Nagy László Képes Krónikája

Nagy László utolsó években írt naplóit olvasgatom. Fúj bennük a szél, esik a hó, a zúzmara s a világpolitika bezúzott ablaktábláiból megvillan itt-ott egy-egy üvegszilánk. A folyamatosan írt napi krónikák lapjain barátok jönnek-mennek, megjelenik a gyomorgörcs, háztűznézőben a halál, de az irodalom fölemlíthető eseményei alig kerülnek szóba. Mintha a teafőzés mestersége vagy egy ügyes vésőnyél kifaragása izgalmasabb művelet volna, mint a versírás. Az embernek önkéntelenül eszébe nyilall a híressé vált hofmannsthali gondolat: a költészetből nem vezet közvetlen út az életbe, az életből se a költészetbe. Vagyis: a lírai én működése annyira önálló, rejtett és kifürkészhetetlen, hogy időnkint még az alkotók is beavatatlanul figyelik a magunkban lejátszódó folyamatokat.

A naplók alapján mindezt elhihetnénk Nagy Lászlóról is. De ha valaki végiglapozza ránkmaradt spirális füzeteit: a versek, a műfordítások műhelynaplóit, a kijavított, az összefirkált kéziratok tömkelegét, másra kell gondolnia. Egy újfajta napló titkaiba pillanthat bele. Egy metaforikus naplóéba, mely szinte képsorszerűen eleveníti meg a versért folyó, változatos napi küzdelmeket. Esztétikáról természetesen ebben a rajzos, képírásos „naplóban” sem esik szó, de a Nagy László-i alkotás lélektana szűz képzeteket sugároz ránk. Az egyik lapon például kusza verskezdet szálkásodik. Áthúzott szavak, örökre kivégzett félmondatok. Valami létezni akart. Valami szenvedély keresett volna magának formát. Talán a Dunán úszó jégtáblák, jégöklök akartak fenyegetően megtorlódni az Országház előtt, de ez a téli tüntetés nem sikerült. A vers félbeszakadt, mintha egy nagy barátkeselyű ült volna a költő keze fejére, vagy a faluvégi kőkereszt dőlt volna rá. A kéz azonban lassan fölocsúdik a lesújtottságból, s előbb csak vértelen vonalkákat húzgál, köröket kerekít, amelyekből kocsikerék lesz, kocsi és ló, a gyerekkor letisztult címere, s aztán, ha másnap se, harmadnap se jön el a Vers, a garabonciás kéz nyugtalanul röpdösni kezd a papír fölött. Lovakat rajzol újra, de most már az apokalipszis méneséből kiszakított lovakat. A lovak mellé páncélos középkori szajhákat, bohócfejet és haláltól sötétülő Ady-arcot. Az arc alá rögtön egy ingerlő női combot, emlékkép gyanánt. Egy másik lapra a gitár-ölő Szent Györgyöt, a harmadikra egy szikár és mágikus Dante-portrét.

A rajzokat nézve, első gondolatunk aligha lehet más, mint hogy a hajdan festőnek indult Nagy László még versírás közben is oda-odafigyelt a szomszédban sustorgó múzsa sugdosására, és hogy a Kondor Bélai testvér-tehetség nosztalgiája állandóan kísértette. De gondolhatjuk azt is, hogy szabályos ördögűzés volt ez a fölborzolt rajzolási kedv. Ráolvasás a dermedt idegekre: ha kell, hát fölidézi ő még a hegyek mögötti bivalyúristent is, csak fusson ki belőle a tehetetlenség romboló nyavalyája. Féljen és riadozzon inkább, mint tuskósodjék.

Hogy mik voltak a rajzoló kéz indokai, maradjanak nekünk is talányosak. A végeredmény a részleteknél is sugalmazóbb, hiszen a költői lét gyönyörűséges Képes Krónikái ezek a Nagy László-i füzetlapok! Az ember csak ámul: ez itt a Hószakadás a szívre első, ős-változata. Ez még prózavers. A címe is még csak Hószakadás. Jóval később ebből a prózavers-ércből olvadt ki a költő legutoljára megjelent verse, a hányatott sorsú vers. Amaz meg ott a Balassi lázbeszédének a kézirata. A kíméletlen szigorúságú nagy versé. A saját lázbeszédének dokumentuma. Búcsú és leszámolás, de nem megőszült elégiába fulladó líra, hanem gyávákat és hitgyalázókat földre térdepeltető. Az undorodás szent verse. A megtartó dacé. A magyar századokon átsajduló tüzes idegszál. S lám, a füzetlap szélesen maradt peremén még a versbeli dögdongók is kapnak egy futó pillantást, és fölidéződik a halálba készülő előd sejtelemarca is.

Már a mi időnkben is teremtődik a távlat Nagy László életművéhez, de elképzelem az utódokat, akiknek a tudatába belemaródnak majd a versei, mert akkor világosul csak meg igazán, milyen nagy ajándék is a sorstól, hogy a könyvekben kinyomtatott, szeplőtlen, tiszta szövegeket világrajövetelük vérszennyében is látni lehet.

De a sorssal hadakozó versek kézirata mellett ugyanolyan izgalmat kelthetnek majd Nagy László játékai is: a képversek, a csavaros, agyafúrt betűképek, vagy Korniss piktor úr festményéhez írt versének számtalan forma-modellje. A pásztoRablók kalligrafikus címét legalább száz változatban leírta. Nem sajnálta rá a visszatéríthetetlen időt. Azért nem, mert a nagyság tudatát magában fölnevelő költő született kismester is volt. Konok kézműves, az aranyfüstöt vagy egy hajszál árnyékát is idomítani tudó iparos. Önfegyelem és meglepetés, játék, tündérkedés és matematika együtt csavargott mindig az idegeiben. És a játszadozásaiban is mindig ugyanazok a képességek lombosodtak ki, mint a gondolataiban. Mások a szavakból is engedték kicsurogni a lelket, a vért, ő pedig még a betűkbe is lelket lehelt. Így készítette el a Hordószónok két változatú betűversét. A Cégért, Az oszlopost. Az Emberpárt. Mert még a betűk mögött is valami lappangó emberi lényeget keresett. Jeleket, üzeneteket, sugalom-táviratokat.

Amikor a füzeteit átlapoztam, a József Attilához írt versének egyik sora jutott eszembe. „Képzeletemre bízzál édes munkát.” Ahogy nézem ezt a különös, előzmények nélküli kiállítást, már tudom: az óhajtott költői és emberi megbízatást Nagy László megkapta a sorstól, s el is végezte, akár egy napszámos lángész.