Testközelből

 

Tornai József: Aranykapu

Tornai Józsefről éveken át csak néhány barátja s pályatársa tudta, milyen jelentős költő. Azok, akiknek alkalmuk volt testközelből figyelni erőfeszítéseit. De néha még ők is csak szemhunyorítva figyelhették. Zavart az okozott, főként kezdetben, hogy Tornai költői célratörése többnyire izgalmasabb volt, mint célba érkezése. Meghökkentőbb az égtáj, amelyet észrevett, mint a fölbocsátott vers, hogy az égtájat meghódítsa.

Húszéves fogcsikorgatás után, négy kötettel a háta mögött, ma már világosan láthatjuk, mire vállalkozott.

Eredményei kudarcait is igazolják. Hátrafelé fordulva épp gyámoltalansága s kezdeti tehetetlensége bizonyítja tehetségét. Mindenekelőtt azzal, hogy legyőzte őket. Eszközt kovácsolt abból, ami akadályozta. S most derül ki, hogy esendősége nem költői volt elsősorban, hanem emberi. Az is csak azért hatott esendőségnek, mert a mérce, amivel szembeállította magát, ijesztően nagy volt: vagy megvalósítjuk önmagunkat s önmagunkban azt, amit szabadságnak szokás nevezni, vagy átadjuk a helyet másoknak, hogy ezt megvalósítsák. A versírást tehát nem egyszerűen csak életformának tekintette, amelybe bezárkózik a költő, hanem folyamatos tevékenységnek, döntésnek, választásnak. Élni az életet versben – ez a költészet. Sőt, még ennél is több: lenni és nem lenni egyszerre. A hamleti „vagy-vagy” a huszadik század embere számára ezzel a kínos, már-már öngúnyt sem nélkülöző választással egészül ki.

Tornai négy kötetében, de főleg az utolsó háromban, Az égig érő földben, a Jársz és kiáltaszban, az Aranykapuban ezekkel a kérdésekkel, gondolatokkal birkózik. Igazságot, tapasztalatot, élményt csak olyat vél elmondhatónak, amely földúl, kiforgat, megváltoztat. Ezt írja egyik régebbi versében:

 

A nagy túlzást szeretném kitalálni, valamit, ami lángba borítja fejem. Vagy éppen a teljes fagyot, vagy akármi más állandó őrületet, hogy végre nyugalmam legyen… – – – – Repülést, odaadást, végső álmot; sose roskadó lendületet. Vagy olyan zuhanásokat kívánok, mint a hullócsillagoké. Mert szörnyű este lett, mióta minden fölismerés megártott.

 

Nincs itt valami ellentmondás? Ha a fölismerések végül is megártanak a költőnek, mért nem a lemondást választja? Mért a folytonos önkívület? A gondolkodás logikájából az előbbi következhetne: beletörődés, fegyverletétel, hátraarc egyszer és mindenkorra.

Tornai költészete épp ennek az egyenes és fölényes logikának a cáfolata. Tudja, hogy a logika, a sok közül, csak egyik alkotó eleme az emberi létezésnek – semmiképpen sem azonos vele. Sosem volt, de századunkban különösképpen nem lehet azonos. Olyanokat élünk és éltünk meg – háborúkkal, gázkamrákkal, árulásokkal kizökkentett korunkban –, hogy a tiszta logika folyásmentét követve már rég valami közös mocsárban kellene fuldokolnunk. A következtetések első éles kanyarulatánál máris hányinger környékezhetne bármelyikünket. A történelmi, társadalmi s magánlét lehetetlenségeivel szemben csupán egyetlen érvünk maradt: a létezés eredendő élményét kell fölszítani magunkban. Mit jelent ez? Azt, hogy sose merülni ki a fölfedezésekben és a gyötrelmekben. Ha a költőkkel a „mindenség akar szétpillantani”, akkor ez nagyobb erejű logika, mintha szemet akarna velük hunyni. Mostani kötetében ilyen sorokat olvashatunk:

 

A teljes tébolyt: a gaz, a sár, a vaspor tébolyát, a földét, melybe holtakat vetnek, szavak hőhullámaiét… – – – virradati madarakét, távcsöveiken a világszélbe úszó csillagászok tébolyát add meg nekem, véres, virágos föld…

 

A remény, bárhogy csűrjük-csavarjuk is, az értelem egyik árnyalata. A Tornai-versek tanulsága szerint nem reménykedni kell, hanem bizonyságot szerezni. A jövő embere az, akit nem lehet semmivel sem elkábítani, megszédíteni. Egyetlen mértéke a mű, amely megrázkódtat.

A lényeg tehát a katarzis.

Az Aranykapu hetven versét valamilyen módon ez a katarzis élteti. Vagy magukban a versekben van jelen, mint például A tűz folyóiban, A tűz keresztfájában, a Sötétségben – vagy magában a verset kiváltó élményben; ez utóbbiak közül olyan jelentős verseket emelhetünk ki, mint A halál hadifoglyai, a Sárga porfelhő vagy Szent István szarkofágja.

A katarzishoz eljutni pedig csak valamiféle dráma buktatóin át lehet.

Mi az a dráma, amelyet Tornai megél?

Bibliai hasonlattal szólva: a kiűzetés élménye. Kiűzetés a gyerekkorból, az ifjúságból, kiűzetés a szerelemből, a természetből. De toldjuk meg mai fogalmakkal is: kiűzetés a nagy emberi kapcsolatokból, a történelemből, a civilizációból.

A bibliai hasonlatot azonban folytatnunk kell. A kiűzetés pillanatában ez a mondat hangzik el Ádám háta mögött: mostantól kezdve arcod verítékével keresd a te kenyeredet. Ime, az egzisztencializmus első jelentkezése a mítoszban. A legősibb és legkínzóbb emberi tapasztalat. Ugyanakkor a legfölemelőbb is, mert munkára, tevékenységre, szabadságra ösztönöz. Önmagunk felé fordít, önmagunk megteremtésére szólít föl. Legyünk még pontosabbak: ha minden éden a kiűzetéstől válik igazán édenné, akkor e törvényt alaptörvényként kell elfogadni. Alig van kortárs költő, aki ezt a bonyolult kettős állapotot Tornaihoz mérhetően kifejezné. Minél fájdalmasabb a hangja, annál erőszakosabban tör a legnagyobb emberi örömök felé.

„Nagy csalódásokhoz nagy hit kell” – írja Illyés Gyula Szabó Lőrincről szólva. Változtatás nélkül alkalmazhatjuk ezt Tornaira is. Hitet elsősorban ő is abból merít, amit elveszített. Makacsul vallja: ha volt idő, amikor az éden képzete hozzátartozott a világhoz, akkor most is hozzátartozik. Csak föl kell kutatnunk. Ha elveszett a gyerekkorral, keressük meg érzékeinkben, a test, a szellem önkívületi állapotaiban. Ahogy a régész eltemetett városokat bont ki a föld mélyéből, Tornai – jelképesen szólva – a fejünkben s idegrendszerünkben eltemetődött éden után kutat. És segítségül nem a mítoszt hívja, e költői mesét, hanem a valóságot, mindazt, ami szeme és keze ügyébe kerül. A vizeket, a fölvillámló jegenyesorokat, a Duna homokzátonyait, nagyvárosok neonerdeit, kísértő népdalokat. Nők sörényét az utcák látomásában ugyanúgy, mint a legszemélyesebb emberi kapcsolatban. Olyan erőket szabadít föl a szerelemből is, amely már nemcsak a szerelmet élteti tovább, de mindazt, ami vonzáskörébe tartozik.

 

Most nem gondolok a halálra, inkább az elragadtatásra, a tavasz fű-irgalmára, csöndre, tested lombjait verő időre.

 

– írja a kötet egyik legjobb versében. Ez az elragadtatottság nem csupán érzelmeket hordoz, de gondolatokat is. Sőt, némelykor maga az elragadtatottság válik gondolattá. Ebből teremti meg – régebbről való az idézet – ars poeticáját is.

 

A költők nem azért énekelnek, hogy ma úgy feküdjetek le, mint tegnap este, hogy már a szerelmet se higgyétek el, hogy a mellszakító sírásra se zokogjatok, hogy a meggyfák mosolyára se nevessetek,

 

Ez a hang erősödik föl A szigorú angyal című prózaversében is.

Tornai eddig megjelent négy kötete, így az Aranykapu sem egy megszerkesztett világ költői modelljével ajándékoz meg bennünket. Legalábbis nem József Attila-i értelemben. Versei a teljesség föltárása helyett a teljesség megragadására készítenek elő. Érzékenységünket edzik, hajlamainkat csigázzák, hogy mi magunk váljunk alkalmassá a megragadásra. Ha bárki azt hinné, hogy „lírai kutatásai” pusztán a személyiség, a magánlét problémáival kapcsolatosak, olvassa el a Vannak magyarok című versét, a már említett Szent István szarkofágját, A halál hadifoglyait, a Se nappal se éjszaka címűt s prózaversei közül a Gorkij börtönéről szólót. Vallomásai nemcsak a test öt érzékéről szólnak, de az ember társadalmi és történelmi sorsáról is.

Ami gondolat a kötetről elmondható, nem minden vonatkozásban azonos a kötetben lévő versek egyértelmű dicséretével. Tizenöt-húsz maradéktalanul megoldott vers azonban indulati, nyelvi és képi erejével összhangot teremt szándék és megvalósítás között. A többi inkább csak a vázlatát vetíti elénk Tornai további terjeszkedésének. A kötet egységénél tehát ezúttal is fontosabb a kötet iránya. Beavatottként mondhatom ezt, mert az Aranykapu óta írt verseiben Tornai végérvényesen megtalálta a hangját, amely máris kortársi költészetünk egyik legeredetibb és legerősebb szólama – akkor is, ha ezt a hangot sokan érdesnek és irgalom nélkülinek hallják.

 

Tornai József

Tizenöt esztendő óta Tornai József minden versét elsőkézből ismerem. Legtöbbjét még a magzatvíztől is lucskosan. Egyiket-másikat pedig úgy, ahogy épp egy tűzhányó bölcsőjébe születik bele: keze-lába förgeteges kitekeredésben.

Ez alatt az idő alatt persze nem csupán a versek sorjázását figyeltem, de egy alakuló személyiség s egy alakuló mű titkos viszonyát is. Együttlétezésük feszültségét, kudarcát, meg-megújuló esélyeit. Azt, amit – kissé emelkedettebb hangnemben – a kutatásra érdemes igazság hátterének is nevezhetnénk: mitől épül, és mitől pusztul az ember? Miért nyüszít a történelem vagy önmaga bezárt ajtói előtt? Vagy mitől kap erőre, hogy az ajtókat kereteikből kiszaggassa?

De ki tud megnyugtatóan válaszolni ezekre a kérdésekre? Ha Tornai tudott volna, vagy ha erőnek erejével akart volna, nekem most nem ismertetést, hanem gyászbeszédet kellene tartanom egy félresiklott költő fölött, mivelhogy minden véglegesnek szánt válasz: – kendő a szemen.

Néha az a gyanúm, hogy öt verseskötet és egy válogatott versgyűjtemény után épp azért néznek még ma is sokan faarccal, vállvonogatva Tornaira, mert sem a hóna alatt, sem albérleti ágya alatt nincsenek mózesi kőtáblák, telivésve tízparancsolatokkal.

Tornai József verseiben sokkal több az emberi megrendülés, mint a megfogalmazás. A kétségbeesés, a zavarodottság, mint a kijelentés. Sokkal több az út, mint a megérkezés. A szerelem, mint a beteljesülés.

Egy kölcsönzött gondolat éles megvilágításában így jellemezhetném leginkább emberi és költői helyzetismeretét: „A legszigorúbb gondolatok mindig egy hajótörött gondolatai.”

Ezek szerint iszap-költészetet, fuldoklás-költészetet népszerűsítene Tornai? Szenvelgésekkel, pózokkal, fanyar filozófiákkal rokonságot tartót?

Kevés számú bírálója közt akadt, aki ezt olvasta ki verseiből.

Valami azonban őt is megkavarta. Valami fából-vaskarika csodálkozás: hogyan lehetséges, hogy Tornai nem érzi magát rosszul abban a világban, ahol szomorúságát oly következetesen tenyészti? Nyilván azért – vágta ki magát a kelepcéből kritikusunk –, mert a versíráshoz bűntudatra van szüksége.

Ez a keresztényi logika – függetlenül attól, hogy izzadságszagú – szép, csöndes rágalomba patakzik bele. Mert ha valaki nemcsak az irodalmi bírálatok nyelvén ért, de magyarul is, a bűntudatra utaló megjegyzéséből azt hámozhatja ki, hogy Tornai, ez a negyvenharmadik évébe lépő költő sanda játékos, aki csakis azért üti nagykalapáccsal a keze fejét, hogy ordíthasson. És hajótöröttnek is azért iratkozott föl, hogy igazi gondolatai lehessenek.

Tagadhatatlan, hogy Tornai többnyire maga ráncigálja elő odúikból a mindennapi szörnyeket. Maga hívja meg őket vendégségbe is. Versei teli vannak kierőszakolt fájdalmakkal, kicsikart szerencsétlenséggel. „Szükségem van a boldogtalanságra, homokba rakott acélcsapdára, a szabadulásért leharapom a lábam… Szükségem van a védtelenségre…” – írja Bartók című versében.

