Darázskirály

Aki fordításkötetekről ír, általában kötelességének érzi, hogy ő maga is elmondja véleményét a műfordításról. Bizonyos fokig rá is kényszerül, mert a fordító költők, a magyarba átültetett versekkel együtt, gondolataikat, szakmai kétségeiket, a vereség vagy a győzelem zárszámadási jegyzőkönyvét is átnyújtják. Hol rendszerbe foglalva mindent, hol villámforgácsait mutatva csak föl a munkának. Van, aki Heinével ért egyet, s a lefordított verset kitömött holdvilághoz hasonlítja. Van, aki a műfordítás fogalma mellé, fanyar képzettársításul, de egyben a komolyságot rejtő szándékkal, a műtorzítás fogalmát csapja oda. Kosztolányi egy helyütt a műfordítók zsákban futásáról beszél.

Nagy László eleve fölmenti az embert az efféle eszmefuttatások kényszere alól. Mivelhogy ő sem elmélkedik. Legalábbis nem szemünk láttára.

Műfordítás-gyűjteményét, a Darázskirályt, úgy adja kezünkbe, mint ahogy válogatott verseit. Utószó nélkül, lábjegyzetek nélkül s a szellemi körülményeskedés egyéb jelei nélkül.

Önként kínálkozik a gondolat: talán onnét a hasonlóság, hogy fordítani is úgy fordít, ahogy verset ír. A lefordítandó verssel úgy találkozik össze, mint legszemélyesebb élményével. Költői tapasztalatából tudja, hogy minden vers előtt egy szenvedély töri az utat: homályos gőg, bujtogató szeretet, veszedelmes világosság, s ettől csupán a kifejezés pontossága válthatja meg a költőt. Így a fordítónak is ezt a megelőző szenvedélyt, ezt a sugárban vagy sárban hömpölygő sugallatot kell megragadnia. García Lorca Torreádor siratójában ő a költőt siratta el.

Ha van aranyszabálya Nagy László műfordító gyakorlatának, akkor ebből a már említett, élményszerű megközelítésből bontható ki. Ebből a költői kapcsolódásból. Saját vallomása szerint őt elsősorban a szükség kényszerítette rá a fordításra. A megélhetés hétköznapi kis háborúi. Igen ám, de Nagy László ebből a kényszerből is erényt teremtett. Mint az élet másfajta kényszereiből. Fordításai, akárcsak versei így egyúttal tiltakozások is. A forma remekléseivel, a nyelv szilárdságával tiltakoznak az esetlegességek uralma ellen, a szürkeség, a puhaság, az unalom diktatúrája ellen. Ha valaki megkísérelné egy mondatba összefoglalni eredeti verscímek tanulságait, ilyesmit állapíthatna meg: az ember nem könnyen győzhető le. Sőt legyőzetése sohase végleges. Fordításai alatt ugyanennek a hitnek a parazsa izzik.

Fordítóink közül legtöbben eddigi műveltségüket is megmutatták. S ez, akarva-akaratlanul, munkájuk eredményén is átütött. Még a legnagyobbakén: Babitsén, Kosztolányién, Tóth Árpádén, Radnótién, Szabó Lőrincén, Weöres Sándorén is. Az ihletett költő mellett, ha szerényen meghúzódva is, de ott munkált bennük az irodalom tudósa, a nyugtalan szellemi gyarmatosító, a költészet szigetvilágait bejáró hajós és hittérítő. Nagy László más természetű hódító. Az ő műveltsége sose tapad hozzá irodalmi emlékekhez. Az ő műveltsége mindenekelőtt: költői nyelve.

Nem szeretnék túlzásba esni, se fölösleges sebeket osztani, de meggyőződésem, hogy Arany János óta Nagy László az egyetlen fordítónk, aki saját költői nyelvét úgy adja kölcsön egy másik nép költőjének vagy költészetének, hogy vérátömlesztés közben anyanyelvünk minden képessége megmutatkozzék: ódonsága és hajlékonysága, csöndje és kérgessége, sikamlóssága és tüze, népiessége és szürrealizmusa. A nemzet közös ihlet – mondja József Attila. Nagy László ennek a közös ihletnek a forrásait szinte kizárólag az anyanyelv szikláiból s zöld mohás völgyeiből fakasztja ki. Hát Babits, Szabó Lőrinc és mások nem onnan fakasztották? De igen! A különbség mégis óriási az ő nyelvi buzgásuk s Nagy Lászlóé között.

