A sugalmazó ember

Muharay Elemér. Sokaknak már csak egy homályos név, másoknak már az sem. Egy tapintatos halott a félmúlt rengeteg halottja közül, aki nem kíván tőlünk hódolatot, erőfeszítést. Időnként fölbukkan az emlékezetekben, szikáran, csontosan, paraszténekesek, parasztszínjátszók gyűrűjében; a jelenléte: ajándék, de amilyen észrevétlenül megjelenik, ugyanolyan zajtalanul távozik is az emlékezetből.

Nem mindig volt ennyire tartózkodó és visszafogott, mint most a halálában. Csupa lendület, csupa akarat, csupa mozgékonyság volt: a harmincas-negyvenes évek népi művelődésének egyik leghivatottabb szervezője, tanára, napszámosa. Élete utolsó harmadában – a bitanggá fajuló ötvenes évek elején – szoktatták hozzá ehhez a megkeseredett s mentegetőző életstílushoz. Akkoriban igyekeztek némelyek elhitetni vele, hogy kifakult embere ő már az új időknek: egy eltakarításra ítélt paraszti világ s paraszti kultúra védnöke, ami nyersfordításban azt jelentette: jobb, ha meghúzza magát csöndben, és elfelejti a népi írók eszméit s a népi kultúra kenyeresruhájába csavargatott nacionalizmusát.

Azokban a kivasalatlan időkben egy ilyen vélemény fölért a fenyegetéssel. Muharay ezt annak is tekintette. A népi kultúra iránti vonzalma ettől nem rokkant meg, de ő maga, mint annyian mások, takaréklángra csavarta az életét. A természetes derű s a jó ügyet kísérő öröm helyett ezekben az időkben jelent meg arcán az „összeesküvők” beszédes, titkos mosolya: barátom, kormolják újra a magyarság ügyét, de ha a jobbak egyetértenek, ezt az időt is kiböjtöljük.

Én sajnos nem lendületes korszakában, hanem visszafogott éveiben ismertem meg. De Muharay sarokba szorítva is Muharay maradt. Rajzott körülötte a csöndes, szorgalmas, kicsi „szekta”, néprajzosokból, néptáncosokból, rendezőkből, népművelőkből, kikre azóta már az egész magyar szellemi élet elismeréssel tekint. „Partizánfőnök” módjára ezt a kis csapatot mozgatta ő romolhatatlan hitével, félmondataival, huncut szemvágásaival, a szellemi illegalitás íratlan napiparancsai szerint.

Ha fölidézem találkozásainkat, előszörre ma is folyosókat látok, folyosó-útvesztőket, egymásba torkolló szobákat, s Muharay valahol a legutolsó szoba csöndjében ül, aszkétasoványan, a rejtélyesség termékeny légkörében.

 

*

 

Vannak olyan filozófiai, esztétikai eszmefuttatások, amelyeknek a felét se értjük, de izzó és izgató homályosságukkal is erősebben hatnak ránk, mint az utolsó porcikájukig megemésztett gondolatok.

Vannak ilyen emberek is.

Muharay számomra ilyen sugalmazó ember volt.

Ha megfaggatnának róla, néhány törmelékes emlékemen kívül semmit se tudnék elmondani. Könyveit, cikkeit nem ismerem. Előadásait nem hallottam. Együttesének és együtteseket szervező munkájának már csak a híre jutott el hozzám Jancsó Miklós, Vitányi Iván, Martin György, Mezei Éva, Bodnár Sándor, Vásárhelyi László révén. Szakadozott ismereteim ellenére mégis ő volt az, aki az ötvenhat utáni szakadékomból kivezetett, s a gyommal benőtt utak közül a legmesszebbre tartó ösvényen indított el.

Inkább hiteles viselkedésével. Azzal például, hogy a panasza panasz volt, és nem a bukott ember önsajnáltatása. A reménye: remény, vagyis önmagából kicsíráztatott hit, függetlenül a politika időjárási viszonyaitól. De ami még ennél is jobban meghatott, az az életébe beivódott hagyományozó ösztön volt, a folytonosság ősi szabálya: Muharay a fiataloknak találta ki azt, amit magának már nem tudott, vagy ami már számára tilos volt.

Így szemelt ki engem is újra lombosodó elképzeléseihez.

Nem tudom, hogy Muharayt jó ösztöne vagy messzebbre látó tudatossága kormányozta-e a társadalom megítélésében, de annyi bizonyos, hogy tévedhetetlenül tapintott rá bőr alatti roncsolódásaira: mindenekelőtt a széttört, szétszakadozott közösségek állapotára.

A negyvenöt utáni nagy átrendeződés minden kisebb és nagyobb közösséget fölborogatott. Gyökerét metszette még azoknak is, amelyek idővel képesek lettek volna alkalmazkodni az új politika zordabb éghajlatához is, illetve alkalmazkodásukkal korlátozni a politika szélsőségeit. Gazdakörök, olvasókörök s különféle ifjúsági és felekezeti egyesületek bomlottak föl falun, s a helyettük szerveződő új közösségek nem szilárd talajba kapaszkodtak meg, hanem egy ide-oda hullámzó társadalom futóhomokjába. Bizonytalanok és mesterkéltek is maradtak. Ha a múlthoz akartak kötődni, bűntudatot ébresztettek föl bennük; ha pedig a jövő felé nyújtózkodtak, eltévedtek az öntöttvasból készült politika hideg formái között. Így aztán be kellett következnie a meghasonlásnak.

Be is következett.

