A Zöld Angyal

A Zöld Angyal. Ez a címe Nagy László egyik legjelentősebb költeményének. De máris tágítom a kört: ez a címe a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobb versének.

Miért angyal és miért zöld – tűnődtem jómagam is megjelenésekor. Azért, hogy sejtelmesebb, költőibb legyen a kifejeznivaló? Vagy azért, hogy a zöld angyalszárnyak világnagy szelet kavarva, port, hamut és bibliás titokzatosságot csapjanak szemünk közé? Mert e tomboló lény, e romlást hordozó zöld martalóc szülőhazája legnyilvánvalóbban a Jelenések Könyve. Földije, cimborája az Apokalipszis négy lovasának.

A Zöld Angyal.

Jelkép ez vagy mítosz? Vagy egyetlen szerepben mind a kettő? Akár egyikre, akár a másikra mondanék igent, éppen én növelném a vers titokzatosságát, ami ellen pedig hadakozom. Jelképnek túl átlátszó, mítosznak viszont túlságosan egyedi, és a bibliás rokonság ellenére is irodalmi. Ha a mítoszt azonban szabadon úgy értelmezhetném, hogy nem más, mint a valóság legteljesebb föltárása, leleplezése, megértetése, akkor félrelökném a gyanúval telített fogalmakat, és nyugodtan rávágnám: A Zöld Angyal valóban mítosz.

Ezzel persze már fölöslegessé is tenném az irodalmi keresztelősdit. A mítosz átadná helyét a költő által föltárt valóságnak, a valóságot földúló s átlelkesítő képzeletnek, és máris a líra venné át egyeduralmát. Sziszüphosz nemcsak elnevezés, de történelem is; nemcsak görög mondai alak, de az egyetemes sors jelképe s tapasztalata is. A Zöld Angyal inkább csak mágikus név, egy látomás költői megnevezése. Kigyúló, zöld lámpa, mely útjára engedi a valóság özönvízi áradását. A sziklagörgető mítosz hőse maga Sziszüphosz. A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. Ő éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi végig a versben elszabaduló végzetet. A Zöld Angyal olyan, mint a véletlen láng: belekap a nádtetőbe, s utána már nem az érdekes, hanem a nyomában elhararapódzó tűzvész, a tűztől megvilágított emberarcok, üszkös gerendák, hamu.

A vers elejétől végéig egyetlen drámai beszámoló arról, hogy vége van egy világnak, a parasztinak, amelyik szép volt, utálatos volt, nyomasztó és megváltásra ítélt, vége van, tehát le kell vele számolni, s el kell tőle búcsúzni illendően. A végzet mindig orcátlan. Az ember soha nem lehet az. Ha elszakad attól, ami tegnap még az életét jelentette, mindig kell annyi erejének maradni, hogy azt mondhassa az elmúlóra: ámen. Nagy Lászlónak irigyelni való ereje van ehhez. Ámen az eke tükrére, tüskés boronára; ámen az állatok nyakától kifényesült járomra, mely most gomba-kupicákkal megrakott bárpult, egykor tinószemek dudorodtak ki rajta légykoszorúsan; ámen a haldokló szekérre, mely nemrég életet, sorsot, világot cipelt, s most kerékagyig rohad le a földbe, s éjszakánként, harmatban járva hasig a kutya, a dögtemetőkből patákat gyűjt össze küllői elé, hogy együtt legyen a kísértetfogat: az eltűnt világ árnyakból és csontokból kirakott mozaikképe.

Nagy László A Zöld Angyal című versére az előkelő mítosz vagy más ködös elnevezés helyett szívesebben használok köznapi fogalmakat, ilyeneket például, hogy leltár, végelszámolás. Annál is inkább, mert ezzel ismerem el, hogy az igazi vers: cselekvés; ugyanolyan, mint a valóságos leltárkészítés, számvetés, végkiárusítás. E versben, mint az Utolsó Ítélet utáni napon, a paraszti életforma, a falusi lét, a földművelő emberek tárgyai, kellékei, szerszámai, mind-mind kirakodásra kerülnek, csillaga egy lókantárnak, fejbe vert cicák csontja, a hulló akácfavirággá lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér, a var meg a genny, kalászos díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés, csekkszámla, megtépett zsoltár. Egy sátorral odább az emlékek kivilágított polcain ott a gyerekkor, s ott van az ifjúság: istenasszonyként villogó arabs kanca, fekete banyák, mesék kohótorkú sárkányai, vérkorpás malacok, gyereket evő disznók, pünkösdök, húsvétok, zászlósak, harangosak, Mária lovai a körmenetben, a világháború szennyétől szerelemre mosdatott katonalányok géppisztolyosan, páncélozott melltartóban.

