Búcsúszavak Cs. Szabó Lászlótól

Nem hiszünk a halálnak, bármilyen nagy hitető is. Nem hiszünk neki, mert nem akarunk hinni; sem a magunkénak, sem a másokénak. Ha megérint, ha megvacogtat, ha átfúj is rajtunk előszele: félelmünk és képzeletünk mindenestől az életé. Nappali világosságban még tán agóniánk is megrendítő történet csupán.

A Nagy Halott is, akitől ma itt, a sárospataki temetőben, örökre elbúcsúzunk, nemrég még az élet kivételes képviselője volt. A szenvedés és a testi fájdalmak óriása: egy kórházi köntösbe öltöztetett Jób, véraláfutásos karral, szederjes, lila háttal, férgek csípése helyett tele tűszúrásokkal, de a megszégyenítő nyomorúság közepette is olyan kikezdhetetlen, kristályos tudattal, amelyről úgy csúszott vissza folyton a halál, mint kimerült, őszi darázs az ablaküvegről.

A kínokat igen, a poklot igen, de az elmúlás gyorsan beteljesülő jóslatát magának Cs. Szabónak se hittem volna el. Bibliai megpróbáltatásában, mint egyéb sorscsapásaiban is már annyiszor, az élet gőg nélküli fenségét láttam.

De, íme elvégeztetett!

Elvégeztetett mégis!

A nagy nemzedék elgyérült csapatából – Illyés után és Szabó Zoltán után – most ő dőlt ki a sorból s hagyott szándéktalanul magunkra. Előttem van utolsó képe: csontos, szemüveges arca magasból néz rám, egy trónjához odakötözött király szeretetével, de ez az arca, ez az utolsó arca, a halál éjszakáján egyszer és mindenkorra mélyre zuhant. Mélyre: belém, belénk.

Neve számomra s az itthon élő fiatalabb nemzedékek számára hosszú-hosszú ideig csak jó hangzású név volt. Távolra került bolygó, irodalomtörténeti adat, egy részleges halhatatlanság jó tollú szereplője, akiért a harmincas-negyvenes években Babits kezeskedett, és Németh László, Halász Gábor és Radnóti Miklós, később Vas István, Weöres és Pilinszky. A fölsoroltak közül nekem bárki egy szál magában is elég lett volna ahhoz, hogy a külföldön élő Cs. Szabó Lászlót a torzító távolság és a mesterségesen előidézett feledékenység nyűge alól fölszabadítsa, de személyes szerencsémre Illyés Gyula már a hatvanas években fölcsigázta iránta kíváncsiságomat. Amikor egy rögtönzött beszélgetésben arra terelődött a szó, hogy kik tudnak prózát írni magyarul – ha kell, balkézzel –, a mesterek közt kitüntetett helyen őt is emlegette.

Cs. Szabó régi, még itthon megjelent írásaiból három egymást gazdagító képessége ragadott meg és ragadott el: műveltsége, stílusa s az a torkot szorongató sajgás, amellyel ő újra és újra Kolozsvárt emlegette, gyerekkora városát, színhelyét s e színhely mögött az örökösen fölvillámló, történelmi Erdélyt.

A kortársak közül többen – első helyen épp Németh László – gyűjtőtermészetnek látták; olyan szellemi műgyűjtőnek, aki mögött könyvtárak komorlanak, pletykálnak, adatok örvénylenek, s aki sokkal inkább csak halmozza a műveltséget, semhogy meggyőződést fakasztana belőle.

