Tornai József

Tizenöt esztendő óta Tornai József minden versét elsőkézből ismerem. Legtöbbjét még a magzatvíztől is lucskosan. Egyiket-másikat pedig úgy, ahogy épp egy tűzhányó bölcsőjébe születik bele: keze-lába förgeteges kitekeredésben.

Ez alatt az idő alatt persze nem csupán a versek sorjázását figyeltem, de egy alakuló személyiség s egy alakuló mű titkos viszonyát is. Együttlétezésük feszültségét, kudarcát, meg-megújuló esélyeit. Azt, amit – kissé emelkedettebb hangnemben – a kutatásra érdemes igazság hátterének is nevezhetnénk: mitől épül, és mitől pusztul az ember? Miért nyüszít a történelem vagy önmaga bezárt ajtói előtt? Vagy mitől kap erőre, hogy az ajtókat kereteikből kiszaggassa?

De ki tud megnyugtatóan válaszolni ezekre a kérdésekre? Ha Tornai tudott volna, vagy ha erőnek erejével akart volna, nekem most nem ismertetést, hanem gyászbeszédet kellene tartanom egy félresiklott költő fölött, mivelhogy minden véglegesnek szánt válasz: – kendő a szemen.

Néha az a gyanúm, hogy öt verseskötet és egy válogatott versgyűjtemény után épp azért néznek még ma is sokan faarccal, vállvonogatva Tornaira, mert sem a hóna alatt, sem albérleti ágya alatt nincsenek mózesi kőtáblák, telivésve tízparancsolatokkal.

Tornai József verseiben sokkal több az emberi megrendülés, mint a megfogalmazás. A kétségbeesés, a zavarodottság, mint a kijelentés. Sokkal több az út, mint a megérkezés. A szerelem, mint a beteljesülés.

Egy kölcsönzött gondolat éles megvilágításában így jellemezhetném leginkább emberi és költői helyzetismeretét: „A legszigorúbb gondolatok mindig egy hajótörött gondolatai.”

Ezek szerint iszap-költészetet, fuldoklás-költészetet népszerűsítene Tornai? Szenvelgésekkel, pózokkal, fanyar filozófiákkal rokonságot tartót?

Kevés számú bírálója közt akadt, aki ezt olvasta ki verseiből.

Valami azonban őt is megkavarta. Valami fából-vaskarika csodálkozás: hogyan lehetséges, hogy Tornai nem érzi magát rosszul abban a világban, ahol szomorúságát oly következetesen tenyészti? Nyilván azért – vágta ki magát a kelepcéből kritikusunk –, mert a versíráshoz bűntudatra van szüksége.

Ez a keresztényi logika – függetlenül attól, hogy izzadságszagú – szép, csöndes rágalomba patakzik bele. Mert ha valaki nemcsak az irodalmi bírálatok nyelvén ért, de magyarul is, a bűntudatra utaló megjegyzéséből azt hámozhatja ki, hogy Tornai, ez a negyvenharmadik évébe lépő költő sanda játékos, aki csakis azért üti nagykalapáccsal a keze fejét, hogy ordíthasson. És hajótöröttnek is azért iratkozott föl, hogy igazi gondolatai lehessenek.

Tagadhatatlan, hogy Tornai többnyire maga ráncigálja elő odúikból a mindennapi szörnyeket. Maga hívja meg őket vendégségbe is. Versei teli vannak kierőszakolt fájdalmakkal, kicsikart szerencsétlenséggel. „Szükségem van a boldogtalanságra, homokba rakott acélcsapdára, a szabadulásért leharapom a lábam… Szükségem van a védtelenségre…” – írja Bartók című versében.

Miért tör elő belőle ez a hang? Hogy megszelídítse külső és belső ragadozóit? Hogy kiénekelje belőlük a vérengző vadállatot? Hogy kiénekelje a háborúból a háborút? A civilizációból a katasztrófákat? A halálból a halált? Vagy mert van olyan hiedelem, hogy aki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja?

