A világ közepén álltunk

Az elmúlt esztendőben többször is rászorított a sorsom, hogy élőszóval beszéljek Nagy Lászlóról. Életem szaporodó lehetetlenségei közül talán semmit sem éreztem ennyire áthidalhatatlannak, mint ezt, hiszen én nem róla, hanem vele akartam beszélni mindig, még a halála után is. Ülni a Nimródban, a Rózsadomb sörözőben időtlenül; ülni Szervátiuszék kolozsvári műtermében a szobrok között; kiszakítani egy-egy mondatot a csöndből, a megkeményedő novemberi égből, vagy Doberdo sziklás talajából, s folytatni az életet, ha másként nem, hát szavakkal! Folytatni barátságunkat, folytatni a költészetet a lét ibolyántúli sugárzásában.

Ez volt sokáig az én elűzhetetlen sóvárgásom. Ez volt az én halállal szembeforduló utópiám. Ahogy más istentagadó – én haláltagadó lettem. Vakságból? Szorongásból? Sose bogoztam ezt, mert időről időre azt tapasztaltam, hogy hiába zörrentek meg László koszorúi a közelemben hetvennyolc telén, a hangok csak a fülemet kísértették. Csak a fülemet, mert a szememben ő továbbra is ott élt, ott járt-kelt, ballagott elevenen, ott cigarettázott magasan ácsorgó kézzel.

De a halált – az elnyújtható ravaszkodások ellenére – egyszer mégiscsak be kellett vallanunk. Nagy Lászlóét én akkor tudtam bevallani magamnak, amikor a hatvani múzeumban kiállított képei előtt rádöbbentem, hogy immár visszafordíthatatlanul elkezdte élni előttünk utóéletét.

Ez a Petőfi Múzeumban ma megnyíló kiállítás is ennek az alakuló, növekvő, terjeszkedő utóéletnek egyik mozgósító pillanata.

Aki végignézi ezeket a költő füzetéből kinagyított képverseket, betűverseket, kézirat-töredékeket és rajzokat, első fölmérésére talán csak vonzó és tündökletes kuszaságot láthat. A költői munka melléktermékeként álomdarabkákat, bohócarcokat, magasba feszülő, gótikus lónyakakat, sörényeket, tomporokat, bevonalkázott szüzeket, az érzékiség félhomályából előderengő ágyékokat, s egy világot néző, kalapos Adyfejet. Ha keresnének, akkor se találnának ezeken a véletlenszerű Nagy László-i dokumentumokon valamiféle gondolati célratörést. Nem illusztrálnak semmit, s a képzeletünket sem izgatják föl, ahogy egy-egy vajúdó, szimbólumos grafikasorozat fölbolydíthatja. De ha nem ábrázolnának is beszédes érzelmeket vagy gondolatokat, messziről süt belőlük valamilyen romolhatatlan izgalom. Egészen pontosan: a mesterség szeretete. Néha azt gondolom: úgy születhettek ezek a vásott irkafirkák, rajzok, ezek a szentségtörő kis remeklések, ahogy nehéz munkája közben az emberből egyszer csak előkanyarog egy dallamtalan füttyszó.

Azok, akik gondosan foglalkoznak Nagy László alkotói módszerével, tudják, hogy költészete ugyanaz volt, mint Jákob harca az angyallal. Roppant erők összpontosítása az ég alatt s az idegekben. Filozofikusabban fogalmazva: a valóság nem előföltétele volt költészetének, hanem a célja. Gondoljunk csak a Menyegzőre. E nagy mű minden sora mögött olyan huszadik századi tények, tapasztalatok, jelenetek tolongnak, hogy új összefüggések lázát és feszültségét teremtette meg a szétszórt jelenségek között, új valóságot hozott létre. Olyat, amely cáfolhatatlan és az emlékezetünkből is kitörölhetetlen. E gyötrően nehéz munka közben bőven adódhatott alkalom Nagy Lászlónak tűnődésre és füttyszóra. Ő maga mondta el, ha jól emlékszem, Kiss Ferencnek, hogy amikor a Menyegzőt befejezte, azt érezte, belepusztul a fáradtságba. Egy-két év múlva ez a prométheuszi energiáktól feszülő vers hitette el velem – hosszú és leverő évek után –, hogy mi még győzni is tudunk! Sajnálhatjuk, hogy ennek a vers-birkózásának és csatanyerésnek kevéske nyoma maradt a zöld fedelű spirálos füzetekben.

