Nagy László újra Debrecenben

Nagy László most két napon át, reggeltől estig, estétől reggelig Csokonai városában vendégeskedik. A harangok, amelyek hét esztendővel ezelőtt eljöttek érte, hogy átkísérjék az élet túloldalára, mellészegődtek újra, és elkísérték ide, Debrecenbe is. Utcáról utcára botozgat itt most László a maga megőszült csöndjében, a maga ritmusában. Végigjárja az ismerős helyeket: a Kollégiumot, a szerkesztőséget, a muzsikával és bársonnyal bélelt Aranybikát, s kiballagdál a Nagyerdőre is, ahol a lehullott, sárga levelek alatt szivárványdarabkákat talál az elmúlt nyárról. Fölszúrja őket egyenként botja szögére, mint parkőr az eldobált papírdarabokat, mert ki tudja, mi mindenre jó lehet még egy-egy elévülhetetlen szivárványfoszlány.

S míg ő szorgalmasan a várost járja, és saját kedvtelésére apró csodákat művel, addig pályatársai: irodalmárok, költők, kritikusok, gazdag életművét dongják körül. Boncolják és vesézik. Kíváncsiságuk ezúttal egyetlen kérdésre összpontosít: Nagy László korszerűségére. Kimondva vagy kimondatlanul arra, hogy a múló időben ugyanolyan érvényes és nagy hatású-e költészete, mint amilyennek életében éreztük.

Európa a változások és a változatok hajszás földrésze volt mindig, mióta nevét öntudatosan viseli. Sehol annyi új stílus, új eszme, új mámor és romboló indulat nem jelent meg egymást váltva a történelemben, mint itt. Korszerűnek lenni Európában – különösen a reneszánsz óta – napiparancs és életszükséglet. Mérce, kötelező merészség, sőt egyenesen a jövő lefoglalózása.

A korszerűség nyugtalanító gondja, mint minden európai szellemet, Nagy Lászlót is egész életén át izgatta. Talán sűrű, metaforákkal megrakott nyelve tanúskodik erről a legnyilvánvalóbban. A főszereplője ennek a nyelvnek nem az ok-okozat szerint kibomló logika, s nem is az élményekből kisajtolható érzelem. Ha például elindul benne a szél, nem borzong és nem hullámzik rajta át lágyan, fokozatosan, s a végén se izmosodik szélviharrá. Mert a megszokott cselekményesség se uralja ezt a nyelvet, és az időbeliség sem. Egyvalami azonban igen: a látomásosság. Nagy László leírásában a hó: angyalhulla a kertben. Az ing: lebegő selyemlidérc. A város: fényrózsás agydaganat, s az ég-föld között kinyíló ejtőernyők pedig a halál margarétái.

A találomra kiragadott versképek alapján mindnyájan megérezhetjük, hogy a nyelv ilyen állapotában, illetve ilyen minőségében már nem csupán kifejezőeszköz, hanem: kifejeződés. Új tény, amely ugyanúgy képes új képzeteket támasztani, mint maga a természet, mint a szemmel és kézzel is körültapogatható földi dolgok.

Látomásossá nyilván azért alakította s edzette nyelvét Nagy László is, mert megértette, hogy egy olyan világban, amelyben minden kimozdul, kisiklik, kiszakad a helyéről, és egyik pillanatról a másikra nemcsak helyet, de anyagot, formát, sőt eredendő lényeget is cserél, a látomás közege az az egyedüli közeg, amely új elrendeződésre, új összefüggések kifejlődésére adhat alkalmat.

Egyetlen példát említek bizonyításul. Nagy László odahaza Iszkázon, s Pápán is, ahol diákoskodott, láthatott csörgő ébresztőórát eleget. De unottan s érdektelenül tiktakoltak a fülébe mindaddig, amíg ezerkilencszáznegyvenöt háborús telén nem látta őket ott himbálódzni kötélen megvadított orosz katonalovak nyakában. Órák és tébolyult lovak együtt a Jelenések könyvének lapjairól? Minden korábbi élménye helyére ezek és a hozzájuk hasonló élmények tolultak oda, s adtak valóságlátásához új mintát és valóságkialakításához pedig új távlatokat.

