„Elérte a láng a képzeletet”

Voltunk gyakran hamis ünnepek áldozatai. Zavarodottak, pironkodók, becsapottak. Mert amikor embert vagy embereket ünnepeltünk, csak elvétve hajthattunk fejet a fáknak, az esőknek, a havon delelő szivárványnak, a test szépséges almáinak; csak elvétve a mindenségnek. A kitüntetések megvakították néha a madarakat is.

Könnyű, nyári ruhákban, akik összegyűltünk az ötvenéves Nagy Lászlót köszönteni – legyünk hát jókedvűek. Legyünk nyugodtak, magabiztosak, pogánymód ártatlanok: a kitüntetések aranyszemével nem nekünk kell itt kacérkodnunk.

Nagy László ezt írta egyik versében:

 

Elérte a láng a képzeletet …nagyudvarú ünnep vagyok.

 

Mintha azt írta volna: legyetek velem.

Alig van, sőt talán nincs is költőnk, akivel ma Magyarországon annyian együtt volnának, mint vele. Akiről a közmegegyezés – a diáklányoktól a tudós akadémikusokig – olyan egységes és megbízható képet alakított volna ki, mint róla. S ha most e szerzői est alkalmát arra is fölhasználom, hogy néhány gondolatot magam is megfogalmazzak személyéről és költészetéről, nem átrajzolni, inkább csak árnyalni szeretném tudásunkat.

Hadd kezdjem rögtön a legszemélyesebbel.

Mióta Nagy Lászlót ismerem, bizonyos vagyok abban, hogy a kereket a költő találta föl. A kereket is, a lámpát is, az Ó betűt is: a csodálkozás Ó betűjét. A Nap hasonmását kereshette hömbölődő kőben, szem előtt forgó tűz-karikákban, s eközben bukkant rájuk.

Ha valaki erőltetettnek gondolja ezt a magyarázatot, és hetedízigleni bizonyítékokra kíváncsi, lapozza föl Nagy László verseit, vagy üljön le mellé beszélgetni: újra és újra az elemi fölfedezések izgalmát, önfeledtségét élheti át. Nem holmi fényűző izgalmat, amely megérint, lúdbőröztet, aztán továbbáll, hanem velünk marad, ránk ül, követelődzik, sorvaszt, denevérként odaszögez bennünket az álomtalan égboltra, hogy végül a kétkeziek üdvösség-élményével megjutalmazzon. Káprázatok helyett gyaluforgács illatát szippanthatjuk. Mintha valóban kerék, bölcső vagy hármas koporsó készülgetne.

Fölfedezni csak azt tudjuk, ami még ismeretlen – mondják a filozófus elmék, a logika csúcstartói. Ha igaz is ez – csupán részigazság. Mert van példa arra is bőven, hogy fölfedezni igazán azt tudjuk csak, amit szeretünk, amitől menekülünk, ami hiányzik. Azt, ami a jövője által a mienk, vagy a veszteségeink által. Villon szerette az életet, tehát fölfedezte. És Balassi is. József Attilának viszont csak a morzsái jutottak, tehát világot épített a hiány helyére, állítva azt a gyöngédség-cölöpökre, kínra, jajgatás-cölöpre, hűségre, értelemre.

Világot Nagy László is abból épített magának s nekünk, amit minden ízében ismert, szeretett, elhagyott. A pántos paraszti pólya szorításából kibontakozva közvetlenül a mindenség pántos szorításába nőtt át, vállán bárányos éggel s körülfelhőzve Dosztojevszkij sötét hajával. Tündérkedéssel és démonisággal. Először bizonyítva mítoszi arányúan, hogy lovak, tehenek, csírázó krumplik, disznóbelek, döccenő köszörűkövek, a Tejút csillagaival kivert lószerszámok ugyanúgy lehetnek az emberi teljesség metaforái, mint istenek, filozófiák, angyalbrigádok. Hogy egy lónyúzás részeg s megveszekedett jelenetében ugyanaz az őrület szabadul el, mint a királydrámákban vagy a harmincéves háborúban. S ezzel egy régóta fegyverkező öntudat vágta át magát a félreértéseken. Végérvényesen kiderült, hogy az osztályhelyzet szűk rámáira kifeszített paraszti fogékonyság, hajlam és érzékenység az egyetemesség rámáira is kifeszíthető. Hogy a Rege a tűzről és jácintról című hosszúénekben senki se kisebb, mint a történelemben. A Zöld Angyalban is összevillant ez az érzékenység tinószemeket, vándorló sókat robusztus növényi szabadsággal; összeértet idézést, csekkszámlát, életformát búcsúztató harangszót kolóniák tüzes zenéjével. És nem azért, mert valamiféle álomi szép beszéd engedélyt adott erre is, hanem mert a valóság így rendelkezett.

Nagyság és nagyarányúság egyébként sem állhat meg ingatag gólyalábakon – hasonló erejű gond, gondolat, akarat és jellem kell hozzá. Vagy hasonló erejű görcsök. Azzal, hogy Nagy László az elmúlt időszakok sebző, ravasz és kicsinyes tusái közben nem volt hajlandó elfogadni a valóság megtévesztő méreteit, a zsugorodás fordított gyönyörét: egy történelmileg hitelesített erkölcsi folyamat lényegére szavazott. Arra, hogy a nagyság: emberi lehetőség. A mi hozzáadásunk a valósághoz. És hogy nincs kegyelem. És hogy fejet ajándékba soha nem adunk!

Negyedszázad óta ezért felelt meg ez a költészet a kihívásoknak. S a csorba fényességek láttán ezért válhatott maga is kihívóvá. Mikor Juhász Ferenc és Nagy László fiatalon megfogadta, hogy új költészetet teremt Magyarországon, még nem lehetett előre látni, hogy korunkban a költőnek versben bujdosó haramiának is kell lennie. De Nagy László költészete a váratlanságoknak is megfelelt.

Mi, akik az idők folyamán – bevallhatóan vagy letagadhatóan – a magunk árvái vagy a magunk megszállottjai lettünk, egyre szemérmetlenebbül áhítozunk álhűség helyett hitre, bosszúálló világosságra. Tiszta és visszavonhatatlan szavakra. De melyik az a szó, amelyik azt mondja: föltámadok, és nem lehet benne kételkedni? Melyik az a szó, amelyik azt mondja: vacogok, félek, szeretek, vérző madárban kivirágzok, és nem lehet benne kételkedni? Melyik az a mondat, amelyik azt mondja: délsziget nincs, és nekünk el kell hinnünk?

Vagy azt, hogy kintről ordasi tűz vagyok és belül piros őzikecsillag, és magunkra gondolhatunk? És melyik az a hang, amely regöséneket görget felénk, vagy a Menyegző tébolyodott vőfély-hangján kurjongat, és nekünk fel kell ismernünk kijátszott, mert kijátszható násznép voltunkat az időben? Nagy László nagy hatalmú és cselekvő nyelvében én sorra megtalálom ezeket a szavakat, ezt a hangot. Mert a világot ő mindig úgy bízta rá a nyelvre, mintha a nyelv: Isten volna. Míg mások egyre távolabb kerültek a szótól, neki volt bátorsága ahhoz, hogy a „szó igaz hőse” legyen. A fehér és fekete szavaké. „Testet ölthet az ige, ha tud” – mondták a Menyegző ruganyos vénei. Mi már tudjuk, hogy Nagy László verseiben testet öltött.