, jó, a lengyelek mások! Az ő katolicizmusuk: istenhitbe oltott hazafiság. A politikai létezés erkölcsi kerete. Amennyi tapasztalaton túli vonás jellemzi, legalább annyi benne a társadalmi tapasztalat. Ebben a pörben is, mint nálunk annyi másban, az Ady Endre-i fölsóhajtás az egyedüli bírói ítélet: mi magyarok vagy lettünk volna mindnyájan protestánsok, vagy maradtunk volna meg katolikusnak! A lengyeleket – folytassuk Ady gondolatát – a szétdarabolás ellenére is együtt tartotta a vallás. Edzette és erősítette őket. A pápa lengyelsége tehát nem a szeszély és a véletlen következménye, hanem halmozódó eredmény. Végösszeg…

Jóskám, abba kell hagynom most ezt a levelet, mert egyik gyógytornásznő ismerősömet várom, tíz perc múlva beállít és nagyon agglegényes csatatér képét mutatja a szobám. Könyvek, újságok, lemezek hevernek szanaszét, sőt, ahogy látom, egy mítoszromboló gatya is. Majd folytatom – – – – – – – –

Na, újra itt vagyok. Elment a nő, ne gondolj semmi rosszra. Főleg ágy-mesére ne…

A pápa révén Kelet-Európa politikai adu-szerepéről akartam még valamit idefirkantani neked, de hagyom a bánatba az egészet, úgyis elsorvaszt már bennünket a sok meddő találgatás. Maradjunk inkább földközelben. Ezúttal a kis gyógytornásznőnél. A történet, amelyet kivonatosan ide írok, azon melegében, legalább annyira szövettani metszete lehet a mi Kelet-Európánknak, mintha a pápaügyet bontogattam volna tovább.

Hol is kezdjem? Az ügy eléggé szövevényes. Mártát legalább tizenöt éve ismerem. Tiszta, mélykék a szeme, jó ránézni, különösen amikor a kávét issza. A sárga kásvéspohár karimája fölül a jósnők igéző erejével süt rám a tekintete. Azzal szoktam ugratni, hogy a birsalmasárga csészéket szándékosan az ő szeme színéhez készíttettem a kerámikusommal. Szerencsére, még ő is tudja, hogy komolytalan ciróka-maróka ez az egész heccelősdi. Egyébként is Márta olyan belül, mint egy megrepedt villanybura. Ha ég a villany, a vakító fénytől nem látszik semmi, de ha nem ég, láthatod, hogy ezen a burán már a magasságos Isten se segít. Mártának három fia van, a legnagyobb tízéves, a legkisebb négy, s van egy szétrongyolódott jellemű férje. Igazi Dosztojevszkij-hős. Mindenáron jó akar lenni, de nem tud. Túl sok terhelés van élete eddigi számláján: lóversenyzés, alkoholizmus, százezer forint feletti kölcsönök. A börtön közelében dülöngél egyre biztosabban. Egy évvel ezelőtt Márta elvált tőle, önvédelemből s a gyerekei érdekében. Tudniillik időről időre megjelent egy-egy végrehajtó, s a férj adósságai fejében foglalt, amit csak tudott. Sok hitelezőnek így törlesztettek, de hamarosan ki is ürült a lakás. Ekkor döntötte el Márta, hogy megszünteti a vagyonközösséget. A férj a válás után is ott maradt a lakásban, sőt az ágyában is, egyrészt mert nem is volt hova mennie, másrészt mert a három fiúnak mégiscsak ő az apja, vigyázzon tehát rájuk, amíg ő, munka után, magánbetegeihez futkos. Egy héttel ezelőtt hajnalok hajnalán csörgött a telefonom. Gondoltam, ismét félrekapcsolt, s az asztalosműhelyt keresik. Dühösen szóltam bele a kagylóba.

– Halló. Tessék.

Márta mentegetőzött a korai zaklatásért.

– Csak nincs valami baj? – kérdeztem tőle rosszat sejtve.