De a költői nyelv könnyebben fölfogható jegyeitől lépjünk előrébb egyet: a kevésbé láthatókig. Nagy László már rögtön, elindulása idején, ösztönösen is a modernség irányába fordult. Hiszen mindazt, amit költészetünkben – árnyalatosabb szó híján – a népiség fogalma jelöl az Ómagyar Mária-siralom óta Balassin, Csokonain, Petőfin, Aranyon, József Attilán, Sinkán át a huszadik század közepéig, ő a legmodernebb költészet elemeivel igyekezett összeházasítani. Nyugodtan leírhatjuk, hogy García Lorca-i volt már akkor, amikor még nem is ismerhette spanyol „elődje” verseit. Afféle zsenge szürrealista, amikor az izmusokról is csak töredékes megjegyzéseket hallhatott.

Nagy László korszerűségének egyik legerőteljesebb eleme, tehát épp: ősisége. A hagyományokhoz fűződő viszonya. Sajnos a hagyomány eleven értelme a mi megfakult, közéleti szóhasználatunkban kiüresedett fogalommá laposodott, de az övében mindvévig szeplőtlen és szikrázó maradt. Mit is jelentett neki a hagyomány? Átöröklést? Ismétlést? Hű emlékezetet? Sokkal többet! A nyelvben megőrzött múlt tudatát ő kezdettől fogva úgy fogta föl, mint a mozgalmas jelen időjét. Küzdött, birkózott vele, hódolt neki, ráfonódott. Jó mélyen a tüdejére szívta, mint az otthoni kapadohány füstjét. Számára például Szent László, a szép aranykirály nem történelmi alak, hanem egy érzet, egy érzelemmé finomult legenda; valami belső fényesség, amely semmiben sem különbözik az ő legközvetlenebb élményeitől. Lírai átváltozások révén így lesz az Árpád-házi királyból önéletrajzi mozzanat egy korai szerelmes versben:

 

Kerted végében roskadozva egy pírhólyagos meggyfa áll, aljában térdel teéretted Szent László, szép aranykirály.

 

Azaz: a költő.

Nem tudhatom, hogy ettől a négy sortól másokban miféle képzetek bolydulnak föl, de bennem kékben, pirosban, aranyban játszó miniatúrák élednek meg. És Szent László hermája tompán, a magyar kora középkor liliomillata erősen; vértek, templomi zászlók, énekek, egyáltalán valami eltemethetetlen sajgás a múlt időkből, amelynek nincs neve, csak élete s lezajlási ideje van a lélekben. A verset ez a külön sajgás nem zökkenti ki a kerékvágásból, nem alakítja át, de engem, aki hallom vagy olvasom a verset, átalakít. Megtermékenyített alannyá válok tőle, s kitágult tudatú befogadóvá.

A múltnak ez a tudata, ez a sajogtató aktualitása szinte minden nagy versében ott van. A Regében, A Zöld Angyalban, a Menyegzőben, a Búcsúzik a lovacskában, az Ég és a föld című oratóriumában. Mégpedig olyan elevenen, mint a klasszikus görög dráma lélegzetvételeiben a Végzet. Ellenpontja ez a jelen időnek? Az is. Hisz minden, ami időszerű, az időtlennel szembesítve válhat csak önállóvá. De több is annál, hogy puszta ellenpont maradjon. A múlt tudata nélkül egyszerűen csonka a mindenkori ember léttudata is. Csonka és szervetlen.

Nagy László nem volt poeta doctus a szó latinos értelmében. Tárgyi s történelmi ismeretei is jóval alatta maradtak az akadémikus urakénak, de ő, Adyhoz hasonlóan, valamiképp belélegezte a műveltséget s azt, amit a tudás párájának, ihletett tudásnak és történelmi érzéknek szokás nevezni. Legbeszédesebb példaverse ennek a képességének egyrészt a Balassi Bálint lázbeszéde, ez a magyar századok közérzetét magába fölszívó, ízig-vérig politikai vers, másrészt a Szépasszonyok mondókái Gábrielre, ez a politikától mentes, pajzán, de fátumos ének. Mindkét vers álruhás hőse lehetne maga Nagy László is, azonban nem ügyesen és nem önzően kiszemelt szimbólumról van szó egyik esetben sem, tehát nem az ismert szereplíráról, hanem az Idő és a Sors fölé emelkedő lelkületről. Nincs mit tagadnom: én gyakran kívántam magunknak, hogy a Versben bujdosó költő legyen kissé esendőbb, legyen személyesebb, áruljon el magáról kószább titkokat, szenvedélyeket, netán bűnöket is, akár villonos pőreséggel, de Nagy László átlépett óhajaimon. Azokkal a költőkkel tartott, akik Eliottal és Saint-John Perse-szel vallják, hogy mindig a személyiségfelettiben kell megjelennie és igazolódnia annak, ami az emberben a legszemélyesebb, mivel a személyiség igazi ethosza nem az önmegmutatás, hanem a teljes önfeledtség és önátadás erénye.

