Visszatérni ragyogva

Szécsi Margit erőteljes, gazdag és látomásos költői nyelvében megkülönböztetett szerepe van a tülekvés szónak; ennek a nem éppen költői tartalmat hordozó szavunknak. Egyrészt, mert eddig megjelent köteteiben – pontosabban a négy utolsóban – elég gyakran használja; másrészt, mert mindig váratlanul. Homokszemre harap így rá az ember evés közben.

Lélekbúvárként könnyen kinyomozhatnám, hogy elszólással van dolgunk; hogy a vissza-visszatérő szó elfojtott és jogos sérelmek rejtekhelyéről tör elő, s lesz belőle csalánostor a törtetők, a tolongók, a tumultus-vezérek arcába.

Azt hiszem, így se járnék messze az igazságtól, mert, ha valakit, hát Szécsi Margitot idestova tíz-tizenöt esztendeje kitartóan és érdemtelenül mellőzi irodalmunk. Minden elismerésünk az övé, de hallgatunk róla. Magyarul: életünket és vérünket érte, de zabot nem!

Bármennyire igaz lenne is ez a szófejtés, ez a jelentésmagyarázat Szécsit csökkenteném általa.

A tülekvés szó az ő szótárában történelmivé változott. Ugyanúgy, ahogy József Attila költői kohójában például a tömeg szavunk. Egyik is, másik is a köznapiból, a jelentéktelenből emelkedett át a költőibe. A hazaiból az egyetemesbe.

Sajnos, az a gyanúm, hogy ez a rögtönzött összehasonlítás nem az én kényszerképzetem csupán. Mert amit a maga korában a tömeg szó jelentett József Attilának, magyar és európai vonatkozásokban – a tülekvés, a tülekedés szó Szécsi Margitnak mintha épp az ellenkezőjét jelentené. Ugyanannak a botnak a másik végét. Menetelők helyett a tülekvőket, a sokhengeres, a csillogó csapágyas, a gépmorgású tömeget, mely „megválthatatlanná jaj most avatja magát, most ráz le magáról mindent ami e fél-életben csak nehezék, le a jászol aranyszalmáját, le a könyvtárakat, le a virtust, csillagokat és koporsót és a michelangelói vak Éjt…” A rosszal együtt tehát a tömérdek emberi jót is, idő- és történelem-csiszolta értékeket. Mert most szokik le saját szívéről is. És most kezd tékozló kézzel bánni a földdel, az anyaggal, a szerelemmel. Folyókat, tengereket, lelkeket sivatagosít el egyaránt. A Madaras Mérleg című verseskötetének első ciklusa fölött ezt olvashatjuk: Elherdált emberiség.

Szécsi költészetében évek óta ez a figyelmeztető, ez a leleplező, ez a káromkodó hang erősödött föl leghatározottabban. Szerencsére nagyvonalú öngúny és humor menti meg attól, hogy nőalakba öltözött Jeremiást kutassunk versei mögött. Már csak azért is fölösleges lenne ez a bibliás igyekezet, mert Szécsi nem úgy akart sorsot betölteni, mint a tőrőlmetszett próféták: megmondtam, hát megmondtam, és utánam az Úr özönvize. Az ő végső érvei sosem a pusztulásé – ellenkezőleg, mindig az életé. Mindig valami eleven és érzékelhető bizonyosság. Valami, ami volt, valami, ami lehetett volna, valami, ami lehet. És e bizonyosságokhoz hátországnak ott van a múlt, a nagyérdemű gyerekkor, a nagyérdemű szegénység, a sokudvaros külvárosban, Pestlőrincen. És később az ifjúság ideje, az ifjúság éjszakája a tömegszállás egyszem-égőjével. Ott vannak a meszes csillék mint a Holdba billegő, áriás bölcsők, s a gyönyörű mulatások! Mert Szécsit nem ideológiák éltetik, hanem elragadtatások. Az emberi nyomorúság és a semmi közé betóduló mindennapi csodák. A Világ Édessége és a Világ Keserűsége! A Világ Forgása, lenyűgöző dinamizmusa, átváltozások izgatott története.