Miért tör elő belőle ez a hang? Hogy megszelídítse külső és belső ragadozóit? Hogy kiénekelje belőlük a vérengző vadállatot? Hogy kiénekelje a háborúból a háborút? A civilizációból a katasztrófákat? A halálból a halált? Vagy mert van olyan hiedelem, hogy aki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja?

Tornai bármilyen elemi módon kötődik is a primitív költészethez, már nem olyan ártatlan költő, hogy csak a fölidézésekben higgyen. Jól tudja, hogy az ember többszólamú lény, s nincs szüksége hiedelmekből kifacsart összhangra. Összhang, illetve aranymetszés helyett – egy kortárs német költő kifejezését használva – az aranytörést választja. „Megszabadultam a múzsáktól: életem meglepetés, gonoszság” – vallja egyik prózaversében. Két egymással farkasszemet néző versében pedig ezt:

I. Az a fontos, hogy legyenek illúzióid, hogy sose fáradj ki egészen, – – – A szalmával kitömött nyúlbőr nem te vagy, nem téged zörget a kampón a szél. II. Az a fontos, hogy ne legyenek illúzióid: úgy ússz itt, ahogy hínár-bibliában, rothadék-nád közt suhanó véres hal.

 

A felszínes gondolkodás ezt így közönséges ellentmondásnak minősíthetné. Vagy fennköltebben fogalmazva: tisztátalan dialektikának.

Ezzel szemben tekintsük mi a kínálkozó költői lehetőségek közül az egyik legfigyelemreméltóbb mintának.

Sorolom is, hogy miért.

A modern vers, mint ahogyan sokan megfogalmazták már, nem benyomások története. A költő nem megélt dolgokat közöl benne, hanem maga a vers lesz megélt történet. Még inkább tisztítva a gondolatot: írás közben a költő nem ismerős – ellenkezőleg, ismeretlen és nyugtalanító titkokat mond el még magának. Nem emlékezni akar, hanem változni. Nem beszámolni, hanem számítani, jelen lenni. A költészet ezáltal nem egyszerűen csak a jelenidő műfaja, hanem maga a legteljesebb jelenlét.

Más oldalról közeledve ugyanehhez: a gondolkodó elsősorban a múlthoz fordul bizonyítékokért, mert jövőt tételez föl. A cselekvő ember pedig a jövőhöz, mert azáltal, hogy már cselekszik, szakított a múlttal, szakított a szemlélődéssel. Mindkét állapottal ellentétben a költészet: egyetemes érdeklődés. A jelenidőt a múltra és a jövőre is kitágítja.

Ezt tudni persze még csak nagyszerű terepismeret. Egy jól felkészült lírikus tájékozottsága. Tornai tudatossága ennél fejbeverőbb: szeszélyesebb és kihívóbb. Mert sokadmagával nemcsak fölismerte, hogy korunkban minden előrelépésünkért rettenetes árat is fizetünk, hanem ezt a fölismerést kiinduló eszmévé változtatta. Azaz: vállalnunk kell a „kettészakított élet terhét”, a léthasadást, a testünkön végigfutó repedéseket. Egyszerre a tagadást és a vágyakozást. Aki elhárítja ezt magától, elhárítja a létért való felelősséget is.

Tornai hitét és esztétikáját ez a gondolat kormányozza. Saját válságába sodort és tartott költészete révén igyekszik megrázóvá és szemlélhetővé tenni a válságban levő világot. A természeti és a történeti ember esélyeit vagy esélytelenségét. Méghozzá nem elvontan, hanem egy olyan meghatározott világban, ahol a válságtudatot a mumussal azonosítják – ahelyett hogy elemeznék. Meggyőződése, hogy a szellem emberének ma szinte személyes, testi viszonyba kellene kerülni minden veszéllyel, amely itt sürög, forog, lépked a halántékunknál; ijeszteget, üzen s látomásokkal ver meg.

Aranykapu című kötetében Tornai még az éden elvesztéséért pörölt. Ha volt valaha, csakis mi veszthettük el – állította. Ássuk tehát elő magunkból.

S minél mélyebbre ért, és a rétegek alól minél fölismerhetőbben kerültek elő a leletek, látnia kellett, hogy azok is csak díszek és díszletek voltak. Rádöbbennie, hogy az ember kezdettől fogva saját szabadságának a teremtménye. Válogatott kötetében ezért is borít föl minden hagyományos időrendet, sorrendet, téma szerinti beosztást, hogy ez a saját totalitását (azaz: szabadságát) kereső ember minél kötetlenebbül mozoghasson mindenfelé. Vissza a sötétségbe, a hidegbe, a barlangi istenekig, aztán előre, a tűzig, az Aphrodité-csípőktől a civilizáció megtöretéséig, a farmernadrágos Vénuszoktól vissza Dózsa sár-kráter lábnyomáig. E belső terjeszkedés talán világossá teszi előző kötetének a címét is. Az időtlen idő mások szóhasználatában halhatatlanságra utal, vagy még ócskább közhelyekre – Tornaiéban történelmet jelent.

Szemléletének újdonsága nemcsak költészetünket, de közgondolkodásunkat is tágítja. A költészet és történelem kapcsolatát úgy tekintettük eddig, mint a mi költészetünk és a mi történelmünk kapcsolatát. Tornai minden erőfeszítése arra irányul, ha eddig a nemzet történelme volt elsődleges, sőt egyetlen kiindulópontunk, most már maga a történelem legyen. Legönzőbb érdekünk is ezt kívánja.

Törekvése nemcsak mint eszme, divat vagy jó széllel érkezett elképzelés, de mint ösztön és érzelem is ott munkál már költészetében. Az olyan nagyobb szabású verseit, mint az István királyt, a Síkságot vagy A nemzet szellemét, amely a magyarság önarcképe is lehetne, nem pusztán nyelvi, indulati, képi erő köti össze A virágos föld titkaival, amely viszont emberiség-igényű önarckép, de a lélegzetvétel üteme is. Az öröm és a szégyen azonos vértolulása. A tragédiák kisebb körből nagyobb körbe való átcsapásai.

A történelemhez való viszony tisztázása azért foglalkoztatja ilyen makacsul, törékenyen és sebezhetően Tornait, mert tudja, hogy az ember csakis ebben a viszonyban ismerheti föl és határozhatja meg újra és újra szerepét.

Vajon, aki a nagy emberi kapcsolatok előtt ennyire nyitott, sőt önszántából ennyire védtelen – lehet-e zárt legszemélyesebb emberi kapcsolataiban? A barátságban, a szerelemben? Kereshet-e szélvédett zugokat? Szigeteket – hosszú időre? Van Gogh levágott fülét ugyanolyan vér borította el, mint a waterlooi csatateret. Tornai is ugyanúgy kapcsot és a kettészakítottságot érez a férfiak és nők egymásra utalt történelmében, mint ahogy kapocsról és kettészakítottságról beszél a történelemben. Idézek a Három elégiából:

 

Megmutattad nekem a szerelem képét, nem tudom, milyen az. Egy őrültet látok, füstoszlopot látok és téged: a túlsó partról görbülsz a vizek fölé…

 

Ennek ellenére minden mögül mégis a szerelem lép elő. Égzengéssel és a testiség verőfényével elborítva. Zúzmaravihar, vagy árultató, mocskos zene kíséretében. Verseiben szakadatlanul jönnek velünk szemben a nők. Jönnek a szemetes aszfalton, a temetőkből, a történelemből. Jönnek a művészetből, raffiatáskával a jegenyék alól; előlépnek a telefonokból, a havazásból. A mindenség változatos metaforái ők. Mindenre megfelelők vagy mindent kétségbevonók. Utoljára talán csak Szabó Lőrinc nyitogatta Tornainál nagyobb kétségbeeséssel és gyönyörrel kiismerhetetlenségük ajtaját.

De hol maradnak az útbaigazító elismerések és ellenvetések? Váltogathatnák egymást; és mutathatnának teljesebb arányokat és aránytalanságokat is.

Tudatosan siklottam el mellettük. A költői mű elemzése helyett a háttér bevilágítását éreztem fontosabbnak. Annak a gondolati világnak a földerítését, amely alapja Tornai József költészetének, s amely nélkül szaggatott és töredékes benyomásaink lehetnének szemünk láttára alakuló költői világáról.

 

Levél barátomnak

Most érkezett meg, Jóskám, a harmadik leveled Iowából. Szörnyen írsz, barátom, talán még nálam is keszekuszábban. Percekig tartott, amíg kipirgáltam egy-egy sorodat. Részegek és őrültek írnak ilyen zaklatottan. Az u-k, az m-ek meg az n-ek annyira egy muzsikára lejtenek tollad alatt, hogy például a mumus, a múlhatatlan és minimum szavakat nem szónak, hanem ornamentikus kacskaringónak néztem. Kortársaim java részének gyászos macskakaparását látva, újra és újra elém idéződnek Petőfi s Arany kéziratai. Tiszták, olvashatóak, mint amilyenek a sebes folyású, de csillogó vizek voltak akkoriban. Hozzájuk mérve a mi kézírásunk szennyezett folyók vizére hasonlít. A gyerekeinké pedig már nem is írás, csupán a türelmetlen kéz rángatózása jobbra-balra. Talán a gondolkodásunk gyorsult föl a körülmények hatására, s a hajszolt agy iramát a kéz már képtelen követni? Vagy felszínesebbek lettünk ebben a fölgyorsulásban, s a kézírásunk erről a zagyvulásos folyamatról tanúskodik?

Végül azért mégiscsak sikerült kibetűznöm minden mondatodat.

Azt olvasom ki leveledből, hogy nem tapsikolsz annyira ennek a négyhónapos amerikai útnak, mint amennyire hinni lehetne, illetve ahogy indulásod előtt magad is elgondoltad, pedig földrészeket képviselő írókkal s nagy étvágyú kritikusokkal bandázhatsz egy fedél alatt a politikagyártó civilizáció tőszomszédságában. Persze, nem csodálkozom ideges fészkelődéseden: ötvenéves korában az ember már nehezebben tud laza és önfeledt lenni. Szaporodnak a halottai, súlyosítják az otthoni földet, sőt egyik-másik halott úgy eltakarja előle a kilátást, hogy a távolabbi világok hetekre árnyékba kerülnek. Emlékezz csak Lászlóra: mit éltünk át holtteste és a koporsója mellett! A vadkan megölte a mi Zrínyinket is! A vadkan, aminek a mi korunkban száz neve van: szorongás, pusztító önfegyelem, levethetetlen hűség, politika, eszelős kötelességtudat és így tovább. Tehát nem feltétlen a szokásos megcsontosodás lassítja le az embert, hanem a rákérgesedő tapasztalatai. Még csak azt se állítanám, hogy a kíváncsiság apad el bennünk fokról fokra, legföljebb egyszerűsödik. Osztályozunk és mérlegelünk. Egy ötvenéves ember naponta részt vesz az élet kritikus díszszemléjén, és összeráncolt homlokkal ítélkezik. Más volt ez a díszszemle húsz esztendővel ezelőtt! Emlékszem, amikor ezerkilencszázhatvankettőben először nyílt ki előttem a világ, s földrészek forgóajtója először keringtetett ismeretlen országok és óceánok között, olyan ártatlan szemmel néztem meg mindent, ahogyan ez a mostani világunk immár nézhetetlen. Mindössze három és fél hétig jártam, száguldoztam csak a magára talált Kubában, történelmi, földrajzi ismeretek és nyelvtudás nélkül, de élményeimről fiatalos, vakmerő hévvel könyvet írtam. Szemem végignyargalt a tengerben végignyújtózó szigetországon, s amin fönnakadt, már került is bele a jegyzetfüzetembe, az érzelmek hátizsákjába. Lakásokban jártam, kaszárnyákban, temetőkben Havannától Santiago de Cubáig. Templomokban, bárokban, kakasviadalokon. Disznók ették a fáról a lehullott narancsot? A nyálképződéssel együtt bennem a zámolyi karácsonyok idéződtek föl, amikor két szem narancs a legtisztább örömök magasából világított nénémre s rám is. És ugyanígy voltam a forradalmukkal: Castro és Guevara katonaingét szívesen magamra vettem volna, hogy azonosulhassak velük. S ma? Az azonosulás óhaját már előre beárnyékolná kritikai szemléletem. Ha éltetném is a forradalmat, a második percben már a kételyeimet engedném szabadon. Mi lesz a győzelem után? Tud-e az új hatalom valamit kezdeni vele? Főleg valami újat akkor, amikor Közép-Amerika vagy Dél-Amerika országaiban a forradalmak – éppen megkésettségük miatt – a tizenkilencedik századi érzelmek oxigénjét fogyasztják, miközben a sorsukat ellenőrző, befolyásoló nagyhatalmi érdekek már talán nem is huszadik, hanem huszonegyedik századiak.