– Baj? Kinek van ereje a bajra figyelni? Akinek sok a szabad ideje. Tegnap kezeltem egy jánosfalvi beteget, aki csak úgy ontja a történeteket magából. Elmesélte, hogy az ő falujuk téesz-elnöke egyetemet végzett ember. Jómódú, pénze annyi van, mint a szemét. Új autó kell? Semmiség. Tízezer forintos halvacsora az étterem külön helyiségében? Tessék. Az illető mégis öngyilkosságot kísérelt meg. Beleugrott a kútba, de kihúzták. És amikor megkérdezték tőle, miért csinálta? van valami baja? Azt válaszolta: szabad idejében az ember azt csinál, amit akar.

– Csak nem egy kútba akar maga is megfürödni? – kérdeztem kissé illetlenül, meg azért is, hogy az irónia pajzsa mögül könnyebben érvelhessek, ha valami komoly dologra kerülne a sor.

– Fürödni kútban? Nem ettem kefét! Inkább föltámadni!

– Nocsak! Az nagyszerű! Bevonatom az összes forgalomban lévő naptárt, és a húsvéti ünnepeket októberre írjuk át!

– Maga azt hiszi, hogy tréfálok.

– Hát nem?

– Téved. Hallgasson inkább meg. Tegnap reggel fél hatkor, mint évek óta mindig, fölcsönget az az átkozott ébresztőóra. Fölülök, fázom; olyan vagyok, mint a kifacsart anyatigris. Mint egy mosogatórongy-hercegnő. Kinézek, az idő is mocsok, esik az eső. A fiókáim, a drágák, még alusznak. Rágyújtok. Te jó ég, hát ismét elfogadtam a sorsomat az első szippantással. Csak azt súgná meg valaki: mivel is kezdjem a napot? Vasaljak? Fussak el bevásárolni, vagy a volt férjembe próbáljak lelket verni, s küldjem el őt? Megtenném, de mire a másnaposság tompaságából kirázom, addig az én életem múlik el. És még az se biztos, hogy elmegy, mert fillérre kiszámolom neki a pénzt. Nem, őt a reggeli haditervemből ki kell hagynom. Elég komoly közelharc lesz az is, hogy a félbevágott anthetil tablettát bevetessem vele… Tegnap a becsületére bíztam, vegye be, az ő érdeke és a gyerekeké is, hát nem megcsalt a disznó? Újra ivott. A volt férj tehát kihúzva. A páston én maradhatok egyedül… Jó, jó, de meddig? Lassan hálni jár csak belém a lélek. Tavaly még hatvankét kiló voltam, az idén már csak ötvenhárom. Ha még sokáig szaladgálok Óbudáról a Köztársaság térre, onnan ki Kőbányára, Kőbányáról Szentendrére köptetni tíz asztmást, megtornáztatni húsz mozgássérültet, húsz anyámtyúkját, egyszerűen kinyuvadok. Egy szó, mint száz: kellene nekem egy Trabant. Ne nevessen ki, egy Trabant, négy kerékkel. És egy égi hang azt súgta a fülembe, hogy egyedül csak maga segíthet nekem.

Én, aki azt se tudom, mi fán terem az autó? Hápogtam valamit Mártának az élhetetlenségemről, de ő sietve megnyugtatott: semmi másra, csak némi összeköttetésre van szüksége. Szóljak valakinek, hogy soron kívül írják föl az előjegyzési listára, mert ha ő csak úgy bemegy az utcáról, hogy szeretne otépére venni egy kocsit, hat év alatt összegyűlt rá húszezer forintja, megmosolyogják. Vagy ha fölírják is a Trabantosok listájára, öt év múlva, fejfa és koszorú helyett a temetésre tán megérkezik a fürge jószág.

Mit szólsz a szerepköröm alattomos bővüléséhez? Mégiscsak jobb lett volna Krisztusnak születnem, s akkor nem jelentene gondot egy vicik-vacak autó! Persze így se mondhattam le a krisztusi kéznyújtásról: megígértem szegény Mártának, hogy kikémlelem a lehetőségeket. Ha nem egy fuldokló kér, hogy nyújtsak oda neki egy szalmaszálat, udvariasan elhárítom az egész marhaságot. De túlságosan ajzott, fölpörgetett volt Márta ahhoz, hogy kitérhessek a kérése elől. A szavaiból még azt is kihámoztam, ha a volt férjet netán az adósok börtönébe bekasznizzák, még a gyerekőrzésben se segít neki az égvilágon senki. Márpedig erre is sor kerülhet.