Nagy László ránk öröklődő kéziratai már puszta ránézésre is elütnek a kortársakétól. De bátran mondhatom, hogy a világ legtöbb költőjének a kéziratától is. Külalakra is mestermunkák. Talányosak és sugalmazók. Talán William Blake és García Lorca papírjai között találhatnánk hasonlókat.

Sőt, ha az imént azt állítottam, hogy nem illusztrálnak semmit, most följebb csavarom kissé a gondolatot, s azt mondom: külön-külön csakugyan nem, de együtt annál meggyőzőbben. Arról a sűrű esztétikai közegről adnak hírt, amely Nagy Lászlót minden pillanatában körülvette. Arról a lírai erőtérről, amelyben az élet sutácska és fölszerszámozott eseményei egyaránt megdelejeződtek. Adyt sokszor elképzelheti az ember kurucos, gőgös nagy úrnak, a költészet fehérrózsás fejedelmének, akinek – saját bevallása szerint is – legbátrabb tanácsadója az alkohol volt. Ihlete is a másnaposság finom remegéseitől fokozódott. Nagy László ihletettsége mintha természeti tünemény vagy természeti jelenség volna. Olyan, mint amikor a bazalthoz ütött acélból szikra pattan: olyan, mint amikor a pünkösdi rózsától elrúgja magát a darázs, s a bozontos virágfej megremeg.

Vannak istenáldotta költők, akiknek még a létezése is esztétikai élmény. Ahogy a Nagy László-i nyelv, a Nagy László-i arc, s a Nagy László-i önérzet, báj, harag műalkotásnak számít, annak tekinthetjük az életét is. Elhagyva ifjúkorát, sose akart költő lenni, de egy szokatlan hangulatú szóval, egy mozdulattal, egy niagarás emlékkel akaratlanul is az lett. Költőként viselkedett ő az árván égő gyufaszál előtt is, és a „dögszagoló diplomaták” előtt is! Valaki egyszer régen a zsebkésével dicsekedett előtte. László kezébe vette a kést, forgatta, s látta, hogy hitvány holmi. Mosolygott kicsit, aztán elővette a saját kését, és a silány pengéjű bicskát megfaragta vele. Cselekvő jelképei és metaforái nemcsak a verseit: az életét is magas rangra emelték.

Az esztétikai s az erkölcsi relativizmus korában, amikor szemünk láttára sokan a semmit ondolálják ki ügyesen, s a belső tartás megcsúfolói lesznek új felekezetalapítók, talán senki sem hiányzik annyira közülünk, mint ő. Nem azért, mintha ítélkező alkat lett volna, hanem mert szilárd volt. Ízlése, csöndje, mosolya körül olyan viszonyítási rendszer alakulhatott ki, amely nemzedékeket formált.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy tíz éven át a barátja lehettem, s közeli tanúja életének. Ha vele voltam, azt érezhettem gyakran: a világ közepén állunk. Mert hol is lehetett volna másutt a világ közepe, ha nem ott, ahol ő botozgatott, rajzolt, verset írt s nézte a Házsongárdi temető sírköveit, vagy a szívre szakadó hóhullást a Dunaparton? Ez a titkos érzés a halála után mélyebbre szállt bennem, de nem szakadt meg. Ha arcképét látom, ha keze vonását a papíron, ma is hallom dünnyögésbe forduló üzenetét.

 

Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem.