A szerencsejátékos költő

Szécsi Margit költői estje lehetne az ünneplés estéje is. Az elismerésé, a hódolaté, a kísértések estéje, hogy – beöltözve a költészet űr-ruhájába – néhány órára fölröpülhessünk magunk fölé: a hétköznapok száraz morzsái közül erőteljesebb tündöklésbe.

És lehetne a némaságé is, a kirobbanó gyászé, hiszen akik ma este eljöttünk ide, magunkkal hoztunk egy halottat is. A Halottat, aki maga is akart jönni, itt lenni köztünk, belekóstolni szavainkba, lélegzetünkbe. Úgy gondolom: külön az ő kedvéért is legyen ez az este az, ami a saját törvénye szerint is leginkább lehetne: a költészet komolyságáé.

Költészet komolysága? Az ember kimondja a szavakat, aztán zavartan körülnéz: nem hallották-e avatatlanok? Nem hallották-e a mindent kétségbevonók, szétnevetők, az irónia divatozó világfiai, akik az elcsöndesülést, a meghatódást szinte már történelmileg befejezték. S ennek ellenére, ha valamit még komolynak, fontosnak tartanak az életben, semmiképpen sem a költészet az. Komoly a fegyverkezés, a népességrobbanás, a gépek hideg őrülete, komoly a történelem, a közgazdaságtan, az ipar, a természettudomány, amely nemcsak susog és szaval, de képes átalakítani a valóságot is. Vagy komolyak a megfoghatatlan politika nappali álmai. A tételüket persze még pőrébben is megfogalmazhatjuk: a felnőtt embernek nincs szüksége semmiféle csacsogányos lírára! És valóban: a vonatokon, a zsúfolt földalattin képeslapot, újságot, regényt, szakkönyveket olvasnak az emberek. Verset már-már csak véletlenül.

Az esték csöndjében pedig a tévére tapadnak. Hír kell mindenkinek, hír, újdonság! Fogyasztható s gyorsan fölszívódó hír. Nem az önismeret izgalma kell, hanem a világ reklámozható izgalmai. A felszín mindennapi borzongása.

Mi lenne, ha egyszer a költészet elemi híreire is odafigyelnének a fülek! Például az alábbi két József Attila-sorra:

 

Le vagyok győzve, (győzelem ha van), de nincs, akinek megadjam magam.

 

Meggyőződésem, hogy ez a költői fölismerés évtizedek óta érvényesebb igazságot közöl minden újsághírnél. Mert magunkról szól. A század lélekben szabad embere fogalmazza meg benne kettős helyzetét. Azaz: a helyzetünket: a leveretésünket a civilizáció, a politika, a körülmények hatalmától s ugyanakkor ennek a leveretésnek a relativizmusát is, hiszen ha bátor szemmel nézünk szét magunk körül, nincs senki, akinek lélekben is megadnánk magunkat.

József Attila megidézése Szécsi Margit szerzői estjén csak látszatra jelent kitérőt, mert Szécsi versei is hasonló híreket sugároznak felénk. A leverhetetlenség üzeneteit.

Még elfogadhatóan fiatalok voltunk, amikor ezt írta egyik verse zárószakaszában:

 

Én a hittel ráérek: nyekegő cipőm hóban jár. Halál minden lépésem: éppúgy lehetne rózsaszál.

 

Mi más volt ez a szélsőségekre hangolt magabiztosság, mint a létezés magabiztossága! A sejtekben szervezkedő tudat, amely később ilyen sorokban robbant ki: „Az én szerencsejátékom az élet. Én meghalok vagy nyerek.”

Ez az a magatartásbeli és költői mag, ami köré a Szécsi-életmű odaszerveződött. E körül keringenek a Csokonai-, a József Attila-i, a Nagy László-i dalokkal rokon és egyenrangú dalai; a hosszú versnek nevezett nagy lírai költeményei: a Papírkorona, A Paradicsom nyomorúsága, a Költő a Holdban, az Imák, a Madár-e az Denevér, hogy csak néhányat említsek közülük.

Vannak jónevű líramagyarázók, akik azt állítják, hogy a huszadik század költészetében nem a lélek, hanem a tudat állapota került előtérbe. S nemcsak hogy állítják, de helyeslik is a folyamatot. Én épp a hosszú versek óceáni mozgását figyelve másféle folyamatot láttam. A második világháború utáni nagy alap-költemények – például Ginsberg Üvöltése, Juhász Szarvas-éneke, Nagy László Menyegzője, Szécsi Imákja – egyszerre ostromolják a tudatunkat, a képzeletünket, az idegrendszerünket.Mindenekelőtt azért, hogy semmiféle naivitásra ne találhassunk mentséget. Se az értelmi, se az érzelmi menekülésekre, se a semlegesség vigaszára. A költő tehát korunkban se lehet más, mint a Paradicsomból kiűzött, első ember. Ádám vagy Éva, aki ha nosztalgiát érez is az elveszett dolgok miatt, a nosztalgiája nem torkollhat másba, mint a szabadságba.

A mi nemzedékünket az eszmék édenkertjéből taszította ki a sors az egyezményes tűrés pusztáiba. S ha nem is a leghamarabb, de mindnyájunk közül Szécsi talált leginkább magára. Pontosabban a kiűzetésünket ő változtatta át legmagasabb szinten költői nyereséggé. „Jó lecke az, hogy magamat egyszer behúzni hagytam” – írja a Miért című versében. E hanyag, költőietlen kijelentés hátterében zajlott le Szécsi komoly költői forradalma: ő lett az utolsó negyedszázad legpolitikusabb költője. Nemcsak fölismerte, hogy korunkban – eszmék, filozófiák, istenek helyett – politikák harcolnak az „emberiség lelkéért”, de az új helyzet kihívását is elfogadta. Ha József Attila a külvárosi éjből emelte föl a fejét, hogy a mindenségben, a történelemben és saját magában szétpillantson, Szécsi a politika éjszakáiból emeli föl. Minden viszonylat mögött – áttételesen vagy közvetlenül – a politika jelenlétét fedezi föl. A politikáét, amely nézi álmainkat, beleszól lelkiismeretünkbe, a félelmeinket átszínezi, lefokoz, megajándékoz, a reménynek újabb és újabb álneveket eszel ki. Időnkint szinte a metafizikák eltanulhatatlan tánclépéseit utánozva szökdel körülöttünk.

A politika által kisajátított létben Szécsi Margit is, mint minden igazi költő, saját érzelmi és szellemi szuverenitását védi. A föladhatatlan, belső függetlenséget. Egy bokor, egy bodzavirág, egy nádas ősiségét. A liliomos tenger, a halál, a szerelem nagyságos voltát.

Korunk – nem titok –, mint valami új Velence, világméretű kompromisszumok ingatag cölöpein áll. Ha a társadalmi értelem elfogadja is, a költői értelem soha nem fogadhatja el a kompromisszumokat. Felelősségéről és önnön komolyságáról mondana le. E drámai helyzetet érzékelve néha azt érzem, hogy a költészetnek egyre határozottabban Antigoné szerepében kellene föllépnie az intézményesedő kreoni világgal szemben.

Ha túl célzatos e hasonlat, felejtsük el. Arra azonban az eddigieknél sokkal jobban figyeljünk oda, hogy Szécsi Margit verseiben egy – esendőségében is hajlíthatatlan – külvárosi, vagányos Antigoné ismétli el újra és újra izgatott mondatait.