Tornai bármilyen elemi módon kötődik is a primitív költészethez, már nem olyan ártatlan költő, hogy csak a fölidézésekben higgyen. Jól tudja, hogy az ember többszólamú lény, s nincs szüksége hiedelmekből kifacsart összhangra. Összhang, illetve aranymetszés helyett – egy kortárs német költő kifejezését használva – az aranytörést választja. „Megszabadultam a múzsáktól: életem meglepetés, gonoszság” – vallja egyik prózaversében. Két egymással farkasszemet néző versében pedig ezt:

I. Az a fontos, hogy legyenek illúzióid, hogy sose fáradj ki egészen, – – – A szalmával kitömött nyúlbőr nem te vagy, nem téged zörget a kampón a szél. II. Az a fontos, hogy ne legyenek illúzióid: úgy ússz itt, ahogy hínár-bibliában, rothadék-nád közt suhanó véres hal.

 

A felszínes gondolkodás ezt így közönséges ellentmondásnak minősíthetné. Vagy fennköltebben fogalmazva: tisztátalan dialektikának.

Ezzel szemben tekintsük mi a kínálkozó költői lehetőségek közül az egyik legfigyelemreméltóbb mintának.

Sorolom is, hogy miért.

A modern vers, mint ahogyan sokan megfogalmazták már, nem benyomások története. A költő nem megélt dolgokat közöl benne, hanem maga a vers lesz megélt történet. Még inkább tisztítva a gondolatot: írás közben a költő nem ismerős – ellenkezőleg, ismeretlen és nyugtalanító titkokat mond el még magának. Nem emlékezni akar, hanem változni. Nem beszámolni, hanem számítani, jelen lenni. A költészet ezáltal nem egyszerűen csak a jelenidő műfaja, hanem maga a legteljesebb jelenlét.

Más oldalról közeledve ugyanehhez: a gondolkodó elsősorban a múlthoz fordul bizonyítékokért, mert jövőt tételez föl. A cselekvő ember pedig a jövőhöz, mert azáltal, hogy már cselekszik, szakított a múlttal, szakított a szemlélődéssel. Mindkét állapottal ellentétben a költészet: egyetemes érdeklődés. A jelenidőt a múltra és a jövőre is kitágítja.

Ezt tudni persze még csak nagyszerű terepismeret. Egy jól felkészült lírikus tájékozottsága. Tornai tudatossága ennél fejbeverőbb: szeszélyesebb és kihívóbb. Mert sokadmagával nemcsak fölismerte, hogy korunkban minden előrelépésünkért rettenetes árat is fizetünk, hanem ezt a fölismerést kiinduló eszmévé változtatta. Azaz: vállalnunk kell a „kettészakított élet terhét”, a léthasadást, a testünkön végigfutó repedéseket. Egyszerre a tagadást és a vágyakozást. Aki elhárítja ezt magától, elhárítja a létért való felelősséget is.

Tornai hitét és esztétikáját ez a gondolat kormányozza. Saját válságába sodort és tartott költészete révén igyekszik megrázóvá és szemlélhetővé tenni a válságban levő világot. A természeti és a történeti ember esélyeit vagy esélytelenségét. Méghozzá nem elvontan, hanem egy olyan meghatározott világban, ahol a válságtudatot a mumussal azonosítják – ahelyett hogy elemeznék. Meggyőződése, hogy a szellem emberének ma szinte személyes, testi viszonyba kellene kerülni minden veszéllyel, amely itt sürög, forog, lépked a halántékunknál; ijeszteget, üzen s látomásokkal ver meg.

Aranykapu című kötetében Tornai még az éden elvesztéséért pörölt. Ha volt valaha, csakis mi veszthettük el – állította. Ássuk tehát elő magunkból.