Gondolom, valahogy te is így lehetsz Amerika „felfedezésével”. Tetszik, amit látsz, de nyomban látod a dolgok fonákját is. A hatsávos autóutak s a társadalom lenyűgöző dinamizmusa mellett a konzervben kapható életet is. A szókimondás irigyelt helyzetével együtt a tehetetlenség elhallgatott szégyenét. Embertől emberig egyenes út vezet, de ez az út kietlen, mint egy fertőtlenített kórházfolyosó. New Yorktól csakugyan tátva marad az ember szája napokig, de az ötödik, hatodik éjszaka után már nem a sirályok jajgatását hallja a felhőkarcolók közül, hanem a kábítószeres, öngyilkos lelkekét, mint valamilyen modern balladában. Egyik összefoglaló megjegyzésedre külön is odafigyeltem. Azt írod – nyilván amerikás ihletésre, de már általánosítható szándékkal is –, hogy a túlontúl „szabad ember” a kötetlenség lehetőségei közül ugyanúgy válogat, akár egy óriási áruházban, s félő, hogy egy idő után már nem növeli, csupán fogyasztja a szabadságot.

Nem tudom; igazad van-e, még nem emésztettem meg a gondolatot. De ez talán nem is olyan lényeges, illetve nem annyira sürgős. Mindennél fontosabb azonban annak az új helyzetnek a tudatosítása, hogy folytonos hasonlítgatások és összemérések nélkül mi már a valóságra se ismernénk rá; továbbá az, hogy manapság a kritikai szemlélet nem is az ember segédeszköze csupán, hanem az egymással szembefordított vagy szembeforduló értékek belső természete. Amikor Baudelaire az Egy dög című versét írta, még homályosan se gondolt arra, hogy az ambivalencia egyszer a valóság alapfogalma is lesz, nemcsak a lélektané. Hiszen ahhoz, hogy ezt az ősállapotában, őscsírájában szunnyadó ambivalenciát kifejezze, neki még szüksége volt a dög látványára s a kedves jelenlétére is. Véletlen szembesülésük szülte meg a máig tartó magasztos hátborzongást. Száz esztendőnek sem kellett eltelnie Baudelaire lírai felfedezése óta, hogy két ellentétes dolognak farkaspillantást se kelljen váltania egymással ahhoz, hogy a világ és az emberi létezés ijesztő ellentmondásai kiderüljenek. Az ambivalencia – magyarul az ellentéses érzelem – darazsa minden eseménybe, szenvedélybe, hitbe, rajongásba beleütötte a maga mérges fullánkját. A dolgok egyértelműsége helyett létrehozta ezzel makacs és megválthatatlan kétértelműségét. Mintha egy ló nemcsak lónak születne korunkban, mint a világ teremtése óta mindig, de egy ellen-lónak is, aki meghatározott időre csikó helyett baltát ellik, amellyel, ugyancsak meghatározott idő után fejbe verik, és a húsát kolbásznak földolgozzák. Megunt közhely, hogy amit haladásnak hittünk még négy-öt évtizede is, önmagában hordja a haladásellenesség robbanó gyutacsait. A gyorsan táguló civilizáció például, valamiféle lelki-szellemi beszűkülést, a szakosodás tökéletessége az egyre terjedő tökéletlenséget. Gondolj például a gyomirtó szerekre. Egy részük elpusztítja a gazt a másik részük belekerül a vizekbe, a vizekből a tengerekbe, a planktonokba. A planktonokból a halakba s a halakból az emberekbe. Van-e ennél szemléletesebb civilizációs modellünk! Amivel az embert segítjük, azzal ártunk neki a legtöbbet. A hajdan istenített logika a képtelenséget szőrőstől-bőröstől önmagába olvasztotta. Nem csodálkoznék, ha a tudomány ésszerűségére hangolt világ máról holnapra a legvadabb vallásosság bozótosában találná magát. A mai Einsteinek is a fölfoghatatlan isten előtt hajtanák meg törékeny koponyájukat.

Már csak ebből a szemszögből ítélve is meg a dolgok állását, az év nagy fordulata valóban az új pápa megválasztása. Az arcképét én még nem láttam, de elhiszem neked, hogy markáns és erőteljes, és hogy a selyembőrű pápákhoz viszonyítva egy rokonszenves favágó pápa. Már a New York-i tévében történt beharangozása is eléggé pikáns. Mit ad Isten, éppen két prostituáltat faggat egy riporter, amikor a bemondó bocsánatot kér tőle és a nagyvilági hölgyektől, mondván, hogy néhány pillanatig meg kell szakítaniuk a beszélgetést, egy világraszóló esemény bejelentése miatt: ugyanis megválasztották az új pápát, Karol Wojtyla lengyel bíborost. Ó! – a két hölgy igazi, bájos kurtizánmosolyt előlegez a szentatyának!

Wojtyla váratlan trónra kerülése csakugyan százados esemény lehet. Az egyház odaáll a történelem tükre elé, s végiggondolja, mi történt a kereszténységgel az utóbbi időkben, mi a lelkek fölötti hatalmával, s ha a megzavarodott világ lezüllött eszméi helyett megpróbál újra erkölcsi reményt adni, a hívők százmilliói fordulnak feléje kifényesedő arccal. A szomjazók lélektanára gondolj a sivatagban!

Én persze továbbra is megmaradok protestánsnak, aki a katolicizmus holnapi sikereire gondolva is elsősorban a múltra gondolok: a hit nevében elkövetett hazaárulásokra. Tagadhatatlanul van valami megejtő misztérium a ti szertartásaitokban, de a pásztorbotok, palástok, bíborosi süvegek s a meghitten szálló tömjénfüst mögött én egészen mást látok elsuhanni: a Habsburgok árnyalakjait. A Kollonich-szerű szörnyetegeket, akiknek egyik kezében a kereszt, a másikban borotva villog… Jó, jó, a lengyelek mások! Az ő katolicizmusuk: istenhitbe oltott hazafiság. A politikai létezés erkölcsi kerete. Amennyi tapasztalaton túli vonás jellemzi, legalább annyi benne a társadalmi tapasztalat. Ebben a pörben is, mint nálunk annyi másban, az Ady Endre-i fölsóhajtás az egyedüli bírói ítélet: mi magyarok vagy lettünk volna mindnyájan protestánsok, vagy maradtunk volna meg katolikusnak! A lengyeleket – folytassuk Ady gondolatát – a szétdarabolás ellenére is együtt tartotta a vallás. Edzette és erősítette őket. A pápa lengyelsége tehát nem a szeszély és a véletlen következménye, hanem halmozódó eredmény. Végösszeg…

Jóskám, abba kell hagynom most ezt a levelet, mert egyik gyógytornásznő ismerősömet várom, tíz perc múlva beállít és nagyon agglegényes csatatér képét mutatja a szobám. Könyvek, újságok, lemezek hevernek szanaszét, sőt, ahogy látom, egy mítoszromboló gatya is. Majd folytatom – – – – – – – –

Na, újra itt vagyok. Elment a nő, ne gondolj semmi rosszra. Főleg ágy-mesére ne…

A pápa révén Kelet-Európa politikai adu-szerepéről akartam még valamit idefirkantani neked, de hagyom a bánatba az egészet, úgyis elsorvaszt már bennünket a sok meddő találgatás. Maradjunk inkább földközelben. Ezúttal a kis gyógytornásznőnél. A történet, amelyet kivonatosan ide írok, azon melegében, legalább annyira szövettani metszete lehet a mi Kelet-Európánknak, mintha a pápaügyet bontogattam volna tovább.

Hol is kezdjem? Az ügy eléggé szövevényes. Mártát legalább tizenöt éve ismerem. Tiszta, mélykék a szeme, jó ránézni, különösen amikor a kávét issza. A sárga kásvéspohár karimája fölül a jósnők igéző erejével süt rám a tekintete. Azzal szoktam ugratni, hogy a birsalmasárga csészéket szándékosan az ő szeme színéhez készíttettem a kerámikusommal. Szerencsére, még ő is tudja, hogy komolytalan ciróka-maróka ez az egész heccelősdi. Egyébként is Márta olyan belül, mint egy megrepedt villanybura. Ha ég a villany, a vakító fénytől nem látszik semmi, de ha nem ég, láthatod, hogy ezen a burán már a magasságos Isten se segít. Mártának három fia van, a legnagyobb tízéves, a legkisebb négy, s van egy szétrongyolódott jellemű férje. Igazi Dosztojevszkij-hős. Mindenáron jó akar lenni, de nem tud. Túl sok terhelés van élete eddigi számláján: lóversenyzés, alkoholizmus, százezer forint feletti kölcsönök. A börtön közelében dülöngél egyre biztosabban. Egy évvel ezelőtt Márta elvált tőle, önvédelemből s a gyerekei érdekében. Tudniillik időről időre megjelent egy-egy végrehajtó, s a férj adósságai fejében foglalt, amit csak tudott. Sok hitelezőnek így törlesztettek, de hamarosan ki is ürült a lakás. Ekkor döntötte el Márta, hogy megszünteti a vagyonközösséget. A férj a válás után is ott maradt a lakásban, sőt az ágyában is, egyrészt mert nem is volt hova mennie, másrészt mert a három fiúnak mégiscsak ő az apja, vigyázzon tehát rájuk, amíg ő, munka után, magánbetegeihez futkos. Egy héttel ezelőtt hajnalok hajnalán csörgött a telefonom. Gondoltam, ismét félrekapcsolt, s az asztalosműhelyt keresik. Dühösen szóltam bele a kagylóba.

– Halló. Tessék.

Márta mentegetőzött a korai zaklatásért.

– Csak nincs valami baj? – kérdeztem tőle rosszat sejtve.

– Baj? Kinek van ereje a bajra figyelni? Akinek sok a szabad ideje. Tegnap kezeltem egy jánosfalvi beteget, aki csak úgy ontja a történeteket magából. Elmesélte, hogy az ő falujuk téesz-elnöke egyetemet végzett ember. Jómódú, pénze annyi van, mint a szemét. Új autó kell? Semmiség. Tízezer forintos halvacsora az étterem külön helyiségében? Tessék. Az illető mégis öngyilkosságot kísérelt meg. Beleugrott a kútba, de kihúzták. És amikor megkérdezték tőle, miért csinálta? van valami baja? Azt válaszolta: szabad idejében az ember azt csinál, amit akar.

– Csak nem egy kútba akar maga is megfürödni? – kérdeztem kissé illetlenül, meg azért is, hogy az irónia pajzsa mögül könnyebben érvelhessek, ha valami komoly dologra kerülne a sor.

– Fürödni kútban? Nem ettem kefét! Inkább föltámadni!

– Nocsak! Az nagyszerű! Bevonatom az összes forgalomban lévő naptárt, és a húsvéti ünnepeket októberre írjuk át!

– Maga azt hiszi, hogy tréfálok.

– Hát nem?

– Téved. Hallgasson inkább meg. Tegnap reggel fél hatkor, mint évek óta mindig, fölcsönget az az átkozott ébresztőóra. Fölülök, fázom; olyan vagyok, mint a kifacsart anyatigris. Mint egy mosogatórongy-hercegnő. Kinézek, az idő is mocsok, esik az eső. A fiókáim, a drágák, még alusznak. Rágyújtok. Te jó ég, hát ismét elfogadtam a sorsomat az első szippantással. Csak azt súgná meg valaki: mivel is kezdjem a napot? Vasaljak? Fussak el bevásárolni, vagy a volt férjembe próbáljak lelket verni, s küldjem el őt? Megtenném, de mire a másnaposság tompaságából kirázom, addig az én életem múlik el. És még az se biztos, hogy elmegy, mert fillérre kiszámolom neki a pénzt. Nem, őt a reggeli haditervemből ki kell hagynom. Elég komoly közelharc lesz az is, hogy a félbevágott anthetil tablettát bevetessem vele… Tegnap a becsületére bíztam, vegye be, az ő érdeke és a gyerekeké is, hát nem megcsalt a disznó? Újra ivott. A volt férj tehát kihúzva. A páston én maradhatok egyedül… Jó, jó, de meddig? Lassan hálni jár csak belém a lélek. Tavaly még hatvankét kiló voltam, az idén már csak ötvenhárom. Ha még sokáig szaladgálok Óbudáról a Köztársaság térre, onnan ki Kőbányára, Kőbányáról Szentendrére köptetni tíz asztmást, megtornáztatni húsz mozgássérültet, húsz anyámtyúkját, egyszerűen kinyuvadok. Egy szó, mint száz: kellene nekem egy Trabant. Ne nevessen ki, egy Trabant, négy kerékkel. És egy égi hang azt súgta a fülembe, hogy egyedül csak maga segíthet nekem.

Én, aki azt se tudom, mi fán terem az autó? Hápogtam valamit Mártának az élhetetlenségemről, de ő sietve megnyugtatott: semmi másra, csak némi összeköttetésre van szüksége. Szóljak valakinek, hogy soron kívül írják föl az előjegyzési listára, mert ha ő csak úgy bemegy az utcáról, hogy szeretne otépére venni egy kocsit, hat év alatt összegyűlt rá húszezer forintja, megmosolyogják. Vagy ha fölírják is a Trabantosok listájára, öt év múlva, fejfa és koszorú helyett a temetésre tán megérkezik a fürge jószág.

Mit szólsz a szerepköröm alattomos bővüléséhez? Mégiscsak jobb lett volna Krisztusnak születnem, s akkor nem jelentene gondot egy vicik-vacak autó! Persze így se mondhattam le a krisztusi kéznyújtásról: megígértem szegény Mártának, hogy kikémlelem a lehetőségeket. Ha nem egy fuldokló kér, hogy nyújtsak oda neki egy szalmaszálat, udvariasan elhárítom az egész marhaságot. De túlságosan ajzott, fölpörgetett volt Márta ahhoz, hogy kitérhessek a kérése elől. A szavaiból még azt is kihámoztam, ha a volt férjet netán az adósok börtönébe bekasznizzák, még a gyerekőrzésben se segít neki az égvilágon senki. Márpedig erre is sor kerülhet.