Két napig kotlottam a telefonon, s alkalmas ismerőst kerestem. Sajnos hiába. A keresekedelemben nem gyámhatósági s árvaszéki ülnökök dolgoznak. És nem is lírai költők. A könnyeket a kereskedők csak akkor vehetik észre, ha hasznot hoznak. De hát Márta sírása nem játszik bele a nemzeti vagyonba. Végül úgy döntöttem: átlépem a Rubicont: nem az ő nevére kérek, hanem a magaméra. Nem az irodalmi érdemeimre való titkos utalással, hanem a most operált gerincem okán. És nem is Trabantot igényelek, hanem egészségügyi indoklással Hikamort. Elvégre az is gurul! Jóskám, a lelkem megnyugtatására még azt a magasztos mentséget is beleírtam a kérvénybe, hogy saját magam részére eddig még egy külön tollpelyhet se kértem. Orvosi igazolás, Művészeti Alap satöbbi, minden rendben volt, s úgy látszott, hogy felhőtlenül gördül előre a nagy terv. De valaki mégis kitalálta, hogy kevés ehhez az én összevagdalt gerincem, a százszázalékos bizonyossághoz az irodalommal járó „nemesi levelem” hitelesítésére is szükségem lehet. Ezt pedig csak az Illetékes Minisztérium hagyhatja jóvá. A falak mögötti buzgalomról én persze semmit se tudtam, amíg egy magas tisztséget viselő barátom nem szólt a Minisztériumban.

– Hallom, kocsit veszel.

– Honnan hallod?

– Bejött valamilyen papír hozzánk – mondta zavartan, mert az ámulásomból rögtön megértette, hogy a papírt nem én küldtem be, hanem valamelyik túlbuzgó munkatársa csúsztatta oda az asztalára.

Nem tehettem egyebet: elmondtam neki a Márta ügyét elejétől végéig, gyerekestől, férjestől, beszorítottságát a kötelesség és a testi erő satujába, az előre látható fölőrlődés egymás utáni stációit. Barátom végighallgatott, megértett, pontosan érzékelte az én kényszerhelyzetemet, de ennek ellenére meghökkentő érvei voltak.

– Nem szeretnék belekotyogni a dolgaidba, most azonban mégis lebeszéllek a jócselekedetről. Hogy jót akarsz, nem vitás, de képzeld el, szétfut a hír a városban, hogy kocsit kérsz, te, a nagy puritán. Trabantot kérsz vagy Hikamort, tökmindegy. Száz ember megállítgat majd az utcán, ha gyalogolni lát: hol a kocsi? Mit mondasz nekik?

– Mit mondhatnék? Azt, amit neked! Az igazat!

– Mindenkinek? A gyerekeit pisiltető anyukát? A részeges, elvált férjet? A házasélet helyett az anthetilbeadás naponkénti szertartását? A loholást egyik mozgásképtelen betegtől a másikig? Jó rendben van, az első elhiszi, hogy te nagy lélek vagy. A második is. A harmadikban viszont már fölágaskodhat a kis ördög: cö, cö, e mögött a keresztényi gesztus mögött lukügy lappang. A negyedikben az fogan meg, hogy pénzügy. A huszadik mély meggyőződéssel már azt susogja tovább, hogy Carter elnök egy kétszáz lóerős Fordot küldött neked ajándékba az emberi jogok érdekében kifejtett munkádért, de te megvesztegethetetlen vagy, és odaadtad a kocsit egy tízgyerekes gyógytornásznőnek, aki valaha a szeretőd volt, s akinek a férje egy morfinista kerékpárversenyző.

