A Tékozló Fiú öccse

A költők ismeretlenül is számon szokták tartani egymást. Nem kell föltétlenül személyesen találkozniuk s kezet rázniuk ahhoz, hogy egy életre megjegyezzék a másik nevét, hangszínét, észjárását, gyalogjáró vagy a vadludakkal együtt zajoskodó legendáját. Az ismeretséghez gyakran elég egy szokatlan hangú vers, melyben mondjuk, az Atlanti-óceán harmonikázik magának egész éjjel, vagy amelyben a háborús táj fölött kinyíló ejtőernyők a halál margarétái.

Keszei Istvánt, az ötvenhatos, száműzött költőt, én sem ismertem arcról sokáig, csupán a verseit láttam nagyritkán megjelenni, kinti, emigráns lapokban: az Új Látóhatárban, a Katolikus Szemlében, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben. Később, a hetvenes években, már a magyarországi Vigíliában is. Azt mondhatom, hogy az 1977-es budapesti találkozásunkig jó tizenöt éven át, Keszei Istvánnak én csak a versarcát s a vers-történeteit ismertem. Elszórtan megjelenő vallomásai általában úgy hatottak rám, mint egy partvonalra szorult emberé, akit bár naponta mángorol a sors és naponta megugatnak világvégi kutyák, leginkább mégis annak örül, hogy messzire sodródott az élet, az emberi társadalom főrangú helyeitől, mivelhogy ezeken a kiváltságos és magasan forgó helyeken a modern kor barbárai tolonganak. A mosolygó és jólfésült hóhérok.

Bármilyen nyers és csípős is ez a jellemzés, Keszeiben én távolról sem a Nagy Odamondogatót érzékeltem. Nem a kikosarazott száműzöttet, aki idegen országok parlamentjeinek a tölgyajtóin dörömböl s kikiáltóként szidja a szidalomra érdemes politikusokat. Sőt ama bizonyos Tékozló Fiút se láttam benne, legföljebb ennek a Tékozló Fiúnak a kisöccsét, aki hányattatásai közben sem a nagy kalandot keresi, csupán a bátyját. Az elveszített példaképet, a nálánál sokkal bátrabb kezdeményezőt, az élet vakmerő felfedezőjét és imádóját, aki nem fél alámerülni soha se szerelmekbe, se mocsokba s akiről minden országban, minden városban és minden utcasarkon azt hallhatja suttogni, hogy még lerongyolódva is magasra nőtt önérzettel tud ellépkedni a bécsi Burg előtt vagy a Párizst pásztoroló Eiffel-torony mellett, kabátja alatt hordva az otthonról elhozott harangokat. Vagyis: Keszei István eredetiségét én nem benne magában láttam, hanem ebben a „kistestvéri” vonzalmában. Ebben a korlátozó, de mégis nagy érzelmeket mozgósító szeretetben.

Kezdetben, persze, az életéről, a körülményeiről nem tudtam semmit. Azt se, hogy milyen szerepe volt az 56-os forradalomban s a forradalom után mikor és miért kellett elhagynia Magyarországot.

Tudatlanságomat egy véletlennek látszó, de mégis sorsszerű baráti találkozás változtatta meg.

A hatvanas évek végén egy játékfilmet kezdtünk forgatni Kósa Ferenccel és Sára Sándorral, az 1514-es parasztlázadás vezéréről: Dózsa Györgyről. A film legtöbb jelenetét erdélyi helyszíneken vettük föl: Vajdahunyad várában, Déva körül és a Székelyföldön. Emögött a kivételes lehetőség és alkalom mögött, természetesen nem Ceausescuék politikai nagyvonalúsága lüktetett, hanem a ravaszságuk. Huszonnégy évvel a második világháború után azért engedtek be minket az ő „udvarukra” forgatni, hogy szemmel tartsák a munkánkat és ahol lehet, korlátozzák is. Mindenáron – szinte reszketve – azt akarták elérni, hogy Dózsa György, ez a Münzer Tamással és Jeanne d’Arc-kal egy magasságban és egy sorban lépkedő történelmi alak ne magyarként kerüljön be az európai filmnézők tudatába, hanem – mefisztói abszurditásként – romániai lázadóként, aki fegyvert a Werbőczy és Báthori-féle magyar urak ellen fogott.

A forgatás közben így nemcsak a jelenetekkel kellett naponta megküzdenünk, hanem egy meseietlen hétfejű sárkánnyal is.

Ezt a kimerítő és gyalázatos küzdelmünket a Párizsban élő színész-rendező barátunk: Szabó László is végignézte és végigszenvedte. Ekkor derült ki róla, hogy ez a Ionesco abszurd világában is jól eligazodó férfi csak szédül és csak kapkod a levegő után s még saját tapasztalatának sem akar hinni.