Két napig kotlottam a telefonon, s alkalmas ismerőst kerestem. Sajnos hiába. A keresekedelemben nem gyámhatósági s árvaszéki ülnökök dolgoznak. És nem is lírai költők. A könnyeket a kereskedők csak akkor vehetik észre, ha hasznot hoznak. De hát Márta sírása nem játszik bele a nemzeti vagyonba. Végül úgy döntöttem: átlépem a Rubicont: nem az ő nevére kérek, hanem a magaméra. Nem az irodalmi érdemeimre való titkos utalással, hanem a most operált gerincem okán. És nem is Trabantot igényelek, hanem egészségügyi indoklással Hikamort. Elvégre az is gurul! Jóskám, a lelkem megnyugtatására még azt a magasztos mentséget is beleírtam a kérvénybe, hogy saját magam részére eddig még egy külön tollpelyhet se kértem. Orvosi igazolás, Művészeti Alap satöbbi, minden rendben volt, s úgy látszott, hogy felhőtlenül gördül előre a nagy terv. De valaki mégis kitalálta, hogy kevés ehhez az én összevagdalt gerincem, a százszázalékos bizonyossághoz az irodalommal járó „nemesi levelem” hitelesítésére is szükségem lehet. Ezt pedig csak az Illetékes Minisztérium hagyhatja jóvá. A falak mögötti buzgalomról én persze semmit se tudtam, amíg egy magas tisztséget viselő barátom nem szólt a Minisztériumban.

– Hallom, kocsit veszel.

– Honnan hallod?

– Bejött valamilyen papír hozzánk – mondta zavartan, mert az ámulásomból rögtön megértette, hogy a papírt nem én küldtem be, hanem valamelyik túlbuzgó munkatársa csúsztatta oda az asztalára.

Nem tehettem egyebet: elmondtam neki a Márta ügyét elejétől végéig, gyerekestől, férjestől, beszorítottságát a kötelesség és a testi erő satujába, az előre látható fölőrlődés egymás utáni stációit. Barátom végighallgatott, megértett, pontosan érzékelte az én kényszerhelyzetemet, de ennek ellenére meghökkentő érvei voltak.

– Nem szeretnék belekotyogni a dolgaidba, most azonban mégis lebeszéllek a jócselekedetről. Hogy jót akarsz, nem vitás, de képzeld el, szétfut a hír a városban, hogy kocsit kérsz, te, a nagy puritán. Trabantot kérsz vagy Hikamort, tökmindegy. Száz ember megállítgat majd az utcán, ha gyalogolni lát: hol a kocsi? Mit mondasz nekik?

– Mit mondhatnék? Azt, amit neked! Az igazat!

– Mindenkinek? A gyerekeit pisiltető anyukát? A részeges, elvált férjet? A házasélet helyett az anthetilbeadás naponkénti szertartását? A loholást egyik mozgásképtelen betegtől a másikig? Jó rendben van, az első elhiszi, hogy te nagy lélek vagy. A második is. A harmadikban viszont már fölágaskodhat a kis ördög: cö, cö, e mögött a keresztényi gesztus mögött lukügy lappang. A negyedikben az fogan meg, hogy pénzügy. A huszadik mély meggyőződéssel már azt susogja tovább, hogy Carter elnök egy kétszáz lóerős Fordot küldött neked ajándékba az emberi jogok érdekében kifejtett munkádért, de te megvesztegethetetlen vagy, és odaadtad a kocsit egy tízgyerekes gyógytornásznőnek, aki valaha a szeretőd volt, s akinek a férje egy morfinista kerékpárversenyző.

Na, Jóskám, mit szólsz hozzá: mennyire vigyáznak az ember jó hírére! Emlékszel a Rózsa Sándor elhanyagolt sírjáról szóló cikkem sorsára? Az egyik napilap szerkesztője azzal adta vissza: a kisebbségi magyarok sorsáról nem ilyen „másodrendű ügyek” révén szabad írnunk. Másodrendű ügy? – hökkentem meg a minősítéstől. Hajlandó vagyok visszavenni az írást, ha megengedi, hogy az elsőrendű ügyeket kereken megírhassam. Ahhoz persze nem járult hozzá. A kár így zárult: a másodrangú ügyeket azért nem, mert másodrangúak, az elsőket pedig azért nem, mert elsőrangúak. Tisztára ugyanez a gondolkodás a Márta dolga körül is. Értik, hogy én becsületből segítenék, de azért nem segíthetek, mert épp a becsületemen esne folt. A nekem kiosztható mentőövet ne dobjam oda senkinek. Főleg ne egy névtelen gyógytornásznőnek, mert ha megmenekül, a napnál világosabb, hogy a mi társadalmi rendszerünk sokkal hierarchikusabb, mint amennyire bevalljuk. Én, mint X. Y. író, így-úgy rangsorolt állampolgár még tán Renault kocsira is benyújthatnám jópofáskodással az igényemet, de Ladára, füttyszó kíséretében, könnyedén, mint ahogy filmrendező és színész ismerőseim be is nyújtják. Ezt megtehetném, de hogy „nemesi előjogaimról” lemondjak, azt semmiképpen.

Talán az eddigiekből is megértetted, hogy már rég nem a kocsiügyről beszélek, hanem egy erkölcsi szorítóról, amelyikbe akaratlanul belesodródtam. Balek vagyok? Lehet. De az autószerzéssel kapcsolatos buzgalmaimról én úgy gondolkodtam, ahogy a hétköznapi eszem súgta. Nem titok, hogy Magyarországon elég nehéz kocsit szerezni gyorsan, különösen kispénzű embereknek. Egy jól kereső orvos vagy maszek odanyom a besoroló markába tízezer forintot, s csütörtökről péntekre olyan új kocsit kap a feneke alá, hogy még a gyár zománcillatát is megérzi rajta. De mivel Márta képtelen zsírozni, azt eszeltem ki, hogy zsírozás helyett a betegségemből s a kimondatlanul is létező előjogaimból kaparok össze némi előnyt. Annál is inkább megtehettem volna ezt, mivel én akkor se iratkoznék föl a kocsit igénylők végtelenbe futó névjegyzékére, ha száz forintért árulnák. Hogy önmagában ez a körmönfont okoskodás se túl erkölcsös, jól tudom, de ha meg se próbálok segíteni, az erkölcsösebb lett volna?

Ha meggondolom, olyan csök-mög eset az egész, hogy szót sem érdemelne.

A következménye azonban már alapgondokat érint. Végül is egy jelentéktelen ügy kapcsán újra át kellett élnem sorsom egyik leggyakoribb ellentmondását: megint becsületes maradtam, de nem csináltam semmit.

A történetnek ezzel nincs vége. Márta mai látogatása mindent más síkra csúsztatott át. Ő semmit se tudott arról, hogy engem a baráti jó tanács milyen érvekkel szorított sarokba. Ellenkezőleg, azt tudta, hogy gördül előre az ügye. Talán ezért is volt annyira porig sújtott, amikor beállított. Dadogva kért bocsánatot, hogy a melegből a jeges vízbe rángat engem, de vissza kell kérnie az autóigénylés papírjait. Az történt ugyanis, hogy a volt férj tárgyalását a jövő hónap elejére kitűzték. S a hitelezői egész bizonyosan börtönbe csukatják. De esetleg fölfüggesztett börtönnel megússza, ha megpróbál valamennyit törleszteni. Bármennyire okolja is a férfit elrontott életéért, saját magát még jobban emésztené, ha segíthetne rajta, és mégse tenné meg.

Ott álltam a saját sorsába belegubancolódott nő előtt. Mondtam volna el neki a kudarcomat? Nem volt hozzá lelkierőm. Főztem inkább egy jó erős kávét, s a birsalmasárga csészéket szedtem elő, legalább a hagyományon ne essék csorba.

Az irodalmi életről most nem írok semmit. Egyébként is az van csak, ami lehet. És ez szomorú. Ölel, barátod.

 

Takács Imre

Hogy ki milyen utat jár be, legszemléltetőbben nem azzal bizonyíthatjuk, honnan indult, miféle mélyvilágból, hanem hogy fölfelé törésében milyen rétegeken kínlódta át magát. Nádmennyezetet, betont vagy vas-égboltot kellett-e testével is átszakítania.

Takács Imre költői-írói pályáját húsz esztendővel ezelőtt hatelemis parasztként kezdte. Tárgyhoz illően szólva: az ökrök faránál. Múzsái nem irodalmi égtájak irányából csaptak le rá, hanem valóságos répaföldek, kertek, almafák, és füstölgő trágyadombok felől.

A kísértés hosszú időn át magától kínálkozott: Takács maradjon meg a változásokra váró paraszti világ írójának. A huszonhét-huszonnyolc éves fiatalembert azonban jó irányba röpítette ki ösztöne. Ahelyett hogy megmaradt volna szemtanúnak, szembesítette magát a világgal. A jóhiszeműségekkel, a megcsalatásokkal, a paraszti múlttal, saját szégyeneivel, az elmúlt húsz esztendő meg-megismétlődő válságaival. S minél több ellenálló közegen gyömöszkölődött át, annál élesebben és pontosabban rajzolódott elénk emberi s írói pályája: a megtett út, kezdettől mostanáig.

Takács Imre első verseiben még malacok sivítoznak, sovány tehenek s viharlámpás parasztok ütik át az ádventi ködöt. A mostaniakban viszont már a nagyarányúságával föltárult jelenkor néz ránk a civilizáció dróthálós álarca mögül…

 

A kor asszonyai és férfiai bronzba, kőbe, fába költöznek a violaszagú temetőkből, a tömegsírokból és az amforákból a mű-világ ketreceiből, hogy kiülhessenek az örök fénybe, az örök sötétségbe…

 

A szabadság magányos menekültjeiben pedig az emberiséget bújtatja titokban Takács. A tágulás tehát lefegyverző. A keletkezés állapotából belesodródni a kialakulás állapotába – ez kicsiben az emberi történelem. A dolgozók közül a megtermékenyítők közé keveredni – ez az egyén legszédítőbb, de legkínzóbb útja is fölfelé.

Kétszer kell az ilyennek megszületnie. „Nincs művelhetetlen föld, nincs élhetetlen élet” – vallja egy rövid jegyzetében Takács – de hozzáteszi: „külön rátermettség kell ahhoz is, hogy a lehetőségeket fölfedezzük”.

Veres Péter-i erkölcs és erő feszül ezekben a mondatokban. Veres Péter-i magatartás. És nemcsak ezekben, de Takács egész gondolkodásmódjában is erőteljesen jelen van ez a vonulat. Szó sincs azonban utánzásról. Inkább folyamatosságról van szó. Mert a különbségek legalább akkorák, mint a hasonlóságok. Veres Péter elsősorban prózaíró, bölcselő, népvezér, közéleti férfi, Takács viszont elsősorban költő. Regényén, A csillagok árulásán és szaporodó, remek kisprózai írásain is a költő számadó-tekintetét érezheti az olvasó. De a legfontosabb kapocs, ami egy sosemvolt láncolatban mégis összeköti Veres Pétert és Takács Imrét: egyetemesség felé nyújtózásuk. A négerek négernek ábrázolják még Krisztust is. Veres Péter és Takács ugyanígy minden mögött elsősorban a paraszti szemnek és észjárásnak ismerős világot fedezi föl. Tárgyakat, gondolatokat, szokásokat, szertartást, ítéletet és nyomorúságot, kultúrát és történelmet. De míg Veres Péter csillapíthatatlan szomjúsággal a történelemre vetette magát, a nagy emberi folyamatokra, nomád királyok, Nagy Sándorok, Machiavellik, Hitlerek sakklépéseit elemezgetve, addig Takács Imre, szinte kizárólag a letűnt kultúrák cserepeiből, balladáiból, üvöltéseiből, éjféli maszkjaiból olvas. A világtörténelem helyett a világ néprajzából. A versírás szüneteiben időnként még néger szobrokat is másol, hogy ne csak szemével, de ujjaival is kitapogathassa Afrika kultúráját. Ugyanúgy mélyed el a sumérok, az indiaiak, az óceániai hajós népek, a magyar pásztorok fafaragásaiban is. Tehát nem annyira a klasszikus, mint inkább a kultikus múlt érdekli. Nem annyira a politika nyelvére is lefordítható történelem, mint a lefordításra se igen szoruló esztétikai érték. Talán ezért is juthatott el Takács – nagyobb visszazuhanások és visszahőkölések nélkül – az eke szarvától a legmodernebb művészetekig és filozófiákig. A népeket összekötő szálak mentén a kanász Nagy István fafaragásaitól Henry Moore-ig, a szobrászig, vagy Picassóig; az ostornyél elpattanásától a maghasadásig.

A pályaíveket és az útirányokat tudatosan húzom vastagabbra a kelleténél. Egyrészt, mert Takács Imrét – méltó ajánlatok hiányában – kevesen ismerik, másrészt, mert eddigi munkásságában ezek a jó vaskosan aláhúzható szélsőségek a legszembetűnőbbek, a legtolakodóbbak.