Na, Jóskám, mit szólsz hozzá: mennyire vigyáznak az ember jó hírére! Emlékszel a Rózsa Sándor elhanyagolt sírjáról szóló cikkem sorsára? Az egyik napilap szerkesztője azzal adta vissza: a kisebbségi magyarok sorsáról nem ilyen „másodrendű ügyek” révén szabad írnunk. Másodrendű ügy? – hökkentem meg a minősítéstől. Hajlandó vagyok visszavenni az írást, ha megengedi, hogy az elsőrendű ügyeket kereken megírhassam. Ahhoz persze nem járult hozzá. A kár így zárult: a másodrangú ügyeket azért nem, mert másodrangúak, az elsőket pedig azért nem, mert elsőrangúak. Tisztára ugyanez a gondolkodás a Márta dolga körül is. Értik, hogy én becsületből segítenék, de azért nem segíthetek, mert épp a becsületemen esne folt. A nekem kiosztható mentőövet ne dobjam oda senkinek. Főleg ne egy névtelen gyógytornásznőnek, mert ha megmenekül, a napnál világosabb, hogy a mi társadalmi rendszerünk sokkal hierarchikusabb, mint amennyire bevalljuk. Én, mint X. Y. író, így-úgy rangsorolt állampolgár még tán Renault kocsira is benyújthatnám jópofáskodással az igényemet, de Ladára, füttyszó kíséretében, könnyedén, mint ahogy filmrendező és színész ismerőseim be is nyújtják. Ezt megtehetném, de hogy „nemesi előjogaimról” lemondjak, azt semmiképpen.

Talán az eddigiekből is megértetted, hogy már rég nem a kocsiügyről beszélek, hanem egy erkölcsi szorítóról, amelyikbe akaratlanul belesodródtam. Balek vagyok? Lehet. De az autószerzéssel kapcsolatos buzgalmaimról én úgy gondolkodtam, ahogy a hétköznapi eszem súgta. Nem titok, hogy Magyarországon elég nehéz kocsit szerezni gyorsan, különösen kispénzű embereknek. Egy jól kereső orvos vagy maszek odanyom a besoroló markába tízezer forintot, s csütörtökről péntekre olyan új kocsit kap a feneke alá, hogy még a gyár zománcillatát is megérzi rajta. De mivel Márta képtelen zsírozni, azt eszeltem ki, hogy zsírozás helyett a betegségemből s a kimondatlanul is létező előjogaimból kaparok össze némi előnyt. Annál is inkább megtehettem volna ezt, mivel én akkor se iratkoznék föl a kocsit igénylők végtelenbe futó névjegyzékére, ha száz forintért árulnák. Hogy önmagában ez a körmönfont okoskodás se túl erkölcsös, jól tudom, de ha meg se próbálok segíteni, az erkölcsösebb lett volna?

Ha meggondolom, olyan csök-mög eset az egész, hogy szót sem érdemelne.

A következménye azonban már alapgondokat érint. Végül is egy jelentéktelen ügy kapcsán újra át kellett élnem sorsom egyik leggyakoribb ellentmondását: megint becsületes maradtam, de nem csináltam semmit.

A történetnek ezzel nincs vége. Márta mai látogatása mindent más síkra csúsztatott át. Ő semmit se tudott arról, hogy engem a baráti jó tanács milyen érvekkel szorított sarokba. Ellenkezőleg, azt tudta, hogy gördül előre az ügye. Talán ezért is volt annyira porig sújtott, amikor beállított. Dadogva kért bocsánatot, hogy a melegből a jeges vízbe rángat engem, de vissza kell kérnie az autóigénylés papírjait. Az történt ugyanis, hogy a volt férj tárgyalását a jövő hónap elejére kitűzték. S a hitelezői egész bizonyosan börtönbe csukatják. De esetleg fölfüggesztett börtönnel megússza, ha megpróbál valamennyit törleszteni. Bármennyire okolja is a férfit elrontott életéért, saját magát még jobban emésztené, ha segíthetne rajta, és mégse tenné meg.

Ott álltam a saját sorsába belegubancolódott nő előtt. Mondtam volna el neki a kudarcomat? Nem volt hozzá lelkierőm. Főztem inkább egy jó erős kávét, s a birsalmasárga csészéket szedtem elő, legalább a hagyományon ne essék csorba.

Az irodalmi életről most nem írok semmit. Egyébként is az van csak, ami lehet. És ez szomorú. Ölel, barátod.