 

Csoda ez, csoda, csoda. Halálverítéktől az Éden világos mint még soha. Nagyfeszültségű verítékfényben láttam a lélek fagyát. A mai napot túléltem, túléltem a mát.

 

Néha ennyi. Néha pedig csak valami mindenen túli dünnyögés:

 

elmenni nyomorultul, visszatérni ragyogva.

 

Vagy más hangszerelésben ugyanez az erő, ugyanez a titkos erejű szívósság a mostani kötet egyik nagyszabású versének zárórészében.

 

Tollaid-veszítő Magány Sötét arkangyal-pupilládba most meredek először Most kéne leszámolni e rongy aranyfüst alatt De mi ne mérkőzzünk Hinni jobb egymás erejében Hinni kell öreg Higgyük Nézi az erő az erőt A magányos egysejt a növekedő Népek Magányát Meghajlok előtted Lezuhant tolladat fölemelem Hidd Megalázkodom de csak a királyi tollért Nem magyarázunk Vagyunk

 

Az Új Heraldika válogatott versei, a Nagy Virágvágó Gép és A Madaras Mérleg után egyre láthatóbb, hogy a máris jelentős életműben két költői forma vált uralkodóvá: a dal és a mítoszi elemekből összeálló hosszú vers. A mikrokozmosz és a makrokozmosz modelljei. Csokonai, József Attila s Nagy László mellett vitathatatlanul Szécsi írja a magyar költészet legelemibb, legbarbárabb – játéktól, káprázatoktól és véraláfutásoktól márkás – dalait. Tizenegynéhány éve még gátlástalanul leírtam volna, hogy Szécsi a külváros Jeszenyinje. Bodzafái, vasúti töltései, óarany nádasai, csavargó vére s csavargó földi madarai a kivételes sorsú és kivételes tehetségű orosz költőt idézték. Ma már nemcsak a távoli költőelődöktől s költőrokonoktól lehet megkülönböztetnünk, hanem a legközelebbiektől is. Mindenekelőtt Nagy Lászlótól. Mert ha végérvényesen hatott is Szécsire Nagy László nyelvi forradalma, képzelet-bajvívása a nagy formátumú verseken belül s valóságfölötti tárgyiassága – Szécsinek a hatás ellenére volt ereje külön pályára térni. Pusztán csak utalhatok a különbségre: ha a Nagy László-i versminta, mondjuk, szentséges és profán, Szécsi Margit versei inkább vallomásosak és groteszkek. Vagányság, játékosság és áldott cirkuszi irónia szikrázik bennük. Vagy míg Nagy László mítoszteremtő nagy verseiben közösségi élményeket növeszt föl s tesz személyessé, addig Szécsi megfordítja a folyamatot, és a legszemélyesebb élményeiből teremt, illetve készül közösségi mítoszt teremteni. Így kezdte már az Angyalok strandjával, a Páva a tűzfalonnal, Az Angyal és a Kiütött Boxolóval, s folytatta később a Nagy Virágvágó Gép hat nagyarányú versével s a mostani kötetében is két újabbal: A Paradicsom nyomorúságával és a Bitarajjal.

Külön tanulmányt érdemelne, hogy a jó irány felé törve mindig sikerül-e ez Szécsinek. Vagy ha nem sikerül: kizárólag a tehetségén múlik-e s múlhat-e. Annyi bizonyos, hogy mítosz-erejű nagy verset írni ugyanolyan ritka pillanat eredménye, mint kiélezett és kiérlelt drámát, mivelhogy a mítosz a legkövetkezetesebb s ugyanakkor a legnyitottabb emberi összefoglalás. Történelem és idő ritka adománya.

Szécsi magának a költészetnek is mítoszi szerepet szán. A körülmények hatalmával szembe, mint a dráma másik szereplőjét, odaállítja a költészet hatalmát. Nem mint erőt, hanem mint lét-igazolást. Mint törvényt: „…mert ragyogóbb a tiszta írás mindennél…” írta előző kötetében. A Madaras Mérleg versei továbbra is ennek a nagy sodrású indulatnak a medrében folynak tovább.