Mit jelent ez? Azt, hogy költészete céltudatosabb, mint amilyen sodró? Hogy pontosabb, mint amilyen megrázó? Hogy fölöslegesen részletezőbb, mint amit magasba törése megkíván?

Ezt is, tagadhatatlanul.

De azt is, hogy Takács Imre csak azt tudja megtartani és elveszíteni, amit előbb töviről hegyire, szőröstül-bőröstül már megismert. „Magamban sem azt siratom – írja –, ami megtalálta bennem végső formáját hanem ami olyannak maradt bennem, amilyennek az idő pattintotta.” Egy költő, aki nem forgatagba vagy bordélyházakba vágyik, hanem műhelyekbe. A világ dolgaival szöszmötölni? Ellenkezőleg. A világ dolgait alakítani. Keresni föltételeit a keresésnek. A műhelyből Takács természetesen a drámát se zárja ki, mert az is valóság. Kézzel fogható, mint egy balta, mint egy cserépkorsó, mint a háború. Ami rejtelmes benne, azt kell megkívánni vagy elvetni. Az utóbbi években szinte törvényszerűen ütközött bele saját rejtelmeibe is. Ilyen sorokat olvashatunk A férfi tánca című versében:

 

Lakik bennem valaki, akit nem neveltek, akit nem szült meg anyám, és a kertek nem vigasztaltak virággal

 

Innen csak egy nekifutás addig a fölismerésig, hogy létrehozó is lehet, aki létrejött. A munka és a tevékenység köréből induló költő így jut el már-már napszámosi föladat végzéséig. Ha valamit érdeklődéssel nézhet: boldog. A dolgok megszületését játssza el önmagában. A világot nem jókra és rosszakra osztja, hanem teremtőkre és pusztítókra, nem riadva vissza természetesen attól sem, hogy néha a pusztítás a legszükségesebb remekmű. Napóleon, Hitler, Kafka és Edison című írásában maradéktalanul fejezi ki embereszményét múltra és jövőre is kivetítve.

 

És Edison lámpát gyújt bűnnek és bűntudatnak, mert ő az egyetemes, az örök mesterember, aki nem tulajdonságainkat lombosítja, de mivoltunkat. Hitler gazemberkedik, mint még sokan. Kafka szenved, mint nagyon sokan. Edison kockára tesz, mert férfiak között a legkiválóbbak.

 

Takács Imre az idén tölti be negyvenötödik évét. Zajosabb pályatársaihoz képest kevésszer állt föl a dobogóra, kevésszer a színpad előterébe, de aki jól ismeri, tudja, hogy a kínlódó, a nevetségességtől sem ijedező és a változásokra egyre fogékonyabb költő még sok meglepetést tartogat. A fölfedezések izgalma mellé a megrázkódtatások erejét is.

 

Egyszál maga nélkül

Évről évre új költői kirajzásoknak lehetünk tanúi. Csapatostul jönnek a fiatalok, szinte a föld alól, az idő fölborogatott kaptáraiból. Az ismeretlenségből is ismerősen. Irigyelni valóan érettek és keserűek. S nemcsak a nyugtalanságban: a gondolkodásban is nagyratörőek. Mintha irodalmunk restaurációjára készülnének. Mindegyik új név: új kiindulás, új tervrajz a szigorúsághoz, a nevetéshez, a folyton lepattogzó szerelem újravakolásához. Egyszóval mindnyájunk történelméhez.

Szándékaikról önálló versesfüzetek s közösen kiadott versgyűjtemények tanúskodnak. Hátrafordulva tíz-tizenöt évre, egyetlen pillanatra sem emlékszem, hogy ilyen megtisztelő rang lett volna fiatal költőnek lenni.

A szerencsésebb pályakezdők mellett akadnak azonban olyanok, akik ezekből a nagy csoportos rajzásokból mindig kimaradnak. Már-már legendásan. Már-már érthetetlenül.

Egy ilyen méltatlanul kívül maradt költő előtt szeretném lenyomni most a kilincset. Nem baráti előzékenységből, de igazságérzetem helyrezökkentése miatt is.

A költőt Marsall Lászlónak hívják.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy évei szerint már nem is egészen fiatal. 1933-ban született. De felejtsük is el rögtön ezt a fontoskodó kitérőt. Mert testközelből ismerve, tudom, hogy élete egyúttal személyi adatainak s körülményeinek a cáfolata. Az örökös elmozdulások légtornásza ő. Lemaradó, aki lemaradásával előnyt szerez; aszkétikus, aki folyók, fák s kendőzött lehetőségek titkos udvarlója, ittasan is a legjózanabb; aki gyakran szobafogságra kárhoztatja magát, hogy minél szabadabb lehessen. Átengedi ösztöneit a meglepetéseknek, hogy kiismerhesse őket vagy uralkodhasson fölöttük.

Mindez különcködés és kaland is lehetne. A tökéletességig fokozott játék, mely a cselekedni képtelen emberek szórakozása.

Marsall kiadásra váró versei épp az ellenkezőjéről győznek meg bennünket. Tudatosan vállalt bizonytalankodásai és elmozdulásai szilárd költői magatartást képviselnek. Egy sajátos árnyalatú költői dialektikát. Ha elnagyoltan is, de megpróbálom elképzeléseit fölvázolni. Marsall világosan látja, hogy az ember társadalmi, egyéni s történelmi létkérdéseire adható válaszai sosem lehetnek végérvényesek. Inkább csak nagy kísérletek maradnak, mint a vallások s egyéb világot fölforgató gondolatrendszerek. Az újrakezdés lehetősége mint egyedüli esélyünk ezért nem szűnik meg soha. Így a kérdések és a válaszok közt megsűrűsödő feszültségből vezethető le az ember, sőt az emberiség legteljesebb képlete: nyújtózkodása, forradalma, megtépázott szelídsége.

El kell temetnünk azokat, akik csak önmagukkal párhuzamosak – írja egyik prózaversében. Úgy hangzik ez, mint egy matematikai tétel. Jegyezzük meg rögtön, hogy az is. Erkölcsi kiindulópont, mert keserű tapasztalatok végösszege. Ellentmondásba kerülve magammal ezen a ponton, mégiscsak megemlítem a költő egyik életrajzi mozzanatát. A középiskoláit elvégző Marsall tudósnak készült. De három esztendő után, mint a „matematika ifjúkori bűnözője” otthagyta a tudomány világát, hogy a föntiekhez hasonló költői alapigazságokat keressen.

Hűtlensége nem volt hiábavaló, mert tizenöt éve tartó lírai kutatásai után ez a hűtlenség egy más minőségű hűség alapanyaga lett.

Elzártan, csöndben kísérletezhetett vele.

Kísérletezhetett önmagával.

Kezdte a gyerekkorral. S nem azért, hogy elveszített gyarmatát visszaszerezze. Verseiben sokkal inkább a gyerekkor forradalmiságát vállalta föl. Őszinteségét, ártatlanságát, tüntetéseit. Érhetetlen ábrákat rajzolni a falra; megirigyeltetni a pimasz örömöket, a kitartó csodálkozást, s a felnőttek hazug világába visszacsempészni a figyelmeztető táblákat: hova jutottatok!

Más költők verseiben ez a hátrafordulás többnyire menekülés vagy valamiféle éden utáni honvágy. Marsalléban csak ritkán az. Inkább drámai figyelmeztetés. A dráma egyik hőse a kirekesztett gyerek, a másik hőse a kirekesztett felnőtt. Sőt, legtöbbször egyetlen személlyé olvadnak össze. Így jelenik meg gyakran egy személyben a kettős tudat s a kettős lelkiállapot. Az a költői dialektika, amire már utaltam.

Marsallnak megvan az a képessége – kórtörténeti gyanú nélkül állíthatom –, hogy önmagát, mint egy másik lényt szemlélje. Ez persze nem azonos az elioti költészetből ismert elszemélytelenedési folyamattal, a személyiség kioltásával. Nem megerőltető keresztrejtvény, melyet egy modern költőnek, ha törik, ha szakad, meg kell fejtenie – sokkal inkább egy vérremenő, vad ökölvívó meccs, ahol a nagybetűvel írható Én végleges kiütését kell elvégeznie.

A közösségből kirekedt költő épp az egyéniség kisiklatása révén jut el a legnagyobb fokú önismeretig. S az önismerettől a politika szólamain túlemelkedő közösség-áhításig is. A Másik Lényt nemcsak a saját, zárt során belül fedezi fel. A természet, a táj, a szerelem, a megszületendő gyerek, sőt, maga az emberiségtudat is ennek a Másik Lénynek az arcvonásait viseli. A mindig és mindenütt jelenlevőt, a mindig elmozdulót. A személyiségével összeforrt ikertestvért, aki egyúttal vetélytárs is. Kőrösi Csoma Sándorral nem egy tisztelni való példakép indul el „nap-hátán, ég-hátán, egyszál maga nélkül” is egyre magasabbra, de a költőt mozgató életelv, akarat és világjáró ösztön is. S a Raszkolnyikovi könyörgés című verse se Dosztojevszkij előtti főhajtás, hanem a jóirányú cselekvéstől megfosztott, huszadik századi fiatalember kényszerű bűntudata. A háborúk, a Don-kanyarok, a megrokkant népek s büntetőtáborok látványa közt felnövő fiatalé.

Mindehhez a bonyolult gondolati és érzelmi anyaghoz Marsall László áttételekben gazdag és érzékeny nyelvet munkált ki. Ha némelykor nehezen követhetőt is, de sohase homályba taszítót. Képekkel, látomásokkal megrakott az ő költői nyelve is, mint legjelentősebb kortársaié. Különbözni annyiban mégis különbözik – amit nem értékítélet gyanánt mondok, inkább ismertetőjelként –, hogy az ő hasonlatai, látomásai nem állóképek. Folyton mozognak, egymáson áthatolva, helycserés kavargással törnek a céljuk felé. Nem a látható világot dúsítják föl, hogy a megnövesztett arányok révén láthatóbbá váljék, hanem egy láthatatlan, belső világot tesznek láthatóvá. Ahogy gondolkodásmódja: költői nyelve is teljes személyiségének a közvetítője.

 

Bella Istvánról

Vannak írók és költők – barátaim vagy csupán kortársaim –, akik ajtóstól zuhannak be az életembe. Jönnek panasszal, panasz nélkül; ősszel, tavasszal; begomolyog utánuk a köd, az alkohol súlyos párája; valami égi vagy földi másnaposság. És gyakran ott keringőzik mögöttük a botrány is, mint hirtelen támadt forgószél, amely port, szalmát, sarat és gyönge madarakat dobál a küszöbökre.

Bella István nem ezek közül a költőismerőseim közül való. Nem a látványos életűek és a magukat is rongálók csapatából. Ha jól utánaszámolok, több mint húsz éve ismerem, s ez a két évtized már elég tetemes idő ahhoz, hogy egy ember életének a legrejtettebb szélsőségei is megmutatkozzanak. De Bella ez alatt a húsz esztendő alatt versein kívül nem lepett meg és nem hökkentett meg semmivel. Nem volt kocsmahős, nem volt loboncos ifjú művész, és a kényesebb politikai csetepaték se ragadták üstökön, hogy megforgassák a világ fölött.

A magam társadalmi s politikai békétlenkedései közben időnként még haragudtam is rá félrehúzódásai miatt. Sőt nemcsak őrá, de testi-lelki barátjára: Ágh Istvánra is. Zavart, hogy két olyan érzékeny és tehetséges ember, mint ők, úgy élnek ebben az erkölcsileg földarabolt és rommá vert világban, mintha már saját utókorukban élnének. Zavart, hogy Ady, József Attila, Németh László és Illyés országában – sokkal rosszabb szellemi körülmények között, mint amilyenben a nagy elődök éltek – mindketten kizárólag az írásra bíznak mindent. A lírai tanúskodásokra, küzdésre, ellenállásra, egyszóval: a csöndben alakuló életműre. Mások kockáztathattak pénzt, megélhetést, és megsérülhettek sűrűn a futóárkokkal átszabdalt időben, mint az a harctéri híradós, aki önként vállalkozik arra, hogy a szétvert egységek közt megszakadt összeköttetést helyrehozza, de ők, az utánunk következő nemzedék legmarkánsabb képviselői sose szánták rá magukat hasonlóra. Még arra sem, hogy efféle vállalkozást nyílt védelmi tűzzel messziről fedezzenek.

Az igazság kedvéért azonban be kell vallanom, hogy az ellenük irányuló zsörtölődésemet mindig az irigység színezte át. Ahogy mondani szoktuk: a sárga irigység. Hiszen ha mélyen magamba nézek, nem hallgathatom el, hogy kezdettől fogva legszívesebben én is az írásra bíztam volna rá az életemet. Szerénytelenül kifejezve: a sárkányölő Szent Györgyöt utánozni nemcsak dárdával, talán tollal is tudtam volna.

De ami nekem életem során elérhetetlen és megkövesedő ábrándom maradt, a nálam tíz évvel fiatalabb Bella Istvánnak sorsként megadatott. A kísértések őt messzire elkerülték; nem ír regényt, filmet, szociográfiát; nem akar tábort verni a megtépázott írók között, s hadakozó cikkekkel se lármázza föl időről időre a botrányokra kiéhezett hazai közéletet. Egyedüli műfaja a vers: a lehetetlen és a lehetséges élet lázas kibeszélése. Minden, ami eddig megtörtént vele, ott van a sorok közötti csöndben.