S minél mélyebbre ért, és a rétegek alól minél fölismerhetőbben kerültek elő a leletek, látnia kellett, hogy azok is csak díszek és díszletek voltak. Rádöbbennie, hogy az ember kezdettől fogva saját szabadságának a teremtménye. Válogatott kötetében ezért is borít föl minden hagyományos időrendet, sorrendet, téma szerinti beosztást, hogy ez a saját totalitását (azaz: szabadságát) kereső ember minél kötetlenebbül mozoghasson mindenfelé. Vissza a sötétségbe, a hidegbe, a barlangi istenekig, aztán előre, a tűzig, az Aphrodité-csípőktől a civilizáció megtöretéséig, a farmernadrágos Vénuszoktól vissza Dózsa sár-kráter lábnyomáig. E belső terjeszkedés talán világossá teszi előző kötetének a címét is. Az időtlen idő mások szóhasználatában halhatatlanságra utal, vagy még ócskább közhelyekre – Tornaiéban történelmet jelent.

Szemléletének újdonsága nemcsak költészetünket, de közgondolkodásunkat is tágítja. A költészet és történelem kapcsolatát úgy tekintettük eddig, mint a mi költészetünk és a mi történelmünk kapcsolatát. Tornai minden erőfeszítése arra irányul, ha eddig a nemzet történelme volt elsődleges, sőt egyetlen kiindulópontunk, most már maga a történelem legyen. Legönzőbb érdekünk is ezt kívánja.

Törekvése nemcsak mint eszme, divat vagy jó széllel érkezett elképzelés, de mint ösztön és érzelem is ott munkál már költészetében. Az olyan nagyobb szabású verseit, mint az István királyt, a Síkságot vagy A nemzet szellemét, amely a magyarság önarcképe is lehetne, nem pusztán nyelvi, indulati, képi erő köti össze A virágos föld titkaival, amely viszont emberiség-igényű önarckép, de a lélegzetvétel üteme is. Az öröm és a szégyen azonos vértolulása. A tragédiák kisebb körből nagyobb körbe való átcsapásai.

A történelemhez való viszony tisztázása azért foglalkoztatja ilyen makacsul, törékenyen és sebezhetően Tornait, mert tudja, hogy az ember csakis ebben a viszonyban ismerheti föl és határozhatja meg újra és újra szerepét.

Vajon, aki a nagy emberi kapcsolatok előtt ennyire nyitott, sőt önszántából ennyire védtelen – lehet-e zárt legszemélyesebb emberi kapcsolataiban? A barátságban, a szerelemben? Kereshet-e szélvédett zugokat? Szigeteket – hosszú időre? Van Gogh levágott fülét ugyanolyan vér borította el, mint a waterlooi csatateret. Tornai is ugyanúgy kapcsot és a kettészakítottságot érez a férfiak és nők egymásra utalt történelmében, mint ahogy kapocsról és kettészakítottságról beszél a történelemben. Idézek a Három elégiából:

 

Megmutattad nekem a szerelem képét, nem tudom, milyen az. Egy őrültet látok, füstoszlopot látok és téged: a túlsó partról görbülsz a vizek fölé…

 

Ennek ellenére minden mögül mégis a szerelem lép elő. Égzengéssel és a testiség verőfényével elborítva. Zúzmaravihar, vagy árultató, mocskos zene kíséretében. Verseiben szakadatlanul jönnek velünk szemben a nők. Jönnek a szemetes aszfalton, a temetőkből, a történelemből. Jönnek a művészetből, raffiatáskával a jegenyék alól; előlépnek a telefonokból, a havazásból. A mindenség változatos metaforái ők. Mindenre megfelelők vagy mindent kétségbevonók. Utoljára talán csak Szabó Lőrinc nyitogatta Tornainál nagyobb kétségbeeséssel és gyönyörrel kiismerhetetlenségük ajtaját.

De hol maradnak az útbaigazító elismerések és ellenvetések? Váltogathatnák egymást; és mutathatnának teljesebb arányokat és aránytalanságokat is.

Tudatosan siklottam el mellettük. A költői mű elemzése helyett a háttér bevilágítását éreztem fontosabbnak. Annak a gondolati világnak a földerítését, amely alapja Tornai József költészetének, s amely nélkül szaggatott és töredékes benyomásaink lehetnének szemünk láttára alakuló költői világáról.