Hazaérkezés, halálhírre

Tudtam, mert megrendült barátai mondták, hogy Örkény kórházi ágya már a halotti ágya is lesz; az utolsó fájdalom- és kábulat-sziget, amelyet körbelángol a nyár, s ahonnét sose szabadulhat. Tudtam, de ezt a bizonyosságot, mint késleltethető végzetet, erőnek erejével távol tartottam magamtól.

Nála jártamkor egy pillanatra azt éreztem, hogy István is ezt a távoltartást választotta, a test és a haláltudat közti széllengedezést, amelynek jobb szó híján még remény a neve, és a lassan gyógyuló csigolya meséjét már csak azért hiszi el az orvosoknak, mert nem akarja őket a tehetetlenségük miatt megalázni: nekünk pedig azért hiszi el, mert ebben mi akarunk hinni teljes hitünkkel.

Az ágya mellett ülve a Rózsakiállítás című regényére kellett gondolnom, erre a végső dolgokkal incselkedő műre, amely talán azért íródott, hogy haldoklásunk viselkedéstana megszülessen, sőt azért, hogy agóniánkban is legyen egy forgatókönyvünk: ne történhessék semmi se váratlanul.

Mégis úgy történt.

Nyolcnapos finnországi út után robbanásszerű halálhírére érkeztem haza.

De hazaérkezhet-e az ember egy halálhírre? Este van, az ablakon hársfaillat úszik be, ki kéne csomagolnom, körbe kéne járnom a házat, fölcsöngetnem a barátaimat, de mintha még nem volna alattam föld. Mintha egy fölfüggesztett esemény résztvevője volnék, ég és föld között veszteglő utas, aki legyőzhetetlen messzeségben van egy bőröndtől, egy ajtókilincstől. Fülemben is itt zúg még a repülőgép. Tudom, István is járt Finnországban, s látta, amit most én láttam vadonatújan. A tavak, az erdők, a finn tengeröblök emlékét szeretném összekeverni az ő emlékeivel. A sirály megbillenő szárnya alatt a láthatárt, hogy utoljára még legyen valami, ami – túl irodalmon és anyanyelven is – hozzáköthet. Mert a szokásos szóbeli, társaságbeli elkötelezettségek nélkül én eddig is kötődtem hozzá. Úgy is, hogy tetszeni akartam neki a gondolataimmal, a képzeletemmel, parasztfiságommal, a stílusommal, tetszeni konokságommal, történeteimmel, nyíltságommal. Vele még veszekedni is tudtam volna, mert kedvesség és drasztikum egyszerre jellemezte volna az érveit. Hogy volt benne lágyság is? A politikával szemben csakugyan volt, de legjobb írásaiban kárpótolja magát emiatt. Ritkán találkoztunk, de személye, testi jelenléte belőlem mindig jófajtájú szellemi izgalmat váltott ki. Az azonosság és a másféleség fölszabadító izgalmát. Néha ellenpontja akartam lenni az alakjainak – ez volt az én igazi hódolatom Örkénynek. Amit írt, magánügyemnek tudtam tekinteni. Amikor például – nevetéstől kimerülve – végignéztem a Tóték színpadi változatát, szinte a sejtjeimmel éreztem meg, hogy valami egészen új szemléletmód, új érték született. Olyasmit láttam a maga természetes törvényei szerint megtestesülni, ami a magyar irodalomban csak Csokonainak s Aranynak sikerült egyszer-egyszer. A nagyidai cigányokat én legalább annyira a Tóték előképének tekintem, mint azt a közép-európai abszurdot, amely a csehek, a lengyelek jelenkori irodalmában virágzott ki nagyarányúan. Sokan Karinthyt látták ősapának. Én sose. Karinthy egy fonákjáról szemlélhető Nietzsche volt, aki a lét, a filozófia, a lélektan, a kultúra közegében mozogva gyújtotta meg a maga agykápráztató görögtüzét. Örkény újítása a magyar irodalomban éppen az, hogy az abszurditások gyökerét, a képtelenségek, a balszerencsék csíráit elsősorban a történelemben kereste meg, s a nemzeti jellegünk púpjait úgy bontotta ki az öltöztető idő s az öltöztető eszmék göncei alól, hogy a múlt és jövő horpadásaira is hökkenve nézhessünk. Örkény művében a történelmi tapasztalat végül így válhatott filozófiai tapasztalattá.

Ilyesmiről, persze, sose beszéltünk egymással. Egyáltalán az irodalomról is csak ritkán. De a feleségétől megtudtam, hogy utolsó könyvemet még a kórházba is magával vitte.

Már sohasem tudom megköszönni neki ezt a kivételes figyelmet. Lebegek, löködöm, ide-oda valami ismeretlen közegben: nem tudok hazaérni. Félek rálépni arra a földre, amelybe Örkény Istvánt eltemetjük.