Vodka és koszorú

Itt van előttem megint Nagy László kezeírása. Itt vannak bársonyon és gyászban lépkedő, fekete sorai. Olyan elevenek s olyan jelenkorúk, mintha csak most írta volna le és most nyújtotta volna át őket nekem elolvasásra. Sőt szinte befejezetlenek, hisz a kétszakaszos vers utolsó sorában még a pontokat is föl kéne raknia gyorsan az o betűre, hogy bolény helyett, megtorpanás nélkül bölényt olvashasson az ember…

De mindez érzékcsalódás. Azt a két pontot László már nem rakhatja föl soha. Nem rakhatja föl még az Úristen se! Az a betöltetlen, picinyke űr az elárvult betű fölött már tizenegyedik éve a halál felségterülete. Hozzáférhetetlen és végleges.

A nyolcsoros, ismeretlen Nagy László-vers kéziratát Szécsi Margittól kaptam. Véletlenül bukkant rá a teleírt és telerajzolt papírlapok között. Máig rejtélyes neki és nekem is, hogy miért nem került bele a nyolc sor a költő legutolsó kötetébe? Rögtönzésnek ítélte? Mellékterméknek s kihagyta? Ha annak ítélte volna, akkor mért másolta le olyan gondosan, hogy jóváhagyó szándékát jelezve lendületesen aláhúzta még a címet is és a lezáró kis „csillagot” is odarajzolta a vers alá? Vagy lehet, hogy egyszerűen megfeledkezett róla?

Ez elképzelhetetlen. Hisz Nagy László azok közé a klasszikus lelkületű költők közé tartozott, akik a versírást magát és a megírt verset is eseménynek tartották. Felejthetetlen és kiiktathatatlan történetnek.

Akkor pedig csak az történhetett, hogy az 1974-es lengyelországi út élményét nem akkor és nem ott Varsóban írta meg, hanem jóval később, élete utolsó heteiben. Ha jól tudom, Zbigniew Herbertet fordított utoljára. Lehet, hogy ezt a „lengyel hangulatot” a Herbert-versekből rázúduló lengyelországi motívumok ébresztették föl benne. Így aztán még az is elképzelhető, hogy a Vodka zsubrovka a Kondor-versek mellett Nagy László utolsó befejezett írásának számít.

Nem tudom, de olyan nagyon nem is akarom tudni, mi az igazság. Az irodalomtörténeti adaléknál sokkal de sokkal fontosabb maga a tény, hogy egy verssel gazdagodott az életmű s gazdagodtunk mi is.

Valamit azonban kár volna elhallgatnom. 1974 szeptemberében együtt voltunk kint Nagy Lászlóval a Varsói Ősz költői rendezvényein. László viszolygott a külföldi utazásoktól, de Lengyelországban otthon érezte magát. Olyan költők társaságában forgott, mint Herbert, mint Tadeusz Nowak, mint Stanislaw Grochowiak. Egyikben a klasszikus és modern európaiság vonzotta, a másikban a szürrealista népiesség, a harmadikban a csapzottság, az alkohol őrülete s az Angyallal hadakozó Jákobi természet szabadsága. Soha annyit nem csatangoltunk együtt, mint a sárga levelekkel játszadozó Varsóban. Szerencsénkre velünk volt a lengyelül beszélő, fiatal költő Kovács István, aki a temetőkkel s az Óváros köveivel is tudott nevünkben beszélni.

Így történhetett meg, hogy egyik sétánk alkalmával Kovács István megállított bennünket egy táblával megjelölt ház előtt. A tábla azt tudatta velünk, hogy egy német mesterlövész ebben a házban lőtte le a szemközti Városház ablakából Baczynskit, a huszonnégy éves költőt, a lengyelek Radnóti-képességű nagy reménységét. Természetesen nem versírás, hanem harc közben, a Varsói Felkelés napjaiban. A háború Nagy Lászlót és engem is körüllövöldözött alaposan, de a halálhír egyformán megrázott mindkettőnket. „Fiúk, ezt a házat illenék nekünk megkoszorúzni” – javasolta csöndesen László.

És mi fölhajtottuk Varsót egy nemzetiszínű szalagért, hogy a magunk törvénye szerint koszorúzhassunk. A szalagra Nagy László ezt írta rá: „A nemzet: közös ihlet.”

Ez a közönséges koszorúzásos nap azóta nekem egyik legemlékezetesebb napom.

Nem nehéz elképzelnem, hogy amikor este fáradtan visszaértünk az Európa Hotelbe, s ki-ki a maga szobájába visszahúzódott összegezni a napot, László tüzes pohárral a kezében elkezdett lengyelül virrasztani.