Majdnem azt írtam, hogy a sorok közötti sírokban.

És most, hogy le is írtam, egyáltalán nem érzem különcködő túlzásnak. Nem, mert a mai magyar költők sorában nincs senki, aki a második világháborúban elesett hozzátartozóját: apját, testvérét, rokonát annyiszor eltemette volna, mint ő. Azokat az ismeretlen katonahalottakat, akik idegen utak mellett, idegen erdők alján, idegen dombok között vesztek el. Bella számára az Ismeretlen Katonahalott: az édesapja. A frontra kikényszerített néptanító, a „szív alatti munkás”.

Az ezerkilencszáznegyven és negyvenöt között születettek nemzedékében öt hadiárva költőről is tudunk. Köztük olyanokról, mint Utassy József és Kovács István. Az ő apasirató verseikben gyász, világhiány, panasz és megrendítő átok váltogatja egymást. Az újra és újra átélt veszteség fekete zsoltárhangja. Mindez ott van Bella költészetében is, de nála az elveszett katonaapa – talán azért is, mert először került versbe – szimbólumos alakká magasodik. A gyakori hazavesztések, igazságvesztések és az értelmetlen végzet katonaköpenyes szereplőjévé. Verseiben a háború lírai látomása képződött meg, s ez a látomás rávetül a körénk feszülő tájra is. Az eseménytelen, békés délelőttökön ugyanúgy visszajár kísérteni, mint lidérces órán, s a világ ilyenkor rövid időre az ágyúk, a hómezők, a sírkeresztek, a gazdátlan rohamsisakok emléke lesz. Idillel átszőtt apokalipszis. Ami az Eklogákat és a Razglednicákat író Radnótinak közvetlen végzete volt – Bellának áttételes végzete lett. Olyan hiteles, komor folytonosság, hogy amikor Sára Sándorral közösen a doni katasztrófáról készülő dokumentumfilmünket, a Pergőtűzet alakítgattuk, bennem nemcsak a Jobba Gabi hangján szóló dal visszhangzott, hogy „Hol vannak a katonák és hol van a sok sírkereszt?”, hanem Bella István néhány apakereső és apakesergő verse is. S nem is mindig a kerek, egész versek, sokszor csupán a föl-fölvillanó utalások:

 

Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te! Hab a halottak száján, a megcsonkítottak végtagjainak bizsegése az egykori agyban. Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja. Lábatlan csoszogás. A kezein csúszó-mászó világ nyála.

 

Pilinszky írja vagy mondja egy helyütt Adyról, hogy Ady azok közül az utolsó lángelmék közül való, akik még a „nagy költő, nagy ember” életformáját élték. Ilyen életre szerinte a ma élőknek egyre kisebb az esélyük. De ahelyett hogy sajnálkozna ezen a zsugorodáson, örül neki. Mintha a személyiséget nem ismerő, illetve nem istenítő középkor szemérmes mámora ömlene szét benne egy meghittebb egyetemesség előérzeteként. Bella István egészen másfajta és más sorsú költő, mint az Apokrif írója. Más tájba, más történelembe és másféle szomorúságok földjébe gyökerezik. De különbözőségük ellenére is van bennük valami közös. Egyebek közt például a szemlélődés üdvösségkereső hite és tudása. Vagy az, amit Ady kapcsán, a saját fölfogásának és ízlésének megfelelően fejteget Pilinszky. A nagyság iránti sóvárgás észrevehetően Bellából is hiányzik, de helyette ott él benne valami más, ami mindenért kárpótolja. A belső remegések fojtottságára és irgalmára gondolok, amely őt a világhoz köti. A világhoz, a másik emberhez, a mássá levéshez, a szerelemhez, a munkához, az idő nyilalló muzsikájához Nem a nagy szenvedélyek és a marcangoló emberi drámák megszólaltatója ő, hanem azoké, amelyek a legkisebb moccanásukkal is a teljes életet hozzák mozgásba. Nincs benne semmi elvontság, ideológia, semmi küldetéses túlfűtöttség, de valami érzéki zártság pántja és feszültsége fogja körül egész költészetét. Olyasmi, ami két szerelmes testet vesz körül. Legszebb példaverse ennek az érzéki zártságnak a Szeretkezéseink című kilenctételes verse.

Kivételes nagy teljesítménye ez a magyar költészetnek.

Úgy indul a vers, mintha valamiféle ősnegativitásban mozdulnának meg atomok, sejtek. S mozdulna velük fény, hang és zene. És a Nincs lassú áttüzesedéséből egyszer csak kilobbanna a létezés forró lehelete.

A világkeletkezés egy Bella-versben így lesz a szerelem megszületésének nyomon követhető metaforája. És visszájáról nézve: a szerelem pedig a világé.

Ez az isteni közhely, ez a mítoszokat sarjasztó banalitás könnyen fönnakadhatott volna indázó általánosságokon. Bella azonban a szerelmet nem hagyta meg a maga érzelmi és érzéki körében – átsiklatta a történelembe. Egészen pontosan a magyar táj és a magyar történelem ostoros, kaszás, végváras hangulatába, az édeni nyárfaéjbe és a mezőtüzek örömébe. S azzal, hogy ez a szerelem mássá is válhatott, vált igazán önmagává.

Ágh István a Szeretkezéseink című verset József Attila Ódájával testvériesíti. Rábólinthatunk erre mi is, de hogy ezt mások is, sokan, így érezhessék, azt hiszem szükségünk lesz még hosszan az idő érlelő erejére. A mindenkori élők verseinek ugyanis sokáig kell aszúsodniuk ahhoz, hogy a nagy halottak értékrendjében közel kerülhessenek.

Még akkor is így van ez, ha az irodalom világán belül a költők egymáshoz való közelsége – korokon túl és korokon innen – mindig nyilvánvaló és természetes. Hisz egy fiatal költő senkivel se kerülhet olyan könnyen tegező viszonyba, mint éppen a halhatatlanokkal. Bella azok közé a költők közé tartozik, akik ennek a viszonynak a fönntartását és ápolását ugyanolyan fontosnak vélik, mint magát az írást. Az, hogy a halhatatlanok közül kikkel tegeződik Bella, nemcsak vonzódásairól és hagyománytiszteletéről árulkodik, de költői alkatáról is. Legközelebbinek József Attilát érzi, aztán Jeszenyint, Sinkát, Adyt, Vörösmartyt, Vajda Jánost, Reviczkyt, Radnótit, Mandelstamot, Juhászt, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Kormost. E líraian összeálló névsor láttán azt is állíthatnám, hogy az árvákat és az erőseket szereti elsősorban. Az esendőket és a komor, sötét életűeket külön-külön és együtt is. Hasonlít ez a lelkiség ahhoz, mintha valaki két égtáj vonzásában – mondjuk Észak és Nyugat delejező hatására – északnyugatnak tartana. Határozott irány ez, még akkor is, ha nem a kitüntetett szélsőségeket célozza meg. Kortársai közül például nemcsak háborús elárvulását fogalmazta meg elsőül, de úgy látom, hogy közülük senki se szólt bele olyan zokogtató, véncigány hangon a jelenkori, méltatlan csöndbe, mint ő. Néhány magyarságverse – a Testámentum, a Halotti beszéd, a Három holló emléktáblája alá, Tudsz-e még világul vagy a Kettős köszöntő – költészetünk legmarkánsabb hagyományát folytatja. „Az agónia küzdelem önmagunkért” – írja Adyról szólva Németh László. Bella ennek a mohácsi vésztől Zrínyin, Kölcseyn át máig érvényes haláltusás érzetnek írja meg újabb és újabb monológjait. A föntebb emlegetett versek végére – összefoglalásul – miként Az ember tragédiájának a végére a „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”, úgy kívánkozik oda két emlékezetes sora: „Éltessen minket az élet! S éltessen minket a halál is!”!

Aki Madáchos vigaszt és föloldást keresne ebben a költői summázatban, talán csalódna. Bella költészetének az ereje nem kihegyezett vagy csattanós vallomásaiban van, hanem szerves létezésében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy: testi valóságában. Váratlan és sűrű költői képeiben, amelyek ugyanúgy születnek, mint a gondolatok.

De leginkább magában a nyelvben!

Azt talán mindnyájan érzékeltük már, hogy az emberi nyelvnek ugyanúgy megvannak a nagy kísértései, mint az embernek: újra és újra változni akar, más akar lenni, mint eddig volt. Erre az ösztönre hagyatkozva alakít ki sajátos nyelvet minden eredeti költő és író. Gondoljuk csak el: ugyanabból a szókészletből dolgozik Ady és Kassák, Babits és József Attila, Szabó Lőrinc és Szilágyi Domokos, és mégis mennyire elüt a nyelvük a másikétól. Bella István valamilyen egyéni – vagy éppen közösségi – ösztönből nemcsak a stílusában végzi el a maga újítását, hanem a génsebészek merészségével az igék, a főnevek, a jelzők életébe avatkozik bele. Főneveket igésít. A nap, az idő, az alkonyat halálolja magát. De elhalálol a földön más is. A fény pedig férgel, mintha kukacként rágná bele magát az almába. Vagy a lét segédigéinek ilyen sosem volt alakja születik meg az ő verseiben, hogy: lehetlek. Azaz: én te lehetek majd, mert az szeretnék lenni. Ezenkívül egymásba oltja és egymásba játszatja a szavakat. Így jönnek létre szavak, amelyek egyúttal metaforák is. Például: sírföldrész, emlőgödrök, temetőárok-ágyék, jegenyekatedrális és így tovább. Néha úgy érzi az ember, hogy Bella a legősibb állapotába húzza vissza a nyelvet, amikor az még engedelmes volt, képszerű, burjánzó, és nem egy célratörő logika parancsainak engedelmeskedett. A finnugor hatás emlékezet előtti korszakára kell elsősorban gondolnunk, s rögtön utána Bartókra, aki ősit és újat merészen házasított. Bella kísérletének ugyanúgy meglesznek a szó-halottai, szó-púposai, mint a mindenkori nyelvújításoknak, de eltörölhetetlen érdeme marad mindvégig, hogy a nyelvvel történő egyetemes visszaélés időszakában ő nyelvet újít és lombosít. Szelleme titkosan működő erejét én ebben is látom. Az erőt, amely nemcsak őt magát őrzi meg minden romlás ellen, de azokat is, akik figyelnek rá, s hiteles világában felnőtteknek érezhetik magukat.

 

Dobai Péterről

Végre egy fiatalember, egy fiatal költő, aki a suhanc-nagyképűségek pattanásos korszakát rég maga mögött hagyva, természetéből eredően irtózik az irodalomtól. Testszaga lesz, ha beszél róla. Végre egy fiatalember, egy fiatal költő, aki egyidejűleg készíti elő magát a legteljesebb emberi beszédre, amely visszavonhatatlan, s a teljes elhallgatásra is, amely ugyancsak visszavonhatatlan. Egy fiatalember, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt én szerettem volna lenni. Marxba bonyolódik bele, és Loyolába, Senecába és a hippikbe. Ady Léda iránti szerelmét Dózsásan nagynak és tékozlónak látja. Kemény Zsigmond agglegényi mellénye alól egy rossz testtartású ország gyarló tüdejét hallja sípolni. Cementlomb, cementszáj, cementszemek; őrmester-erdő. Ilyen szavakat szeret. Szeret vagy használ? Erejétől és titkától fosztanám meg, ha ezt a kérdőjelet most kiegyenesíteném. Téglaliget. Aszályos, istenkísértő fogalom az ő szótárában ez is. De a sivatagi képzetek közül mégis valóságosan és életveszélyesen ugrik elénk gondolata:

 

A humanistáknak nehéz úgy élve maradni úgy élve maradni ahogy meghalt Szokrátész.

 

Mintha oroszlánnal találnánk magunkat szemközt. Az utcán, az országházak folyosóin, az irodalmi estek piros függönyei előtt. Oroszlánnal egy nyájas kiránduláson.

Bármilyen meglepetéseket ígér is Dobai Péter pályakezdése, mégsem meghökkentő vagy botrányverő hajlamát érzem jellemzőjének. Sokkal inkább az önmaga ellen vezetett hadjáratok komolyságát. A huszonhat éves tudat ellentámadását, a huszonhat évesen kiharcolt vagy elpocsékolt léthelyzetek ellen. Annak bizonyságául, hogy csak önmagunk kétségbe vonásával szerezhetjük meg a jogot mások megindokolt kétségbe vonásához. Okosság, stratégia vagy szellemi-lelki aszkézis ez? A döntési helyzetek kierőszakolása, mielőtt megszólalnánk? Erőfölhalmozás? Senkik, ravaszok, fölpumpált szívűek szorítóba idézése? Egyszóval: lét-provokáció?

Ezt olvasom egyik – önesszének beillő tanulmányában: lenni vagy lenni!

Olvassuk el még egyszer a mondatot. Nem szóbotlásról vagy pillanatnyi agyzökkenésről van szó, de komoly s megfontolt merényletről. A hamleti gondolat kisiklatásáról.

