Nagy László háza

Ahogy közeledett ez a mai nap, ez a szertartással fölérő avatási ünnep, óráról órára szorult össze a torkom. Nem a föladat fojtogatott, nem a baráti felelősség, hogy nekem ilyen kivételes helyen és kivételes pillanatban – család, rokonok, földiek s írótársak gyülekezete előtt – kell beszélnem Nagy Lászlóról, hanem az a másik, az a gyomrot remegtető gyötrelem, hogy ismét be kell vallanom élőszóval a halálát. Ki kell mondanom hangosan újra, hogy: elmúlt, hogy elment, hogy nincs, és nem is lesz többé, amit már hat esztendővel ezelőtt, halála reggelén is árulásnak éreztem.

Mi lehet ez a babonás csökönyösség bennem? A szeretet és a hiány illegális daca a hatalomra kerülő halál ellen? Nem tudom, de azt igen, hogy nagyobb szükségem van a titokra, az elhallgatásra, mint a csupasz igazságra. Nagyobb szükségem van arra, hogy Lászlót bármikor odaképzelhessem az eleven világ eseményei közé, mint arra, hogy a Farkasréti temető márványangyalaival sugdolózzam. Hisz a halál távlata egy olyan költő esetében, mint amilyen Nagy László volt, nemcsak a halhatatlanság lehet, nemcsak az időben megkövesedő szobor-jelenlét, hanem az életet újra és újra megihlető sors is.

Akik ismerték őt, tudják, miről beszélek. Nagy László közelében az ember igazabbnak, jobbnak, szabadabbnak érezte magát. A világot feszültebbnek, de kiválasztott, érdemes helynek is. A tűzről ő nemcsak azt gondolta, amit a hétvégi turisták gondolnak, hogy husikát lehet sütni a parazsa fölött, de azt is, hogy a tűz: emberi elem: boldog, boldogtalan, tűnődő, epilepsziás, vagy éppen nagy hatalmú erő, akár a lélekben lakozó hit.

Az életmű árnyékában állók közül már többen is megkérdezték tőlem: művelt költő volt-e Nagy László? Babitsi vagy illyési értelemben nem, de ha a műveltséget a létben való jártasságnak, ítéletnek, ízlésnek, szenvedni tudásnak vagy örömnek nevezzük, akkor feltétlenül az. Mert kit is mondhatunk jó lélekkel művelt költőnek? Szerintem azt, aki az egész létező világot a saját világává tudja alakítani. Megtalálva benne a kavics helyét, az űrrakétákét és gyászkoszorúkét. Nagy László ezzel a már messziről fölismerhető képességével a Balassi-, Csokonai-, Vörösmarty-, József Attila- s a Radnóti-rangú költők sorába tartozik. Hiszen ha József Attila az egész emberi világot, sőt az univerzumot is versbe tudta írni a város pereméről, Nagy László ugyanezt cselekedte – hogy a szavakkal is játsszunk – a falu pereméről.

Legtöbb parasztszármazású költőnk – Erdélyi Józseftől Simon Istvánig és tovább, el egészen a fiatalokig – egy keretbe foglalható paraszti világ társadalmi, természeti élményeit és lelkiállapotát rögzítette. Juhász és Nagy László szétfeszítette a hagyományos kereteket, s a többszázados paraszti életet a krumpliföldek, az istállólámpák, a csordakutak és a jégverések földi köréből az egyetemes lét költői magasába emelte. A témához való érzéki és tárgyszerű kötődésében Nagy László volt a következetesebb és kristályosabb. Gondoljunk csak az olyan verseire, mint a Rege a tűzről és jácintról címűre, A Zöld Angyalra vagy a Búcsúzik a lovacskára. Reymont Parasztokját talán az egész, európai kultúrára hangolt világ ismeri. Sokszor gondoltam rá, hogy a föntebb megemlített mítoszi költemények nem csupán méltó társai lehetnének ennek az elhíresült lengyel regénynek, de a közép-európai parasztság gyors, történelmi letűnése miatt olyan kivételes alkotásai a világirodalomnak, melyekhez hasonlók eddig még nemigen születtek egyetlen nyelven sem, s a kiapadó élmények híján már aligha is születnek. Az orosz faluk és rétek felől érkező Jeszenyin maradandó, nagy verseket írt a történelem vasboronája alá sodródó paraszti világról. Másként kifejezve: őszi kikericseket és labodákat tépett, hogy elégikusan elbúcsúzzék tőle és elbúcsúztassa. Nagy László haragoszöld erdőket zúgatott ugyanazért, a Biblia látomásait s a görög sorstragédiák morajlását idézve közben föl.

Talán érdemes itt egy másodpercre megállnunk. A múlt század hatvanas éveiben, a Vadrózsa-pör idején, Kemény Zsigmond egyik népballadánk kapcsán olyan erőteljes, magyar balladai hangról ír áradozva Csengery Antalnak, amelyért minden regényét szívesen odaadná. Ez a balladai hang azóta is elég gyakran fölbukkant és fölbukkan egész kultúránkban: költészetünkben, zenénkben, sőt itt-ott még a filmjeinkben is. Úgy gondolom, hogy e mellé a hang mellé – új érték gyanánt – most már egy mítoszi hangot is oda kell sorolnunk, elsősorban a Nagy László-i életmű egyik főszólamára támaszkodva.

A hagyományos társadalmakban az otthon fogalma egyértelműen a világ közepét jelentette. Nem a földrajz, hanem a lét értelmében. Akinek nem volt otthona, nemcsak hazátlanul élt, de számkivetve a nemlétben is. Itt, ezen a valamikori paraszti udvaron állva, nem hallgathatom el, hogy Nagy László költészetét ez a világ szívében megépült otthona segítette kifejlődni. A ház már csak ezért se tűnhet el többé látókörünkből. Az utak ettől a háztól vezettek a mezőre, az égbe, a mesékbe, a temetőbe, a Somlóra, a Bakonyba, a hóviharok fehér lakodalmába, tovább a világ országaiba és tengereihez.

Amikor megtudtam, hogy az avatóünnepségen, szinte előhangként Berek Kati a Menyegzőt mondja el, valami titkos elégtétel öröme futott át rajtam: hallja meg az udvar földje is, hova jutott el róla a botozó fiú; hallja meg a Somló, a Ság, hogy az itthon tanult szavakból: a pacsirta, a násznagy, a lótajték, a köszvény, a püspökpalást és még a többi hatvan-hetvenezer szóból micsoda széttörhetetlen, sosem volt nyelvet ötvözött össze! Hadd ámuljanak a költőn, aki suhanckorában idehaza még csak a feszes lónyakakat tudta átkarolni, de érett férfikorában már ezt írja egyik prózaversében: „Hiszem, beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is!”

Beethoveni ölelkezésre? Sajnos némelyeket épp ezek a titáni mozdulatok riasztanak el tőle. Főként a kifinomult esztéták sokallják benne az erőt, az emelkedett hangot, a barokkos zsúfoltságú romantikát. Persze ők, vagy szellemi elődeik, ugyanezt sokallták Vörösmartyban, sőt Adyban is; noha tudniuk kellene, hogy a hegyek nem kavicsokat szülnek, hanem sziklákat. Vajon megszülethetett volna-e a Vén cigány és az Előszó, a Zalán futása vagy a Délsziget nélkül? S ugyanígy világra jöhetett volna-e a Menyegző, a Versben bujdosó, a Balassi lázbeszéde, A város címere és a többi Nagy László-vers, ha az avultnak ítélt romantika idő előtt a roncstelepre kerül? Kétségbe természetesen nem esünk még a harapós kedvűektől és a sziszegőktől sem, hiszen a halál csak a rossz költők művét fejezi be. A nagy költőké befejezetlen marad, s azokat végül az egész nemzet szellemében az utódoknak kell befejezniük. És ebben az utómunkában komoly szerep jut még a fanyalgóknak és a becsmérlőknek is: a tagadásukkal segítenek. Éppen ezért nem ártana, ha tárgyszerűen tudnának fanyalogni és elgondolkodni azon, hogyan is alakulhatott ki az a Nagy László-i lávázó, fölfokozott, de mégis gyémántkemény stílus, amelyet ők a huszadik század vége felé már-már korszerűtlennek tartanak. Emlékezniük kéne arra, hogy az ötvenes évek eleji politika – politikai vaskorszakunk – az ember teljes kisajátítására törekedett. Nem véletlen tehát, ha előszörre a nyelvet vette el tőle: a tájékozódás, a gondolatcsere, az ítélkezés eszközét; a nyelvet, amely az egyéni és a társadalmi szabadság első számú feltétele. A fiatal Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit ez ellen az elkopárító diktatúra ellen lázadt föl akkortájt. A szürke és megcsonkított nyelv helyébe egy gazdag, mámoros és villámfényes nyelvet teremtettek. Nyelvi forradalmuk nélkül minden egészen másként történt volna irodalmunkban s történne most is. De mivel egy újfajta nyelv csak ott alakulhat ki, ahol újfajta erkölcs hatol bele a valóságba, Nagy László a nyelv iránti felelőséggel egy időben erkölcsi felelősséget is vállalt. Szinte egy egész irodalom összetorlódott erkölcsi gondját, észrevétlenül és bizonyos értelemben kényszerből is. Művét, ha a kelleténél jobban megkeményítette is a fegyelem, hitelességét makulátlanul megőrizte. Nagy László legszebb és legizgalmasabb kalandja épp a hűsége volt. Egy roppant nehéz korban – a szellemi és erkölcsi romlás évtizedeiben – meg tudott maradni igaz embernek és igaz költőnek. Volt-e közülünk valaki nagyobb kalandok hőse?

Az a ház, amely két olyan költő szülőháza s otthona, mint Nagy László és Ágh István, már önmagában is tisztelni való hely a hazában. De mindazért a „jó hírért, névért és szép tisztességért”, melyet a belőle kiszakadók már eddig kivívtak maguknak a magyar irodalomban, legyen ez a ház, ez a Nagy László-emlékház, Magyarország tisztelni való és féltett ereklyéje.

 

Azon a napon jártam először Iszkázon, amikor az emléktáblákat helyezték el a mennybemenendő házon, amely két költőnek is a szülőháza. Barátságtalan, hűvös idő volt aznap, csapkodott az eső, s a bakonyi szél orcátlanul bebújt az ember bőre alá. Az udvaron ténferegve arra gondoltam: Nagy Lászlót ez a betyáros szél is nevelte s keményítette. Orosz János domborművéről is ez a már örökre megkeményedett szem sugárzott felém ismerősen, amely kívülről nézve egykor ordasi tűz és fegyelem volt, belül azonban piros őzike-csillag. De mehettem bárhová: be a szobákba, a kamrába s föl a padlásra, a lenyűgöző koszorúsgerendák közé, engem az élő Nagy László arca kísérgetett. A fürkésző, a huncutkodó, a hajlíthatatlan, a komor s a nagy havazásoknak férfiasan udvarló arc. Akik közelről ismerték őt, tudták, hogy nemcsak a verseiben van elragadtatás és erő, báj és hatalom, hanem magában az emberben is. Sose írt le olyasmit, hogy alkotni manapság azt is jelenti, éljünk méltóképpen, mert kijátszottak és kijátszhatók vagyunk, és csak az emberi tartásnak van emberfölötti ereje – de – ismétlem – ha nem írt is le hasonlót, gondolkodni így gondolkodott. Az életéből csak keskeny hídpadlók vezettek át a költészetébe, úgy tetszett mégis, hogy az életét is költői képzelet irányította.

1974. szeptemberében a „Varsói Ősz” költővendégei voltunk hárman: Nagy László, Kovács István és én. Szabad óráinkban a régi Varsó, a romokból újjáépített óváros utcáival, múltjával és házaival ismerkedtünk. A háború kísértet-katonái utcai harcba bonyolódva futkostak körülöttünk. Németek s lengyelek. A szeptemberi napfény emléktáblát villantott meg előttünk egy sarki ház homlokzatán. A tábla föliratából s Kovács István történelmi ismereteiből azt tudtuk meg, hogy egy német mesterlövész ebben a házban lőtte le a szemközti városháza ablakából Baczynskit, a fiatal költőt, aki huszonnégy évesen is már a lengyelek reménysége és nagy költője volt. Láttam elfehéredni László arcát. Együtt láttam rajta a megrendülést és a kora őszi verőfényt. A halál fölötti hökkenetet és a mindenkori vértanúknak kijáró komorságot. „Fiúk, ezt a házat nekünk illenék megkoszorúznunk” – mondta csöndesen László. És egy közönséges napon, minden hivatalos szervet megkerülve, a napidíjunkból vásárolt koszorúval visszaballagtunk újra a táblával megjelölt házhoz, és megkoszorúztuk. A körülményesen megszerzett nemzetiszínű szalagra Nagy László egy tintaceruzával, szép dőlt betűivel ezt írta föl: „A nemzet közös ihlet.” S a magyar írók nevében mindhárman odaírtuk a nevünket a József Attila-idézet után.

A történet látszólag semmi. Alig több egy megható közhelynél. De az a csönd s az a halott költőkhöz húzó szolidaritás, amely a koszorú és a szalag megszerzése közben ott vibrált körülöttünk, egy áldozatokra épülő világ részeseivé avatott bennünket. Nemcsak aznap este, de azóta is úgy gondolok erre a rögtönzött megemlékezésre, mintha egy kiadatlan Nagy László-vers kéziratát olvastam volna.

Így volt ő teremtő ember még a gesztusaiban is.

Vannak költők, akik filozófiai vagy alkotás-lélektani tapasztalatokra hivatkozva kijelentik, hogy számukra a valóság nem előfeltétele az írásnak, hanem a célja. Magyarra fordítva: azért írnak, hogy új valóságot hozzanak létre.

Nagy László ritkán fogalmazott efféle esztétikai tételeket, ha fogalmazott egyáltalán, de költői gyakorlatában az ilyen „új valóságot” teremtő költők mestercsapatához tartozik. Idézzük csak föl bármelyik hosszú versét: a Gyöngyszoknyát, A Zöld Angyalt, a Menyegzőt, a Búcsúzik a lovacskát s a prózaversek közül, mondjuk az Elvarázsolt kastélyt. Ha vannak is előképei ezeknek a verseknek Vörösmartynál és a szimbolikus Adynál vagy Juhász Ferencnél, a Nagy László-i képzelet sugárzóan őrzi önállóságát. Olyan sűrű képeket s metaforákat tud rákényszeríteni a valóságra, hogy a valóság végül megadja magát a képzeletnek, és szervesül vele. Ha valaki évekkel ezelőtt látta volna ezt az udvart, ezt a házat a romlás állapotában, és elolvasta volna mellé A Zöld Angyalt, olyan esztétikai leckét kap a Nagy László-i teremtés természetéből, amit semmilyen egyetem se pótol. Az omló falak s az elhagyott, üres istálló látványa máson talán csak átborzongott volna. Nagy Lászlóban egy életforma végső haláltusáját jelentette. Egy több évszázados életforma végét. Talán ha lett volna ennek a megrázó élménynek kultúrtörténeti előzménye, akár egy töredékes mítosz vagy bármi, Nagy László azt használja föl. De mivel nem volt, ki kellett találnia a felejthetetlen lényt, a Zöld Angyalt, aki nem csupán egyetlen falusi házat lep meg, az ő iszkázi házukat, hanem a világot.

Ugyanezt mondhatjuk el a Menyegzőről is. E hatalmas vers is csak a kezdő és a befejező soraival kötődik valamiféle stilizált tényhez, egy bolgár népszokáshoz, a többi részletében förgetegesen kavargó új valóságot teremt, új valóságot a huszadik századi tudat és érzékelés számára. Olyat, amitől saját maga is elborzad s megkeményedik.

Amiről beszélek, első hallásra talán csak költői módszernek tetszik. Pedig jóval több annál: erő és lendület szorzata. Világot folytató akarat, sőt erkölcsi eltökéltség is, mivel Nagy László jól tudta, hogy olyan mértékben létezünk csak, amilyen mértékben ki tudjuk magunkat fejezni. Ami megnevezhetetlen marad, az már eleve a vereségünk. Ne tekintse hát senki véletlen elszólásnak, amikor Nagy László ezt írja egy régebbi jegyzetében: „A szó igazi hőse akarok lenni.” Merész önteltség ez akkor, amikor Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte; mint Jeszenyin, de a népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél. Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus, akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet és kultúra.

Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege a tűzről és jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények”, először az itt hallott mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra mért ne hathatott volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi tartást ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a kifejeznivalót?

Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha. Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét a sírásók gyorsan befejezték.

Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig.