Siratóének

László, kedves, a halált, ezt a mostanit még a te igazmondó szádnak se hittem volna el. Még a te komolyan rámvillanó szemednek se. De el kell most hinnem mozdulatlan szádnak, kezednek. El kell hinnem Margitnak, aki a hétfő reggel rendezetlen szürkeségében ott kuporog előtted a földön, szorongatja a csuklód, és el kell hinnem magamnak is, hiszen sírok.

Belátszik ide a szobába egy darabka a Dunából, egy darabka az örök égből – el kell hát hinnem a víznek és az egeknek, hogy ballagó árnyékodra nem számíthatnak soha többé! Már-már szólnék is neked hirtelen támadt zavaromban: nézz hátra, László, jön a napocska, jön a Margitsziget csontos fái fölött, integess neki, ahogy szoktál, de lenyelem a szavaimat. Ösztönöm súgja, hiába szeretnélek bármire is rábeszélni, téged nemcsak az élet, bizonyára már a halál is nyakassá tett.

Tudom, nem a leghízelgőbb jellemzés ez egy felnőtt embernek, egy felnőtt halottnak. De talán nem is a legutolsó. Ebben a szavakat, szemeket, csigolyákat meglágyító világban, a megfontolásokba belefakulók és beleizzadók napi hadgyakorlata közben a te nyakasságod természeti tünemény volt. Pontosabban: a mi elfojtott természetünk. Hány derekas férfi és fiú húzott el melletted az utcai forgalomban, de a délceg, a lélekben derekas egyedül Te voltál. A versírásban is Toldi, ki nem holmi leveles pálcával mutatja az utat, de szálfa rúddal. És Toldi a gyöngédséghez is. „Aztán jól vagy-e te, fiú?” – kérdezted néha, alulról fölfele nézve rám, annyi barátsággal a szavaidban, hogy máris jól kellett érezzem magamat. „Nem beteg cicuskák vagyunk ám, hanem tüzes csődörök” – tetted hozzá alkalmi testamentumul. De mosolyod enyhületében már újra azok voltunk, akik valójában voltunk, csak valahogy emberibbek.

László, nekem a te természeted volt az alkotmányom. Én nyugtalannak, sérülékenynek, izgágának születtem. Rég elnyargaltam volna, messze a közeledből, talán a botrányaimba már bele is pusztultam volna, de te elhagyhatatlan voltál. Te is, a műveid is elhagyhatatlan és lehagyhatatlan. Mikor a Menyegző utolsó sorait írtad, azt érezted, hogy a birkózásba testileg is belerogysz: hogy nem a szellem, nem a kifejező erő, nem a látomásokat egységbe rántó tekintet győz, hanem az alaktalan, a tengerizomzatú világ, a földrészek üzleti csipogásába belesüketülő, a kurválkodó háborúk után koslató! Te, makacs és hajthatatlan emberi tudat! Te, Nagy Leltározó, ki a tonnányi tételekhez a margaréták szirmát is odadobtad. Hát akadhatott-e közülünk bárki, aki a lényeglátásban, a gesztusokban, a meglepetésekben megelőzhetett, s elhagyhatott volna? Műveld a csodát, ne magyarázd – verssorod volt ez és életelved. Mert tudtad, hogy a szeretet a legtisztább magyarázat. Aranyoskám – szóltál egy darab tiszafához, most faragunk belőled valamit. Aranyoskám – szóltál talán egy szóhoz is, most csinálunk belőled verset. És csináltál! Két akáclevelet félrehajtva röpült ki az űrbe Zöld Angyalod, két hópehely között repültek el szeretőid. Hozzájuk is őszült szépen a hajad.

Néztük egyszer együtt a felejthetetlen képet: Ady a halotti ágyon. A lenyilazott, gyönyörű királysas. És mit kellett megérnem: én nézlek most téged halotti ágyadon. Nem látomás: való a kép, hogy ez a két ágy mostantól kezdve egymás mellett marad az idők végezetéig.

László, kedves, akárhogy kellene pironkodnom is előtted a nyíltságomért, kimondom: te voltál a mi legnagyobb ajándékunk. Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmutassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán! Milyen magaslatok bevételére, és milyen történésekre! Milyen vonzásokra és milyen emlékezetre! Milyen játszadozásokra, fegyelemre, pajkosságra, szentségtörésre! Az országfők sose voltak és sose lehetnek olyan vendéglátói e hazának, mint amilyen te voltál: hiszen te pártatlan álomi beszédeddel, múlttal és igazsággal, szennyezetlen és szegények közt kimunkált nagysággal tudtad megkínálni, aki átlépte küszöbünket. Ha a spanyoloknak a legigazibb spanyol a te testvéri Lorcád volt, nekünk a legigazibb énünk te voltál.

Mikor a Siratóéneket fordítottad magyarra, ugye nem gondoltál rá, hogy az utolsó szakaszt magyarról egyszer még a legfájdalmasabb nyelvre is átfordítjuk, és ott motyogjuk majd bezárult arcod fölött:

 

Soká születik párja – tán sohse jön világra
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség,
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.

 

1978

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]