Lenni vagy lenni? Elemi erejű döntés ez is. Olyan választás végeredménye, amely a további döntésekből, az elfáradás, a behódolás, a koraérett vértanúság csődjét próbálja kiiktatni. A halál: halál, s nem lehetőség. Már csak ezért se választhatjuk. Legföljebb a halál választhat minket. De csak az a halál, amelynek akaratereje s készenléte megegyezik a mienkével. Más szóval: a szabadság irányába semmiféle vészkijáratok se vezethetnek.

Versek bevezetőjéül írom ezeket a sorokat – pedig egy élet bevezetőjéül kellene. Annál inkább, mert Dobai, már indulása elején azért is választhatott három-négy műfajt: verset, prózát, filmet magában, mert maga akart a műfajok helyébe odaállni. Testével, személyiségével a magatartás formák célirányos szigorával. Az esztétikában a létezés alapvető szólamait juttatni szóhoz; a létezésben viszont az esztétikát, hogy ne az úgynevezett esztétikai igazságok szaporodjanak, hanem a lét váljon esztétikaivá. Minden ponton ugyanazzal az erővel létezni – írja föl magának biztatásul Versírás közben és szeretkezés közben. Akkor is, amikor továbblépünk, akkor is, amikor a történelem lép velünk tovább. Igazi kiváltságunk: a változás. Az átváltozás. A képességektől eljutni a képig. A képtől a cselekvőképességig. A véletlenekből a valószínűségbe. „Az a beszéd, amely nem vezet el a cselekvéshez, még inkább, mint amely akadályozza azt, a föld nyűge csak.” Thomas Carlyle, angol történész írta ezt. Dobai maga kalapál ki magának hasonló útjelző táblát. Élményei, körülményei s maga a kor szorította bele ebbe a történelmi hegyszorosba. Olyan időben élünk, amelyben a folyton megcsonkított és megcsonkuló tapasztalatot az életösztön vad rohamai pótolhatják. A testi létből fakadó ellenállás; a testi létből fakadó közvetlen életcélok.

A szabadság esélyeit és formáit kereső életösztön a nyelvet szemeli ki gyakorlótérnek. Nyilván abban a reményben, hogy ha a játéknak, a kalandnak, a forradalomnak, az igazi tudásnak egyelőre nincs tere a valóságban – a nyelv tág világán belül kell neki hegyet, utcát, égboltot keresni. Dobai a szavak keresztre feszítése helyett egyrészt belekezd lejáratásukba, másrészt újoncképzésre vonultatja be őket. Szavak című verse látlelet s példa az előbbire. Legközösebb szavaink lepleznek le bennünket legbrutálisabban, akárcsak történelmünk. Amit mindenki ért – az a legérthetetlenebb. A szextől a vétóig. A Godottól a Taóig, a kuplétól a paxig.

Dobai más fajtájú kísérleteire az 1969-70-ben írt versei mellett két prózai írása ontja a példát. Olyan mondatokig akar eljutni, amelyeknek nincs kijáratuk, hátsólépcsőjük, amelyekben

 

a legutolsó szó után, mint sebhez érni a szájhoz,

 

amelyekben test a szó. Nem szótag, de végtag. Kéz, láb, de ugyanígy homloklebeny is. A lírai tékozlás korában Dobai mintha fösvénységre törekedne. Pedig csak nagy hatású feszültségekkel gazdálkodik.

Úgy írtam egy kezdőről mintha már életmű állna mögötte? Semmivel se kisebb esély, hogy Dobai Péter még előtte áll.

 

A szigetmagyarság képviselője

Nagy Károly második könyvét tartja kezében az olvasó. Az elsőt négy esztendővel ezelőtt jelentette meg New Yorkban Püski Sándor Magyar szigetvilágban ma és holnap címmel.

A százhatvan oldalas, kék borítású kötet sorsáról, sajnos, csak nagyon keveset tudok. Mindössze egyetlen ismertetőt olvastam róla valamelyik hazai lapunkban, de az is inkább a szerzőnek szánt baráti ölelés volt, ünnepélyes gesztus és nem gondolatokat mozgató kritika. Kinti fogadtatásáról még ennyi élményem sincs. Röstellni való tájékozatlanságom oka nem az érdektelenség, nem a közöny, hanem az az egyoldalú szellemi közlekedés, amely a nyugati magyarság és a hazai között az évtizedek során méltatlanul kialakult. A Nyugaton élők jó része szinte mindent tud rólunk. Ismeri helyzetünket, történeteinket, vitáinkat, az ország nehéz lélegzésének szorongásos pillanatait, sőt még életrevaló pletykáinkat is, amelyek föltehetően, a röpködő csészealjak zegzugos útján jutnak el hozzájuk.

Mi viszont csak homályos tejüvegen át látunk, láthatunk bele életükbe. A könyveik, az újságjaik rendszertelenül és általában titkos ösvényeken érkeznek haza. Szívdobogásos izgalommal. Ha egyáltalán hazaérkeznek. Még a hetvenes évekből emlékszem Illyés rosszkedvű dohogására amiatt, hogy az egyik legrangosabb, Nyugaton megjelenő magyar folyóiratot, az Új Látóhatárt, csempészáruként kapja. Ha valaki meglátogatta Svájcból, Ausztriából, Angliából vagy Nyugat-Németországból, hozott neki ajándékba egyet, holott a szerkesztők mindegyik számot elküldték a címére postán, már csak azért is, mert az illyési életmű, mint tájékozódási bója, a kintiek szellemi életében folyamatosan föl-fölbukkant.

Csempészáruként kultúrát teremteni és szellemi kapcsolatot? Nem hiszek benne. Legföljebb csak kezdeményezni lehet effélét, de a folytatáshoz már tartós viszony kell, rendszeres eszmecsere.

Nagy Károly a föntebb említett könyvét ezeknek a gondolatoknak és igényeknek a jegyében írta. Rosszul mondom. Pontosabb, ha azt írom, hogy: élte. Valóban, a Magyar szigetvilágban ma és holnap nem a megszokott módon született könyv, amelyet a kötetlenül törtető gondolat irányít, hanem inkább dokumentumnak mondható munka. Minden sora mögött a megélt, a megszenvedett, a kudarcokon átlábaló tapasztalatok hitelét érzi az ember. A lapokon, mint gondosan vezetett jegyzőkönyvben megelevenedik előttünk az amerikai magyar élet számos problémája. A beolvadás gondja és a kétnyelvűségé, a kettős kultúra lelket izzasztó terhe és gyönyörűsége, a hazai hatalomhoz való viszony és a nemzethez való viszony – egyszóval mindaz, ami részben hamleti töprengés az emigrációban, másrészt, ami már fortinbrasi föladat ugyanott. Azaz: gyakorlati.

Az Anyanyelvi Konferencia eszméje is az ilyen hamleti töprengések között kezdett a fejében kicsírázni, még a hatvanas évek elején. Nagy Károly idehaza, a forradalom előtt, tanító volt. Tanyasi tanító a Nyírségben, az ország egyik legmostohább vidékén. Amit tehát fiatal emberként a világból látni kezdett, alulról kezdte látni. A gyerekek, a szegények, az ágrólszakadtak, a sorvadó homok szemszögéből. Alulnézetből a történelmet is, a magyarságot is, szinte a gyökerek közvetlen szomszédságából. Ő, ha mozdulni akart, előre jutni, csakis fölfelé juthatott: a művelődés, a szabadság elérhető magaslatai felé.

Meggyőződésem, hogy a forradalomhoz is ez sodorta oda. S ki a száműzetésbe is. A volt tanyasi tanító öt év múlva, New Brunswickban, már iskolát szervez, az Öregdiák Szövetség Hétvégi Magyar Iskoláját. S nemcsak szervez, de tanítást is vállal benne. Az idegen környezetben felnövő magyar gyerekeket tanítja írni, olvasni, és szinte kézenfogva vezetve ismerteti meg őket irodalmunkkal, történelmünkkel, nagy halottaink észjárásával.

Lent kezdi tehát most is, a gyökereknél. A lélek, a képzelet, a nyelv, a gondolkodás legzsengébb formáinál. Mert mit érnek az emigráció legidőszerűbb és legharciasabb jelszavai, ha nincs jövőtudata; ha a szülők épp azt hagyják kipusztulni gyerekeikből, aminek a megmentésére ők maguk esküdtek föl és ennek érdekében még a hazájukról is lemondtak?

A száműzetés menetrendszerűen érkező skizofréniáját Nagy Károly nemcsak hogy nem engedte elhatalmasodni magán, de kezdettől fogva mindent elkövetett, hogy még a környezetétől is távol tartsa. Neki a magyar iskola ügye a magyar folytonosságot jelentette Amerikában. A magyar folytonosságot: a kötelező életben maradást, a kötelező jövőt. Úgy is mondhatom, hogy vérbeli emigráns politikussá Nagy Károlyt pedagógusi eltökéltsége avatta. Végül is egy tanár nem lehet kishitű, csüggedt, bukást jövendölő, elfonnyadt lélek. Ő csak reménykedő lehet, tervező, szívós, nagyakaratú. Hajótöröttként is Robinson.

Valószínű, hogy ez a sorsszerű és hivatásbeli magabiztosság védte meg őt később is a vádaskodások nyílzáporában. Az 1970-ben megrendezett első Anyanyelvi Konferencia után nevét sok helyütt az emigráció szégyentáblájára írták föl nagy betűkkel. Számtalan kinti újság kikiáltotta kommunistának, árulónak, együttműködőnek, Kádár-bérencnek, aki az emigráció nehezen összekapargatott értékeit egyetlen tál lencséért átengedi Jákobnak.

Minden szigonyos jelző csontig hatolt Nagy Károlyba, de benne gyűlölet helyett tervek értek. Tudta, hogy a hivatalos Magyarországgal szövődő kapcsolatai a száműzetés tízparancsolata alapján bűnnek számítanak, de a nemzet távlati érdekeit tekintve – kötelességnek! Mert a nemzetnek akkor is léteznie kell, amikor a Kádár-korszakra, miként az előzőkre, súlyos végjáték után, rázuhan a függöny.

Nagy Károly ugyanúgy tárgyalt, egyezkedett a hazai hivatalnokokkal, rendszert képviselő miniszterekkel, főtitkárokkal, miként mi, otthon élők, de ahogy minket nem lehetett megfertőzni vagy megrontani, őt sem, legfeljebb csak korlátozni. Igazi munkatársai Magyarországon egyébként sem a minisztériumok és a Világszövetség emberei voltak, hanem olyanok, mint Mészöly Miklós, Csurka István, Sütő András, Fekete Gyula, Kósa Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Czine Mihály, Beke György s mások. Történészek, nyelvészek, társadalomtudósok, pedagógusok, akik, ha közben politizáltak is, magasan a rendszer törvényesített politikája fölött álltak.

Természetesen Nagy Károly egyetlen döntését sem az angyalok súgták, hanem történelmi ösztöne. A máig zajló, tizenhetedik századi vitából, hogy vajon a magyarságnak ki segíthet többet: a bécsi katolikus magyar Pázmány Péter-e vagy az erdélyi Bethlen Gábor, ő azt szűrte le, hogy mindkettőnek kötelessége segíteni.

Vannak korszakok, amikor a kizárólagosság szigorú erkölcse alakítja az ország arculatát, a konok igenek és a konok nemek, de vannak olyanok is, amikor a belátás és a türelem nélkülözhetetlen bölcsessége. Nagy Károly első könyvének minden sorát az a politikára is kiáradó pedagógiai akarat kormányozza, hogy mi, kinti és otthoni magyarok, most ne azt keressük, ami bennünket szétválaszt, hanem ami összeköt.

Második könyve, a Szigetmagyarság és szolidaritás már a címével is szélesebb nyomtávú folytatása az előbbinek. Témában, stílusban nem gazdagabb, de a kidolgozásban és az utalásokban markánsabb. Különösen két tanulmányát érzem figyelemre méltónak: a Kettős nemzeti tudat és a Szigetmagyarország és szolidaritás címűt. Mindkettő nagykárolyos összefoglalás: vallomás és tapasztalat sűrítménye.

Az első arra keres választ: van-e, lehet-e a kisebbségben vagy a szétszóratásban élő magyarnak nemzeti tudata? S ha igen, milyen? Sérült, nyílt, titkos vagy csupán végzetszerű lehet-e? Nagy Károly határozottan azt állítja, hogy a nyugati magyarság a föld bármely pontján akkor maradhat csak meg magyarnak, ha képes kialakítani magában a kettős nemzeti tudat érzületét. Ragaszkodását eredeti hazájához és az újjal való azonosulásét. Ehhez persze olyan körülményekre van szükség, amelyek mindkét érzelem előtt szabad pályát nyitnak.

