Halottja tűznek, jácintnak

Mindent elhittem és elképzeltem volna az életemben, csak azt nem, hogy nekem valamikor majd emlékeznem kell Nagy Lászlóra; hogy lehet olyan szibériás tartománya az időnek, ahová váratlanul és titkos paranccsal száműzheti őt közülünk a halál. Mert ha volt valami természetes és megromolhatatlannak látszó bizonyosság a létben: az ő jelenléte az volt. Ballagása a hóesésben; nézelődései diófákra, nőkre, késpengékre; vagy cigarettafüstje, mely oly sűrűn zarándokolt hajához, homlokához.

Épp ma egy esztendeje, hogy ennek a bizonyosságnak vége szakadt. Riadt, kisírt, kallódó szemek adták egymásnak tovább a hírt: Meghalt Nagy László! Magyarországnak halottja van! Halottja van az életnek, a mostaninak, a mindenkorinak, halottja a tűznek, jácintnak, becsületnek.

Valóban: aki siratta, nemcsak a legnagyobbak közé fölemelkedett költőt, a szó igazi hősét siratta benne – Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Ady, József Attila társát –, hanem a csodafiút, elemi erők birtokosát, aki, ha úgy súgta kedve, ezüstpapírból hóvihart, szöcskét s betlehemi csillagot tudott egy mozdulattal kicsomagolni. Amikor a Menyegző című versét 1964-ben elolvastam, önkéntelenül az jutott eszembe, hogy ilyen gyötrelmes, igaz, megmámorosodott nagy verset csak a tenger írhatna egyedül. A katasztrófákat átélt tenger, a sirályokkal s hadihajókkal játszadozó, a vonuló madarak és vonuló fények néma tanúja.

De Nagy Lászlóban nemcsak a költői erő volt elemi, hanem a sorstudat is. Míg mi – kortársként vagy barátként – folyvást föl-alá rohangáltunk egyik lehetőségtől a másikig, ő a helyén maradt. Megmaradt a maga ritmusában. Ha fejüket vesztve futottak is el mellette a világ, a politika, a magánélet eseményei, ő csak botozgatott szigorúan vagy derűsen, mert tudta, hogy ami belül az emberben nem történik meg, az nincs. Alaktalan, kusza torlódás csupán, s nem lesz soha az emberi történelem része. Nagy László azok közé a kevesek közé tartozott, akik várni tudtak és várni mertek a nagyság alkalmaira. A lassú, de folyamatos szó-züllés, szó-halál közepette a szó mindennapi föltámadására.

Magamban néha igazságtalan és követelődző voltam vele. Adysabb verekedőnek szerettem volna látni az irodalomban és a politikában is. Lázas, nyugtalanító cikkeket és gesztusokat vártam tőle. A hazugságok, a gyakori álarccserék, a szellemi kiegyezések nyíltabb és haragosabb megítélését. A fölszín alatt szétszivárgó nemzeti nihilizmus kiégetését az országos testből.

Ma már tudom, hogy Nagy László mindezt fölvállalta és csinálta is, csak másként, mint ahogy én kezdetben elképzeltem. Vérbeli költőként, mindent a versre és a nyelvre bízott. Nem ágált, nem marakodott, hanem teremtett. S ami elkészült, abban ott volt mindig az ítélete is. Ha nem a goromba vagy a kihívó igazság formájában, akkor a legyőzhetetlen ízlés világhódító könnyedségében. Ott volt a haragja, ott voltak a káromkodásokból fölépített katedrálisai, ott a bőség, a lendület, a termékenység túlfűtött ingere, mely minden kiszikkadt akaratnak és meddő hatalomnak eleve az ellenlábasa lett. Sőt, a hosszú versei már önmagukban, a terjedelmükkel is politizáltak, mert szabadon és korlátlanul mozogtak a törpe és beszűkült célocskák fölött, át a megfontolások védőgátján.

Sokan azt állítják, hogy egy korszaknak csupán egyetlen érvényes igazsága lehet, még ha más igazságok is fölmerülnek benne. És hogy ez az igazság egyetlen emberben kristályosodhat ki legtisztábban. Ilyen alapon beszélhetünk – felületesség és irodalmi elfogultság nélkül – Ady koráról, József Attila koráról s másokéról. Ha a huszadik század ötvenes-hatvanas-hetvenes évtizedeit valamikor majd egyetlen, összefüggő korszaknak tekintjük: nem tudom, hivatkozhatunk-e egyértelműbb, kikezdhetetlenebb, pontosabb és tágasabb életműre Nagy Lászlóénál? Nem tudom, lesz-e, lehet-e másvalaki, aki majd akkor is bujdosni indul velünk a magaslatok iránt?

Nem lesz!

 

1979

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]