Tornai József: Aranykapu

Tornai Józsefről éveken át csak néhány barátja s pályatársa tudta, milyen jelentős költő. Azok, akiknek alkalmuk volt testközelből figyelni erőfeszítéseit. De néha még ők is csak szemhunyorítva figyelhették. Zavart az okozott, főként kezdetben, hogy Tornai költői célratörése többnyire izgalmasabb volt, mint célba érkezése. Meghökkentőbb az égtáj, amelyet észrevett, mint a fölbocsátott vers, hogy az égtájat meghódítsa.

Húszéves fogcsikorgatás után, négy kötettel a háta mögött, ma már világosan láthatjuk, mire vállalkozott.

Eredményei kudarcait is igazolják. Hátrafelé fordulva épp gyámoltalansága s kezdeti tehetetlensége bizonyítja tehetségét. Mindenekelőtt azzal, hogy legyőzte őket. Eszközt kovácsolt abból, ami akadályozta. S most derül ki, hogy esendősége nem költői volt elsősorban, hanem emberi. Az is csak azért hatott esendőségnek, mert a mérce, amivel szembeállította magát, ijesztően nagy volt: vagy megvalósítjuk önmagunkat s önmagunkban azt, amit szabadságnak szokás nevezni, vagy átadjuk a helyet másoknak, hogy ezt megvalósítsák. A versírást tehát nem egyszerűen csak életformának tekintette, amelybe bezárkózik a költő, hanem folyamatos tevékenységnek, döntésnek, választásnak. Élni az életet versben – ez a költészet. Sőt, még ennél is több: lenni és nem lenni egyszerre. A hamleti „vagy-vagy” a huszadik század embere számára ezzel a kínos, már-már öngúnyt sem nélkülöző választással egészül ki.

Tornai négy kötetében, de főleg az utolsó háromban, Az égig érő földben, a Jársz és kiáltaszban, az Aranykapuban ezekkel a kérdésekkel, gondolatokkal birkózik. Igazságot, tapasztalatot, élményt csak olyat vél elmondhatónak, amely földúl, kiforgat, megváltoztat. Ezt írja egyik régebbi versében:

 

A nagy túlzást szeretném kitalálni,
valamit, ami lángba borítja fejem.
Vagy éppen a teljes fagyot, vagy akármi
más állandó őrületet, hogy végre nyugalmam legyen…
– – – –
Repülést, odaadást, végső álmot;
sose roskadó lendületet.
Vagy olyan zuhanásokat kívánok,
mint a hullócsillagoké. Mert szörnyű este lett,
mióta minden fölismerés megártott.

 

Nincs itt valami ellentmondás? Ha a fölismerések végül is megártanak a költőnek, mért nem a lemondást választja? Mért a folytonos önkívület? A gondolkodás logikájából az előbbi következhetne: beletörődés, fegyverletétel, hátraarc egyszer és mindenkorra.

Tornai költészete épp ennek az egyenes és fölényes logikának a cáfolata. Tudja, hogy a logika, a sok közül, csak egyik alkotó eleme az emberi létezésnek – semmiképpen sem azonos vele. Sosem volt, de századunkban különösképpen nem lehet azonos. Olyanokat élünk és éltünk meg – háborúkkal, gázkamrákkal, árulásokkal kizökkentett korunkban –, hogy a tiszta logika folyásmentét követve már rég valami közös mocsárban kellene fuldokolnunk. A következtetések első éles kanyarulatánál máris hányinger környékezhetne bármelyikünket. A történelmi, társadalmi s magánlét lehetetlenségeivel szemben csupán egyetlen érvünk maradt: a létezés eredendő élményét kell fölszítani magunkban. Mit jelent ez? Azt, hogy sose merülni ki a fölfedezésekben és a gyötrelmekben. Ha a költőkkel a „mindenség akar szétpillantani”, akkor ez nagyobb erejű logika, mintha szemet akarna velük hunyni. Mostani kötetében ilyen sorokat olvashatunk:

 

A teljes tébolyt:
a gaz, a sár, a vaspor tébolyát,
a földét, melybe holtakat vetnek,
szavak hőhullámaiét…
– – –
virradati madarakét,
távcsöveiken a világszélbe
úszó csillagászok tébolyát
add meg nekem,
véres, virágos föld…

 

A remény, bárhogy csűrjük-csavarjuk is, az értelem egyik árnyalata. A Tornai-versek tanulsága szerint nem reménykedni kell, hanem bizonyságot szerezni. A jövő embere az, akit nem lehet semmivel sem elkábítani, megszédíteni. Egyetlen mértéke a mű, amely megrázkódtat.

A lényeg tehát a katarzis.

Az Aranykapu hetven versét valamilyen módon ez a katarzis élteti. Vagy magukban a versekben van jelen, mint például A tűz folyóiban, A tűz keresztfájában, a Sötétségben – vagy magában a verset kiváltó élményben; ez utóbbiak közül olyan jelentős verseket emelhetünk ki, mint A halál hadifoglyai, a Sárga porfelhő vagy Szent István szarkofágja.