Ami mélylélektani jelenségnek érződik ebben a meggyőződésben, Nagy Károly számára nagyon is gyakorlati. Bizonyítani az amerikai írók, az amerikai zsidók, japánok, görögök, lengyelek példájával bizonyít. Ha ők képesek erre a kettősségre, mi magyarok mért ne lehetnénk képesek? Személyes élményeimmel tudom támogatni az érveit. Amikor három évvel ezelőtt Magyarországon rendezték, illetve rendeztük meg a hivatalos és a nem hivatalos Kulturális Fórumot, leghasznosabb tolmácsnak és közvetítőnek épp azok az amerikai, német, holland, angol, svéd állampolgárságú magyar fiatalok bizonyultak, akik nemcsak a kétnyelvűség szabadságával rendelkeztek, hanem kétágú s kétgyörekű nemzeti tudattal is. Átvezető hidat a politikai és az ízlésbeli szakadékok fölé ők ácsoltak a leggyorsabban. És ez logikus is. Mert annak, hogy magyarok vagyunk, oka lehet a tehetetlenségünk, de hogy idegen államban azok is maradhassunk, azért bizony odaadással s keményen meg kell dolgoznunk. Bizonyos értelemben újra kell magunkat teremtenünk. Az emigrációban magyarnak megmaradni Nagy Károly szemében nem lakodalmi megbízatás, hanem megfeszített munka. S ebből, mint minden teremtésből, világosan az következik, hogy a száműzetés nem föltétlenül sorscsapás, de lehetőség is valamire. Sőt: föladat. Ha az esetek többségében Jónási kényszer is, a végeredményt tekintve isteni végzés.

Nem, mégsem. Talán egy lépéssel messzebbre léptem Nagy Károly fölfogásánál. Az emigrációt korunkban ő se látja szerencsétlenségnek és végzetnek, de fölmagasztosíthatónak se gondolja. Tárgyilagosan megítélve: küldetésnek ítéli. Főként manapság, amikor a magyarságra olyan történelmi tennivalók szakadtak rá, amelyeknek jó részét a legszabadabban épp az emigrációs magyarok végezhetik el.

Ilyen például a kisebbségi sorsban vergődő magyarok érdekképviselete a nemzetközi nyilvánosság előtt, a politikát befolyásoló nemzetek tájékoztatása és ilyen a hazai ellenzék hangjának a fölerősítése, védelme vagy az 1956-os magyar forradalom történelmi szerepének a fönntartása a tudatban, kint a nagyvilágban s részben Magyarországon is.

Aki ismeri az emigrációt, tudja, hogy küldetését sajnos csak részben tudja betölteni. Se vezetői nincsenek, se önmaga által megteremtett autonómiája. Egész létezését egy szomorú ellentmondás árnyékolja be: az, hogy a magyarságnak sose volt és föltehetően nem is lesz ilyen erőteljes, értelmiségi emigrációja, mint az ötvenhat utáni, de tán kárba se veszett még annyi értelem, jó szándék, mint amennyi fényűzően és ostobán a száműzetés körülményei között elveszett. Jobban mondva: elpocsékolódott. Úgy látszik, a szabad világ nem a lelkeket szabadította föl idekint, hanem az indulatokat. Az otthon hiányzó nemzeti tudat helyett nem tudta megteremteni a szétszóródás tudatát, amely önállóságot adott volna neki. Eszme helyett a rögeszmék kezdtek elszaporodni körében. A magyar emigráns túlságosan kötődik hazájához és történelméhez. Ez a kötődés egyúttal kiszolgáltatottságot jelent. Mi más ez, ha nem az otthoni kiszolgáltatottság és függés meghosszabbítása – negatív kivetülésben? Valamilyen fokon pszichózis. S ebben a pszichotikus állapotban a magyar emigráns nem saját kötöttségei ellen lázad, hanem a másik társa ellen. Mintha ezzel a „gyűlölködéssel” gyógyítaná magát. Rengeteg önigazolást kereső száműzöttből buzog föl lidércesen az ország beteg múltja és önigazolást kereső szándéka. Igen, de ha egy nemzet tagjai odahaza és kint is zsugorított lelkű emberek, ugyan miért kellett elmenekülniük hazulról? Pusztán önvédelemből?

Sajnálom, hogy Nagy Károly mélybúvárként nem ereszkedik alá ezeknek a kérdéseknek az aljára. Láthatóan ő maga eldöntötte, hogy a szélsőséges vélemények pusztán arra jók, hogy fönntartsanak néhány meddő igazságot. Ő a szélsőséges csoportok között, bevallottan „harmadikutas” értelmiségi, aki nem adta meg magát tehetetlenül saját magyarságának s terheinek. Hátán a batyut szárnnyá bontotta s vitorlává, hogy haladni tudjon. Amióta ismerem, sose zárkózott el semmi elől, ami a magyarság ügyét szolgálja, de elveiből se adott föl semmit. Magatartása, türelme, önfegyelme már akkor a „népfrontos” Bibó Istvánéhoz állt legközelebb, amikor jószerével csak a sorsát ismerte s nem a műveit. A közismert bibói gondolatot, mely szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, Nagy Károly nemcsak idézni szokta, de élni is aszerint él. Ő csakugyan nem fél a „más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”.

Nem gondoltam soha, hogy Nagy Károly támadóinak a jó része nem ugyanolyan kiváló magyar, mint ő. De azt tudom, hogy stratégiájuk politikaibb jellegű s így elzárkózóbb, ridegebb. Vajon, a szigetmagyarság lelkiismeret-riasztó víziója meddig engedi még meg, hogy a jó megosztottság helyett, a rossz megosztottság zsákutcáiban vergődjünk és morzsoljuk föl egymás erejét, hitét, jóakaratát?

 

Az elveszített szem fényei

Öt percet kaptam most a sorstól, hogy képességeim és meggyőződésem szerint méltassam Sütő Andrást, az írót, a barátot, a jelképes életű személyt, akit a magyarul beszélők közössége, a világon mindenütt, személyes ismerősének tekint.

Kaphat-e az ember ennél abszurdabb föladatot?

Olyasmi ez, mintha valakik azzal bíztak volna meg, hogy szótárunk alvó szavaiból a világtörténelem mozgékony álmát csalogassam elő, sietve, nagy hirtelenséggel.

A kísértést, bármily vonzó és izgató is, ezúttal elhárítom magamtól. Szerencsére nagyobb gond, nagyobb fejfájás és lelkiismeretfurdalás nélkül megtehetem, hisz Sütő András írói érdemeinek a méltatása – túl minden ünnepi alkalmiságon – már évtizedek óta folyik szellemi életünkben. Ott van a nyoma száz meg száz cikkben, bírálatban, magánbeszélgetésben, könyvben, sőt végzős egyetemisták tudományos dolgozataiban. S ugyan mi másról beszéltek és vallanak ma is a vastapsban összhangolódó kezek egy-egy színházi előadás után Kolozsvárt, Veszprémben, Budapesten, ha nem Sütő művészi és morális elismeréséről?

Művészit és morálisat mondok egyszerre, mert életművét ez a két erő itatta át és tartja termékeny feszültségben. Ki tagadná, hogy Sütőben is, mint például József Attilában, Tamásiban vagy Weöresben mozarti képességek is tündérkednek? Láthattuk őt lepkéket, fájdalmakat, sőt koporsókat lebegetni nagy magasságokban, szarvasokat futtatni unokája szemében, de hasonló varázslatokra csak nagy ritkán jutott ideje. A mozarti suhanások és istenülések helyett neki a földi drámák koloncát kellett a nyakában hordania, derékig járva így is a bevert szájak, a fejszével levágott fejek és a sorvadásra ítélt élet mindennapos apokalipszisében.

Tehát Sütő is, mint irodalmunkban oly sokan, irtózott a küzdelemtől, de nem mondhatott le róla. Muszájkatonaként öltözött ő is angyalbőrbe. Vannak, akik kétségbeesésükben Istent mozgósítják, hogy beléje kapaszkodhassanak.

Sütő a nyelvet mozgósította.

Az anyanyelvet.

Engedjétek hozzám jönni a szavakat – ez a bibliai hangulatú mondat könyvcím ugyan, de a létezés életprogramja is. Sütő a saját sorsával küzdő embert a nyelv erejével kezdte lassan fölfegyverezni, hogy a kikerülhetetlen élethalálharcban ne védtelenül tébláboljon az ég alatt. Emlékezzünk csak, mit jelentett nekünk, anyaországiaknak is az Anyám könnyű álmot ígér című könyve! A háború utáni szétszakított magyar irodalmakat ez a mű kapcsolta újra szimbolikusan össze, ahogy űrhajókat kötnek össze szívdobogásos izgalomban. Természetesen jöttek utána a többiek is: Páskándi, Dobos László, Szilágyi István, Lászlóffy, Bálint Tibor, Gion Nándor, Tolnai Ottó s mások, de a kezdeményező erő Sütőé volt.

Nemcsak a nyelvben, nemcsak az irodalomban, hanem bizonyos lélektani, nemzeti és történelmi fölismerésekben is! Az Egy lócsiszár virágvasárnapja című művében, a bemutatása idején, sokan csupán egy megrázó drámai példabeszédet fedeztek föl: a becsapott, a kijátszott igazságérzet mítoszerejű tragikumát, melynek a hátterében a kisemmizett erdélyi magyarság sorsa sötétedett és dobogott föloldhatatlanul. Meggyőződésem, hogy Kolhaas Mihály sorsában, a korlátozott értelmezhetőségen túl, egyetemesebb hangok is megszólalnak. Hallgassuk csak, mit mondat Sütő a lázadóvá vált lócsiszárral, aki ellenfeleit régen a szelídségével rémítette meg. Ezt mondja: „Egyezkedés közben veszett el mindenem. A felsőbbség dicsérete közben. Alázatos kérelmek és reménykedés közben. Most magam veszem kézbe a törvényt, amelynek vigyáznia kellett volna rám.”

Tiszta, világos beszéd. Önvizsgálat és a múlttal való szakítás szikár emelkedettsége. Vajon nem ugyanezek vagy nem ugyanezekhez hasonló mondatok sisteregnek-e a hetvenes évek elején Közép- és Kelet-Európa minden eretnekének a fejében s minden ellenzéki gondolkodójának a nyelve hegyén? Nem ezek, illetve nem ezeknek a vallomásoknak a testvéri mondatai készítették-e elő lélekben és tartásban a szovjet, a lengyel, a litván, a cseh, a keletnémet, a román és a bolgár változásokat?

Ami Kolhaasban tudatos döntés volt, az volt nyilván Sütőben is. Csakhát más fölismerni, mint érvényesíteni az igazságot. Emiatt az ütemkihagyás miatt Sütőt mindig az egyik legkitűnőbb, de a kelleténél jóval óvatosabb írónak tartották Erdélyben s Magyarországon is. Töredelmesen be kell vallanom, a könnyelmű ítélkezés bűnébe magam is beleestem. Valószínűleg azért, mert egyszerre vártam tőle csodatevést és áldozatot. Az elégedetlenkedők, a türelmetlenek lázas suttogására Sütő András nemrég utólag válaszolt meg. Márai Sándor nyomán a humanista Erasmus magatartására hivatkozott. Gondolatát hallomás alapján idézem: „Az író, a gondolkodó bátorsága más, mint a zsoldoskatonáé, tehát a gyávaságuk is más.”

Ma már világos, hogy ő is azok közé az írók közé tartozik, akik sokkal inkább saját tehetségüknek engedelmeskednek, mint a természetüktől idegen akaratnak. Saját tehetségüknek és saját belső ritmusuknak. Hisz bármilyen sokáig hirdette is, hogy ő nem a cselekvés embere, s nem harci programokat ír, hanem könyveket, a körülmények hatására azonnal politikai, közéleti cselekvővé vált. A testével is azokat kezdte szolgálni, akiket addig az írásaival szolgált.

A szörnyű márciusi események kirobbanásakor, megveretése fekete napján fölidéződött bennem egyik legvonzóbb drámahőse, Szervét Mihály, a lassú tűzön elégetett, szabadlelkű hitújító. Bármennyire félt is Szervét a tűzhaláltól, eszméi megtagadásától még inkább félt.

Ez a „félelem” vitte, sodorta Sütőt is a tüntetők közé, s állította az élükre.

Ki gondolta volna, hogy egyszer majd neki is át kell élnie hősei sorsát? Ki gondolta volna, hogy tisztánlátásáért szeme elpusztításával kell fizetnie?

Iszonyú kimondanunk is, de az elveszített szem fényei most ugyanúgy ott munkálkodnak mindnyájunk tekintetében, ahogy a sütői nyelv szavai, jelzői évtizedek óta végzik bennünk léleknemesítő munkájukat.

Így lesz a veszteség is fegyverünk. Így lesz a leveretés is egy új kiindulás eredője. Egyre határozottabban érzékelhetjük, tapasztalhatjuk, hogy a leveretéséből fölegyenesedő Sütő Andrással az erdélyi magyarság is fölegyenesedett. És nemcsak az erdélyi! Az irodalmak valamikori összekapcsolása után, most abban reménykedhetünk, hogy a lelkek, a sorsok és a más-más talajon fölnőtt magyar kultúrák összekapcsolódásának európaibb ideje is eljön.

Bizonyos vagyok abban, hogy Sütő András neve csöndes, eligazító jelszónk lesz ebben az új folyamatban is.

Záradékul csak annyit, hogy a magyar írók közül Móricz Zsigmond után, senki sem kötődött olyan szorosan a Nagyságos Fejedelemhez, Bethlen Gáborhoz, mint ő. Szelleméhez, építkező zsenialitásához és mértéktartásához egyaránt. Még panaszos levélben is hozzá fordult.

Talán ezért is érezhetjük úgy, hogy a fejedelemről elnevezett díj átadásakor mi nem egyszerűen egy díjat adunk át, hanem egy réges-rég érvényben lévő, íratlan törvényt teljesítünk.