Az életmű magasából hátrafordulva, alaposan megváltozott a kép. Cs. Szabó írásokba átömlő műveltsége a magyarság szellemi élete számára az idők folyamán olyan tőkévé duzzadt, amely nemcsak halmozódott, de kamatozott is, és ezután még inkább kamatozni fog. Jelentőségét egy meghökkentő példával tudom érzékeltetni. Ahogy Kodály a hiányzó, az elveszett, illetve meg se született magyar zenét azzal igyekezett pótolni, hogy a tizenötödik és a tizenhatodik századi psalmusok helyett megírta a maga Psalmus hungaricusát vagy a Zrínyi szózatát, Cs. Szabó a hiányzó magyar városi műveltséget akarta ilyen módon utólag megteremteni. A középkorit ugyanúgy, mint Mátyás koráét, a tündöklő és véres vallásháborúk koráét ugyanúgy, mint a reformkorét. Ehhez természetesen be kellett kalandoznia testben, lélekben és értelemmel mindazt, amit a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán fényeitől átitatódott kultúrák teremtettek, az itáliai városoktól kezdve a kis-ázsiai romokig, a görög szigetektől Provence-ig; Dante és Machiavelli korából oly biztos tartással lépve át a francia szürrealisták korába, mint akit megingathatatlan múzsa vezet. Cs. Szabó műveltsége ihletett műveltség volt, nem pusztán mohóság és szorgalom végösszege. Kapcsolatok, összefüggések lírai rendszere, melyben a tudás csakugyan hatalom. Egy helyen arról ír, hogy Monteverdi, a titáni olasz muzsikus Magyarországon járva kis szerencsével találkozhatott volna Balassi Bálinttal. Cs. Szabó nemcsak tud erről a múltbeli alkalomról, esélyről, de érezhetően sajnálja is, hogy elmaradt ez a négyszáz esztendő előtti találkozás.

A Nagy Halott kultúrák és népek Nagy Összehozója is volt. Örök diák, fáradhatatlan peregrinus, a Szenci Molnár Albertek és a Misztótfalusi Kis Miklósok utóda, aki ha bármikor elment is ebből az országból, sose ment el egészen, és ha visszatért is ide, lelke néhány vonzalmával odakint maradt. Ami meghasonlásnak látszódhat nyugtalan életében, egyszerűen csak sors volt, a szív és az értelem diplomáciai szolgálata.

Hogy ez mennyire sorsként működött benne, legbeszédesebben száműzetésének évtizedei bizonyítják. Míg itthon él, angol és olasz antológiát szerkeszt, franciákról és a goethei németségről tudósít, hogy Nyugat-Európa telített, sűrű mondatai, századok visszhangjaként és jelenidejűen is, itt cirkálhassanak a fejünk körül, de Angliából már mindegyik írásában hazabeszél. Ha Miltonról, ha Zrínyiről és ha Mikesről ír, akkor is, ha Turnerről vagy Michelangelóról, akkor is. Kint derül csak ki igazán, hogy hatalmas műveltsége: erkölcsi erőforrás is. Hazafiúi tett, kishitűségünk elleni orvosság. Azt a tudatot igyekszik erősíteni bennünk, hogy nem leszünk addig európaiak, míg nem tudjuk elkülöníteni magunkat Európától, mivelhogy az európaiság önállóságot, lelki függetlenséget jelent. A magyar modellről beszélt volna ösztönösen is, amely szóhasználatunkba csak az utolsó évtizedben gyökeresedett meg? Ha igen, akkor nem arról, amely az ezerkilencszázhetvenes években körvonalazódott, hanem arról, amely elkezdődött már ezerkilencszázötvenháromban, fölizzott ötvenhatban, s azóta is alakítja, keresi saját formáját.

Itt, a koporsó mellett nem hallgathatjuk el, hogy Cs. Szabó „rodostói”, azaz: londoni élete nem melodráma volt, sértettséggel és honfibúval fölbangyalítva, hanem egzisztencialista döntés. Méghozzá olyan, amelynek előérzete ott bujkált már a háború előtti műveiben, elsősorban a Fegyveres Európa árnyai alatt. Radnóti ezerkilencszázharminchatban ezt írta verseskötete homlokára: Járkálj csak, halálraítélt! S egy évvel később Cs. Szabó a maga kötetére pedig ezt: Levelek a száműzetésből.

A vak jövendölés mindkét esetben betelt. S Radnóti a vértanúságával, Cs. Szabó viszont a hazájából való kényszerű kiszakadásával jelképez valami elsápasztó kortünetet: a század személyek fölötti tragédiáját, ami egyúttal a magyar történelem áldozatoktól súlyos és menekülésektől fuldokló pillanata.