A katarzishoz eljutni pedig csak valamiféle dráma buktatóin át lehet.

Mi az a dráma, amelyet Tornai megél?

Bibliai hasonlattal szólva: a kiűzetés élménye. Kiűzetés a gyerekkorból, az ifjúságból, kiűzetés a szerelemből, a természetből. De toldjuk meg mai fogalmakkal is: kiűzetés a nagy emberi kapcsolatokból, a történelemből, a civilizációból.

A bibliai hasonlatot azonban folytatnunk kell. A kiűzetés pillanatában ez a mondat hangzik el Ádám háta mögött: mostantól kezdve arcod verítékével keresd a te kenyeredet. Ime, az egzisztencializmus első jelentkezése a mítoszban. A legősibb és legkínzóbb emberi tapasztalat. Ugyanakkor a legfölemelőbb is, mert munkára, tevékenységre, szabadságra ösztönöz. Önmagunk felé fordít, önmagunk megteremtésére szólít föl. Legyünk még pontosabbak: ha minden éden a kiűzetéstől válik igazán édenné, akkor e törvényt alaptörvényként kell elfogadni. Alig van kortárs költő, aki ezt a bonyolult kettős állapotot Tornaihoz mérhetően kifejezné. Minél fájdalmasabb a hangja, annál erőszakosabban tör a legnagyobb emberi örömök felé.

„Nagy csalódásokhoz nagy hit kell” – írja Illyés Gyula Szabó Lőrincről szólva. Változtatás nélkül alkalmazhatjuk ezt Tornaira is. Hitet elsősorban ő is abból merít, amit elveszített. Makacsul vallja: ha volt idő, amikor az éden képzete hozzátartozott a világhoz, akkor most is hozzátartozik. Csak föl kell kutatnunk. Ha elveszett a gyerekkorral, keressük meg érzékeinkben, a test, a szellem önkívületi állapotaiban. Ahogy a régész eltemetett városokat bont ki a föld mélyéből, Tornai – jelképesen szólva – a fejünkben s idegrendszerünkben eltemetődött éden után kutat. És segítségül nem a mítoszt hívja, e költői mesét, hanem a valóságot, mindazt, ami szeme és keze ügyébe kerül. A vizeket, a fölvillámló jegenyesorokat, a Duna homokzátonyait, nagyvárosok neonerdeit, kísértő népdalokat. Nők sörényét az utcák látomásában ugyanúgy, mint a legszemélyesebb emberi kapcsolatban. Olyan erőket szabadít föl a szerelemből is, amely már nemcsak a szerelmet élteti tovább, de mindazt, ami vonzáskörébe tartozik.

 

Most nem gondolok a halálra,
inkább az elragadtatásra,
a tavasz fű-irgalmára, csöndre,
tested lombjait verő időre.

 

– írja a kötet egyik legjobb versében. Ez az elragadtatottság nem csupán érzelmeket hordoz, de gondolatokat is. Sőt, némelykor maga az elragadtatottság válik gondolattá. Ebből teremti meg – régebbről való az idézet – ars poeticáját is.

 

A költők nem azért énekelnek,
hogy ma úgy feküdjetek le, mint tegnap este,
hogy már a szerelmet se higgyétek el,
hogy a mellszakító sírásra se zokogjatok,
hogy a meggyfák mosolyára se nevessetek,

 

Ez a hang erősödik föl A szigorú angyal című prózaversében is.

Tornai eddig megjelent négy kötete, így az Aranykapu sem egy megszerkesztett világ költői modelljével ajándékoz meg bennünket. Legalábbis nem József Attila-i értelemben. Versei a teljesség föltárása helyett a teljesség megragadására készítenek elő. Érzékenységünket edzik, hajlamainkat csigázzák, hogy mi magunk váljunk alkalmassá a megragadásra. Ha bárki azt hinné, hogy „lírai kutatásai” pusztán a személyiség, a magánlét problémáival kapcsolatosak, olvassa el a Vannak magyarok című versét, a már említett Szent István szarkofágját, A halál hadifoglyait, a Se nappal se éjszaka címűt s prózaversei közül a Gorkij börtönéről szólót. Vallomásai nemcsak a test öt érzékéről szólnak, de az ember társadalmi és történelmi sorsáról is.

Ami gondolat a kötetről elmondható, nem minden vonatkozásban azonos a kötetben lévő versek egyértelmű dicséretével. Tizenöt-húsz maradéktalanul megoldott vers azonban indulati, nyelvi és képi erejével összhangot teremt szándék és megvalósítás között. A többi inkább csak a vázlatát vetíti elénk Tornai további terjeszkedésének. A kötet egységénél tehát ezúttal is fontosabb a kötet iránya. Beavatottként mondhatom ezt, mert az Aranykapu óta írt verseiben Tornai végérvényesen megtalálta a hangját, amely máris kortársi költészetünk egyik legeredetibb és legerősebb szólama – akkor is, ha ezt a hangot sokan érdesnek és irgalom nélkülinek hallják.

 

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]