A költő, aki meg akarja váltani a világát – kilép belőle. Ezért van tele minden irodalom nagy leszámolásokkal. Nagy László leszámolása számomra eddig a legnagyobb arányú. Teljesebb, mint bárki másé. Ha eszembe jutnak a szekrényfiókokat kihúzogató polgári költők, kétszeresen is elfogult leszek. Nekik mivel kellett leszámolniuk? Illatos levélkékkel, zsúrokkal, ódon karszékkel, zongorával, könyvtárszobákkal s a könyvlapok között összepréselődött örökkévalósággal.

És Nagy Lászlónak?

Az ő tekintete a vékony csiganyál-cirkalomtól a fényes tejútig ível. A bagolyöklendéktől az anyasírásig. A fölpattogzott menyasszonyi fényképektől kolóniák tüzes zenéjéig. Balladák, regék és a történelem áramütései rázzák a versolvasót.

Vajon honnan van ez a kiáltó különbség? Igazságtalanság volna csupán a tehetséget emlegetni. Rilke, Tóth Árpád s Kosztolányi tehetségével szemben József Attiláét vagy Nagy Lászlóét. Az elkötelezett sorsnak, a történelem fojtott ihletésének ilyen esetekben nagyobb szerepe van, mint a lírai képességnek. Mikor József Attila ezt írja az Elégiában a külvárosról: „Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron” – nem költői képet ad, hanem történelmi igazságot fogalmaz meg, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a világ s a történelem végső meghódítására, birtokbavételére csak azok vállalkozhatnak, akik a társadalom aljáról indulnak el, áthaladva minden rétegen – hozva a mélység legnyugtalanítóbb sóvárgását. Ez nem pusztán osztályharcos igazság: ez a lét igazsága is. Életet, halált, jövőt, föloldozásra váró balszerencsét csak azok tudnak megérteni, s hódító erővé átváltoztatni, akik hasra fekve, avarba furakvó arccal közel voltak eddig rothadáshoz és szegénységhez, akik nem részegítő szeszektől, de bürökfátylak bódulatától is tudnak álmodozni. A szegénység igazi diadala az, ha megszünteti önmagát. Költészetünkben sokan forradalmiságuk igazolására még mindig a szegénység tisztességjelző oszlopainak támaszkodnak. Nagy László nem hasonlít ezekhez az érzelgős forradalmárokhoz Ő inkább elbúcsúztat, megszüntet minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás.

 

…két sújtás közé képzelt életem ezért szeretlek, etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk, hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét, letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket üdvözölni is tudjuk tovább, a húsevő tüzeken át, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban, a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt műértő termeken, a szentséges tanácskozások fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén, tovább a kert gyanánt öntözött betonon át, a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén, tovább e jelen-világon, villámló karokon át, tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább…

 

Érdemes megfigyelni, mire a vers kiteljesedik, s az emlékek fölidézésétől eljut gyönyörű elhantolásukig, a Zöld Angyal szárnyai egyre fáradtabban verdesnek. Az erőt már látszatra sem ő képviseli tovább, hanem a vers egyszemélyes hőse: a költő.

Hogy mi ez az erő? Szerintem ugyanaz, ami a villámoké, ugyanaz, ami a káromkodó szájaké, a megfeszítve is reménykedőké, a féreg nélküli dicsőségé, a magaslati hóé, ugyanaz, ami az öntöttvasé, a királyokat perzselő lángoké, ugyanaz, ami a romlással szembeszegülő értelemé, ami az anyanyelvé, mely romolhatatlan, ha Nagy László tisztaságú költő beszéli.