Én személyesen ezerkilencszázhetvenháromban ismerkedtem meg vele. Első nyugati utam alkalmával meghallottam Bécsben, hogy Laci bácsi épp Zürichben vesztegel még másnap reggelig, és egy összefüggő ködzónán: köd-Ausztrián és köd-Németországon át, erőltetett menetben, hétszázvalahány kilométert autóztunk Sára Sándorral csak azért, hogy végre kezet foghassunk vele. Ma már tudom, hogy a köd csak az utolsó tömény szimbólum volt, amelyen át utat kellett találnunk hozzá. És jó lelkiismerettel mondhatom, hogy az az egyetlen este ott, szelleme és jókedve társaságában, elég volt az én végső megvilágosodásomhoz. Amit elvontan tudtam, ott értettem meg élményszerűen. Ott értettem meg, hogy a száműzetés, az emberiség történelme során szinte mindig, nélkülözhetetlen életforma. Korunkban különösen az. Sőt nemcsak szükséges – egyenesen kötelező is! A veszedelmes szélsőségek kiegyensúlyozására. De Mikes Kelemen-i rangot csak akkor kap, ha nem fullad bele sértettségbe s politikai provincializmusba. Nem elég hozzá a vérben megmosdó igazság sem, a zsebkendővel integető remény: nagyság, minőség, méltóság és távlat is kell a megteremtéséhez. Mindnyájan tudjuk, hogy száműzetéséhez Cs. Szabó igazolást föltétlenül a magyar történelemtől kapott, a koholt pörökbe torkolló bűnöktől, de erkölcsöt ő növesztett hozzá. Mert az, hogy az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági magyarság mellett van még egy világban szétszóródó magyarság is, a történelem hideg kényszere hozta ránk, de hogy ennek az újabb törzsnek arca is van, méltósága és küldetése is, mindenekelőtt olyan írói, gondolkodói s emberi nagyságoknak köszönhető, mint például Szent-Györgyi Albert, Márai Sándor s mint amilyen ő volt.

Aki a kint írt esszéinek s vallomásos könyveinek csupán a stílusába merül alá, megérti, miről beszélek, s minek az elmúlását siratom. Ő is azok közé a kiválasztott kevesek közé tartozott, akiknek az anyanyelv kérdése a létezés kérdését és a jellemét is magába zárta mindig. Hisz egy olyan korban, amikor a politikai és civilizációs diktatúrák népek és egyének összezavarását legelőször a nyelv összezavarásával és meggyalázásával kezdik: világosan fogalmazni nemcsak írói tehetség dolga, de mindennapi szabadságharc. Angol útlevéllel a zsebében Cs. Szabó úgy vigyázott igéinkre, jelzőinkre, mondatszerkezetünk izomzatára, mintha a nyelv több ezer éves géniusza kardos angyalként állt volna a háta mögött. Volt idő, amikor helyettünk, itthon élők helyett is vigyáznia kellett.

De a hatalmas monológfolyam, amely az élete volt, megszakadt. Tekintsük eleve elrendelésnek, hogy épp itthon, Magyarországon apadt el. Tálán azért idehaza, hogy föld alatti zuhogókon bujdosva-bukdosva hamarabb felszínre törhessen bennünk.

Tisztességtevő s gyászoló barátaim! Ne keressünk vigaszt a veszteségben, ne keressünk vigaszt a gyászban. Hacsak annyit nem, amennyi a Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földbe helyezhetjük örök nyugalomra. Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén századokon át a magyar szellem egyik végvára volt; egy olyan városéban, amelynek falai a bujdosó Rákóczi hangját is beitták és őrzik; ahonnét nincs messze Vizsoly, Katalin szülőfaluja, és nincs messze Erdély. Egy olyan temetőben van, amely „félúton van Kölcsey s Kazinczy sírja között”.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyönyörű ősz van a Hegyalján, Cs. Szabó László, gyönyörű ősz. Olyan, amilyent Illyéssel együtt ti nagyon szerettetek. El kell hogy búcsúztassalak ettől az ősztől. A világ minden olyan magyarja nevében búcsúztatlak el tőle – írók nevében és olvasók nevében egyaránt –, akik tudták, ki vagy – haragodban, pöreidben és szeretetedben. De azok nevében is el kell hogy búcsúztassalak, akik majd ezután, halhatatlanságodban ismernek meg. A halál némán és nagyvonalúan visszaadta útleveledet, személyi igazolványodat. Mostantól kezdve újra itt vagy közöttünk, velünk, világoddal és elmúlásoddal együtt.

 

1985

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]