Bármilyen furcsán hangzik is, de sem a romantika, sem a naturalizmus, sőt még a legmagasabb feszültségű realizmus se lobbantott ki magából akkora fényességet, mint amekkora a népköltészet és a szürrealista költészet összetalálkozásakor kilobbant. A nyelvekben e kettős irány egyesítése, a kétféle kultúra – a nép és a műveltek kultúrájának – egyesítésére adott lehetőséget. A „legalacsonyabb” így lett egyenrangú társa a legmagasabbnak. Nemcsak megfrissítője, de hitelesítője is. Nemcsak követője a szabadságban, de korlátozója is az eltévelyedésben.

Ilyen értelemben Juhász Ferenccel együtt Nagy László végzett nyelvünkön belül bartóki átalakításokat. Az új törvényű s új látóhatárú nyelv nemcsak költészetünk fölé rajzolt másféle eget, de Nagy László jóvoltából fordításirodalmunk fölé is. E nélkül az új érzékenységű s képzeletű nyelv nélkül a huszadik század jelentős költőinek jó része megközelíthetetlen volna. Lorcát például csak felületesen ismerhetnénk. A Cigányrománcok s a nagyszabású Siratóének vérbe, sebekbe, liliomokba botló hasonlatait más is le tudta, illetve le tudná hűen fordítani, de szellemiségüket, mely a költői képekből kiolvad, csak Nagy László égethette időállóan belénk. Lorca duendéjével az övének kellett találkoznia.

Hasonlót mondhatunk Góngora-, Burns-, Rimbaud- és Dylan Thomas-, Yeats-, O’Hara-, Corso-fordításairól is. Verseiket szinte csak ürügynek tekinti, hogy szellemük felé fordulhasson. A formák, a változatos ütemek s a rögeszmésen kitartott rímek fölött azért is uralkodik magabiztosan, mert nem a szavakat, nem is csak a tartalom világos jelentését visszhangozza, de azt a titokzatos erőt, amitől az említett költők költők lettek. Nagy László fordítás közben is ott talál leginkább magára, ahol a vers „perzseli a vért, mint üvegszilánkos kenőcs”, ahol belerúgnak a múzsákba, elhessentik az angyalt; ahol „megnemesítő hajszájában minden világnak” a költőket a gyűlölet nagyköveteként köszöntik. Azt is mondhatnánk, hogy meg nem írt verseit üldözi Rimbaud hármas szonettjében, a Stuprában, Dylan Thomas Páfránydombjában, de még inkább A Fehér Óriás tagján című versében. S a tizenharmadik, tizennegyedik századi francia fabliaux-kat pedig mintha azért fordítaná, hogy a szemérmességbe fuldokló magyar irodalmat megfricskázza. Pattog, játszik, dévajkodik ezekben a vérmes históriákban. Koronáznivalóan parázna. Az emberi természetesség diadalát ünnepli az előítéletek fölött. Breughel és Rabelais egy személyben. Babits Amor Sanctusai mellett egy vaskosabb Európát szólaltat meg a maga hangján kihívóan.

És végül népköltészeti fordításai! Vikár Kalevala-átültetése mellett vitathatatlan remeklései fordításirodalmunknak. Ismét Bartók nevét kell ide írnom. S most nem is csak azért, hogy égtájat és irányt jelöljek, hanem hogy teljesítményt is. A közhely ismerős: egy költővel egy másik költő szerencsés esetben még azonosulhat, de egy néppel, valójában, egy másik tudna csak azonosulni. Nagy László bartóki képességekkel itt állja ki a próbát. A szomszédos népek szelleme felé népünk szellemiségével fordul. Stilizálásra kényszerül, de a stilizálás kényszere fölött nagy emlékezet és elemi ösztön uralkodik. Németh Lászlótól kölcsönözve a szót: valami erőteljes, Európa alatti ösztön és műveltség. Az albán, a bolgár, az orosz, a délszláv népköltészeti fordításaihoz azonban nemcsak a mi balladáink, regösénekeink, dalaink, bájoló verseink kínálják föl a segítségüket, de fölkínálják a bolgár ikonok, aranyukat és feketeségüket villogtatva, az albán hegyekből előrontó vizek és legendák, a történelem máig begyógyulatlan sebhelyei.

Nagy László ezekkel a fordításaival a népköltészethez való eddigi közelítések bírálatát is elvégezte. A balladákban, a dalokban, a hősénekekben nem a régiséget, az érdekességet, de a görögségétől elütő, barbárabb és ősibb költészet forrásait találta meg.

Többen elmondták már, hogy a Darázskirály kisbirodalmú ország fölött uralkodik. Szerintem ez lényegtelen. Az, hogy hol helyezkedik el ez az ország, fontosabb, mint hogy mekkora. A népiesség és a modernség érintkezési övezetében eddig még senkinek se sikerült maradandóan a honfoglalás. Nagy Lászlónak, versei után, a fordításaiban is sikerült.