Ha Nagy László korszerűségének újabb összetevőit kutatjuk, nagyon gyorsan rábukkanunk erre a tulajdonságára. „Az erkölcs az, amivel a géniusz több a képességénél” – írja le Petőfiről és Petőfi kapcsán Németh László. Ez a más irodalmakban ószövetségi szigorúságnak minősíthető gondolat nálunk, Magyarországon, nemcsak talál, de teremt is magának képviselőket!

Nagy László e tekintetben is a kivételes életűek közé tartozik. Pironkodva kell megállapítanunk, hogy korunkban még vonzó lángelméket is derékon kapott a romlás, a jellemgyöngeség. S közülük némelyek úgy kapaszkodtak bele – védelmet keresve – a politikába, a politikai hatalomba, mint valami felettes énbe. De zavarodottságuk és félelmük ettől cseppet sem enyhült. Nagy László azonban még a bolondító években sem dörgölődzött senkihez. Nem hódolt és nem alázkodott még csak véletlen vétségből sem. Neki nem volt reszketeg „apakomplexusa”. Járta a maga útját, ahogy járhatta: az író, a költő, a látomásaiért felelős értelmiségi nyaktörő meredélyeit. A Muszáj-Herkulesekét, vagy hogy az ő szavait idézzem: az elveszett bolondok útját. Tudta, hogy ebben a mi anyagi s lelki korrupcióra épülő világunkban mindent meg lehet vásárolni, kivéve a költészet hitelét.

Dac volt ez benne, vagy az egész életét irányító ihlet?

Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a morális megszállottság költője volt. A magaslati etika hegymászója. Mert nézzünk csak körül, és nézzünk magunkba is: az erkölcsi erózió korában ugyan kit foglalkoztatott annyit a züllés, mint őt? A nagy és a kis apokalipszisok rombolása? Mások sírtak, panaszkodtak, elégiákat könnyeztek az emberiség nevében, vagy az ürességet ragyogták körül dicsfénnyel, ő viszont Szent Györgyként emelt dárdát a kövérre hízott sárkányra. Az kívánkozik tollamra, hogy szinte: korszerűtlenül. De vajon az ő klasszikus finnyássága, vitézi „korszerűtlensége” nem a legcselekvőbb korszerűség-e napjainkban? A Menyegző, ez a mítosszá táguló költemény, nemcsak a magyar költészet és korunk világirodalmának egyik legjelentősebb verse, de ezzel egyidejűleg kivételes erkölcsi teljesítmény is. A lakodalmazó emberiséggel való egyszemélyes szembefordulás. Ő maga ezt írta róla egy rövid jegyzetben: „A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom Önöknek s a Menyegző alá odagondolhatják a következőket: Írtam a romlás és a romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért.”

Sokat, nagyon sokat írtam eddig Nagy László verseiről. Esztétikája természetérőt s nyelvéről is, amely Csokonai, Vörösmarty, Arany nyelvével egyenrangú műalkotás. Mindezt most épp hogy csak érintettem. Korszerűsége sorolható jegyei közül is azért emeltem ki mindenekelőtt ihletettségétől átjárt erkölcsi tartását, mert úgy gondolom, hogy széthulló korunkban az ember etikai tartásának ugyanolyan jelentősége van, mint a maga korában Descartes cogitójának… Tiltakozom a züllés és a züllesztés ellen, tehát vagyok. A kicsinyes és taktikus önfeláldozások ellen: tehát vagyok. Azok ellen, akik a „temetőt is fölfújják a Holdig”: tehát vagyok.

Programosan ő nem beszél ilyesmiről soha. De mi, akik barátként ismertük őt és figyeltünk rá, tudtuk, hogy Nagy László olyan földi lény, akinek még a hallgatására is jövőt lehetett volna építeni.