A forgatással párhuzamosan zajló háború egyik szünetében, valahol Segesvár szomszédságában, azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Párizsban élő magyar költőt: Keszei Istvánt. Kérdése ott, abban a helyzetben, teljesen váratlanul ért és logikátlannak hatott. Film? Költészet? Párizs? Románok, magyarok, száműzöttek? Mi köze mindennek egymáshoz? Csak később értettem meg, hogy egy mélyebb logika szerint nagyon is sok köze volt: sorsunk kusza abszurditása közös eredetre vezethető vissza. Szabó még azt is megkérdezte: tudom-e, hogy Keszei István a földim, hiszen én Zámolyon születtem, ő pedig Székesfehérváron. Akkor még ezt sem tudtam.

A versei után, lépésről-lépésre így kezdett bennem fölépülni a sorsa is. Sőt, ettől az újabb ténytől még a képzeletem is meglovasodott, hiszen, ha Keszei fehérvári, akkor még az sem elképzelhetetlen, hogy gyermekkorunkban találkoztunk. Az édesapja ugyan tanár volt; latin-görög szakos tanár, de az egyik nagyapja jónevű bognár. S a rokonai is mesteremberek: kádárok, tímárok, kovácsok. S ahogy legtöbbször engem is lovas rokonaim, szomszédaink vagy keresztapáim vittek be világot látni Székesfehérvárra, s nem az apám, meglehet, hogy országos vásárokon ő is ott forgott valahol a rokonai és bognár nagyapja mellett a vadonatúj vasalású kocsik között. Vagy miért ne találkozhattunk volna a Romkertnél, a kirabolt királysírok széthullott köveire meredve, melyekre máig nem tudok fölgyorsuló szívdobogás nélkül odanézni.

Ezektől a képzelődéseimtől megpörkölődve már nemcsak az ötvenhatos tömegnek szónokoló, fiatal forradalmár diákot és költőt láttam Keszeiben, hanem azt a földit is, akivel, mint Csanádi Imrével és Bella Istvánnal összekötöttek Székesfehérvár sebhelyes tornyai, a városba begyalogló jegenyesorok és Szent István tetőtlen szarkofágja.

Mit is írt szülővárosáról Keszei Párizsban?

 

Koronázó városom! Kettős súlyos koronával:
a reám súlyosodó élettel-halállal
te koronáztad meg megtépázott fejem.
Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény.
Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén.
Várfalként véd múló, törékeny életem.

 

De későn született, rejtélyes kapcsolatom Keszei Istvánnal, ehhez a szülőföldhöz kötődő meghittséggel nem ért véget. Akárhányszor hazajött Magyarországra Szabó László, mindig fölemlegette előttem az ő „udvari és házi költőjüket” Keszei Pistát. S úgy beszélt róla folyton, mintha a költészet és a művészet fővárosában: Párizsban, egyedül ez az ágrólszakadt, semmitlen, szerény férfi írna csak magyarul elfogadható verseket. Olyanokat, mint amilyen természetes és mégis elragadó egy-egy megpirosodó szőlőlevél, galagonyaág vagy amilyen beszédesek a néma búcsúzások, amikor szerelmünkkel indul el a vonat idegenbe. Hiába győzködtem vele, hogy Keszein kívül még más magyar költök is élnek Párizsban: mesteribbek, mutatványosabbak, nagyszerű szóartisták, akik a század összekuszálódott tényei, eseményei és képzetei között hosszú köteleken lengnek ide-oda, roncstelepektől kisborjak harmatos orráig, robotgépek és robotesők fémszálaitól elrugaszkodva a nők ölét betemető ibolyákig. „Lehet, hogy élnek” – somolygott ravaszkásan Szabó László, de azok másoké. Az ő költőjük pedig, Keszei Pista. Rendíthetetlen mosolya valami olyasmit bizonyított, hogy a legtöbb menekült magyarnak természetesen pénzre és sikerre van szüksége, de néhányuknak még szükségük van egy saját költőre is. Olyanra, aki csak nekik beszél. Az ő nevükben és az ő nyelvükön. Nekik és róluk. A csoda, persze, akkor volna tökéletes, ha az ő költőjük egyszemélyben a legjobb magyar költő is volna, de, ha nem az, akkor is az övék.

Erről a makacs ragaszkodásról újra és újra az jutott eszembe, amit Paul Éluard, a modern francia költészet egyik legnagyobb alakja szűrt le magának költői gyakorlatából. Ezt írja 1937-ben A nyilvánvaló költészet című tanulmányában: „A költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett… Egy költemény fölött az ember éppúgy ábrándokba merül, mintha az teremtett lény volna.”

Bizonyos vagyok abban, hogy a „Párizs Bakonyában” született versek is ezzel a sugalmazó és ráutaló képességükkel nőhettek túl magukon, saját határaikon és jelentőségükön. Mindegyik soruk megtestesülő kapcsolatot teremtett nemcsak a magyar irodalommal – Adyval, Illyéssel, Jékelyvel, Pilinszkyvel, Kormos Istvánnal –, hanem az otthon hagyott hazával és a száműzetés Mikes Kelemen-i állapotaival is.

Most, az ezredvégen, amikor egyre többen hangoztatják, hogy vége a versnek, vége a költészetnek, ez a zárványéletben kifejlődő lelki és szellemi szükség komoly figyelmeztetőnk lehet. Hátha nincs is annyira vége a líra világának, mint amennyire bizonygatják! Hátha csak megfosztottak minket tőle! Ahogy a hittől és a szakralitástól. Ki tagadná, hogy korunkban a tudomány és a technika elhatalmasodásával megkezdődött az emberi élet elvilágiasodása. Ami csak elképzelhető csoda volt eddig, köznapi eseménnyé változott. Repülünk, szállunk, megérintjük a Holdat, behatolunk egy mákszem és egy vércsepp belsejébe, kikerekedett halszemekkel utazunk a tenger fenekén, világégéshez elegendő tüzet szabadítunk ki egy hordónagyságú urániumtömb belsejéből és így tovább. Úgy tetszik: a költészet azzal tűnt el, hogy megtestesült. S ma már az öbölből kifutó vitorlások százaira mondják, hogy költői és hogy poétikus vagy a sárkányrepülők kóválygására a sziklás hegyek fölött. Sőt, a születésnapi torta is valóságos költemény némelyeknek. Még csoda, hogy nem hősköltemény – tehetjük hozzá fanyarul.

Mit szólhatunk az efféle habos és tünékeny esztétikához? Legföljebb azt, hogy a költészet soha nem a látványban rejtőzködik, hanem a szemben. A szem eredetében. Soha nem a varázslatos vagy drámaian föltáruló valóságban, hanem a létezéshez odakötött emberben. Lehet, hogy ez az ember most válságba zuhant s válságba zuhant vele együtt a költészet is. Még az is megtörténhetett, hogy összezúzta magát és elveszítette az eszméletét. Ilyesmi már eddig is történt vele. A Homéroszok, a Szophoklészek, a Catullusok nagy költői teljesítménye után a költészet hosszú időre az imádságokba, az istentudományokba, a megrendítő, emberi vallomásokba húzódott vissza. Aztán újra önállósult, és újra Danték, Villonok, Goethék, Baudelaire-ek, Adyk, Rilkék, Lorcák és József Attilák születtek.

Hátha ilyesféléről van szó napjainkban is újra? A rossz varázslat tagadhatatlanul maga alá gyűrte legtöbbünket. A valóságos világ helyett elfogadtuk a másolatvilágot. Mintha például eredeti festmények helyett a sokszorosítható reprodukciókhoz ragaszkodnánk. De ezzel az „új természetünkkel” az eredetiségünkről is lemondtunk. Ma már nem kell erőnket megfeszítve és időnket föláldozva elzarándokolni a tengerhez, a vízesésekhez, a föltámadásos templomokhoz, hogy részesei lehessünk mi is a csodáknak: a képernyő előtt ülve is „eljuthatunk” hozzájuk.

De vajon eljuthatunk-e?

Akinek nincsenek eredeti élményei, tapasztalatai, az teremteni se tudhat. Előbb a tapintásról szokik le, aztán a képzelgésről, aztán a nyelvről s a nyelvvel egyidőben a gondolkodásról is.

Fenyegetettségünket valóságosnak látom, de nem végérvényesnek. Egyre határozottabban érzem, hogy közel az idő, amikor egyre többen fölállnak majd a helyükről s azt mondják: elég volt abból a dalból, amit ötven, hetven, nyolcvan éve énekeltetnek valakik velünk. Elég, elég a személytelenség egyre fertőző apokalipsziséből s jöjjenek újra a költők: a kicsik, a nagyok, akik a másolatvilágot félredobják és a mögötte gomolygót újra én-világgá alakítják át. Személyessé és fölismerhetővé. A maguk arcát kölcsönözve mindennek, ami arctalan, ami a kifakult csodákon túl továbbra is ismeretlen. Úgy, ahogy ezt a maga eszközeivel Keszei István is megtette.

 

1994

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]