Az ötvenes évek elején jókedvű, harsány, „lázban égő” népi együttesek ropták a táncot, mondjuk, az új kenyér ünnepén, amikor még a búzát beszolgáltató parasztnak is sorba kellett állnia fél kiló kenyérért, s mindezek tetejében augusztus 20-án az országlakók nagyobbik része nem is az új kenyér ünnepét, hanem Szent István királyunk napját ülte – gondolatban.

Ekkora lelki bakugrásokban az új közösségek nemhogy izmosodtak volna, inkább szétestek.

Ha változott is a helyzet ötvenhat után, a közösségszerveződés alapfeltételei nemigen változtak. Túl sok sérelem, bizonytalanság, fölparcellázott érdek nehezedett az emberekre, túl sok gyanú gátolta továbbra is a természetes gondolatokat s viszonyokat. A társadalom ötvenhat után is fölülről építkezett.

Muharay ezen az áldatlan helyzeten szeretett volna javítani. Sehogy se fért a fejébe, hogy mi egy új közösségi társadalmat akarunk fölépíteni – életrevaló kisközösségek nélkül.

Különösen a parasztközösségek jövője és kultúrája izgatta: mi lesz a sorsuk az elkövetkező változások során. Muharay nem a várható, nagy történelmi változástól féltette parasztságunkat, hanem az átváltás egyoldalúságától. Megítélése szerint a huszadik század politikai vízióiban egyetlen közös tőből hajtanak ki a társadalmi eszmék Nyugaton és Keleten is: a mindenható közgazdaság tanából. Termeljünk minél többet, boldogok leszünk a Földön – ha kapitalisták vagyunk, ha szocialisták! Közérzet? Erkölcs? Hagyományok? Emberi kapcsolatok? A civilizáció sikerein s a politikai megváltáson alapuló szándék mindegyiket mellőzi. Hol szelíden, hol kíméletlenül. Magyarán mondva: a gyakorlatiasság törvénye győz az ember legkezdetlegesebb metafizikai igénye fölött is. Számítás és piac, taktika, tervek és zsongó intézmények kellenek ebben a célratörő világban, nem pedig ének, költészet, tánc és lelket fölkavaró színjátékok. A városok – Muharay logikáját folytatva – megpróbálnak valamiképpen védekezni az egyoldalúság ellen, mivel sokoldalúan önellátók a kultúrában, de a hagyományaitól elszakított, illetve elszakadó falu a szélesre tárult világban védtelen lesz. Minden hatás „fölülről” csurog majd alá, s el kell fogadni a jót, a rosszat, a bizsergetőt, a lezüllesztőt, az érdektelent válogatatlanul. Akkor még nem üzemelt a nagy műsorgyár: a Televízió, de Muharay mintha már előre megszimatolta volna a veszélyt. Egy alkalommal arról beszélt, hogy a világ nemcsak rossznyavalyákkal, háborúkkal s diktatúrákkal verheti le az egyént, de színes és pompás érdekességekkel is. Megbámulni való csodákkal, amelyekhez ugyan már nincs köze, de arra jók, hogy eltávolítsák saját magától.

A védekezés egyetlen eszközének a közösséget tartotta Muharay. Az elfogadások és az elutasítások műhelyének. Ahol az egyén tanácstalan, ott a közösség még a testmelegével is „tanácsot” adhat.

Mi tehát a föladat?

A föllazult, megrepedezett, a változásra kényszerülő magyar falukban megerősíteni vagy létrehozni olyan emberi közösségeket, amelyeket gyakorlatilag a kultúra abroncsol össze: a színjátszás, az éneklés, a néptánc, de ezek a közösségek mégse művelődési csoportok csupán, hanem alakító, pihentető, bátorító közösségek is. Miért ne járhatnának a parasztok téli estéken a saját „színházukba”, ahol ők a nézők és a szereplők, a rendezők és a kritikusok is, ahol Móriczot, Illyést, García Lorcát adnának elő a maguk értelmezése és szája íze szerint, elszakadva kissé a klasszikus vagy a polgári színjátszás módszerétől, stílusától?

Ennek a gondolatsornak a végén kaptam a fölszólítást Muharaytól, hogy falut ismerő fiatal íróként, segítsek ennek a szándéknak a meggyökereztetésében.

Elhűlve néztem rá: falusi „színtársulatoknak” írni darabokat? A régi népszínművek helyett új népszínműveket? Zsákutcás ötletnek éreztem a gondolatot, amelynek rejtett zugában Gárdonyi Géza szelleme lakik, s nem azoké a modern íróké, akik azokban az években tartottak engem keresztvíz alá. Ötvenhét-ötvennyolc táján ugyanis a szürrealizmus régi és új klasszikusai foglalkoztattak kizárólag: Apollinaire, Éluard, Cocteau, García Lorca, Jimenez, Ezra Pound, Dylan Thomas. Az egyedüli áthidaló megoldás az lehetne ebben a zsákutcás helyzetben, ha én szürrealista darabokat írhatnék a parasztoknak. Az ötlet olyan csiklandós volt, hogy rögtön szóba is hoztam. Legnagyobb meglepetésemre Muharay rábólintott. „Azt csinálsz, amit jónak érzel – mondta nagyvonalúan. – Bármelyik népballadánkat földolgozhatod kedved szerint, ahogy Bartók vagy Kodály dolgozott föl népdalokat. Sőt, ha te szürrealista játékkal kacérkodsz, még külön is jó szolgálatot teszel a parasztjaidnak, legalább ők is belekóstolhatnak a huszadik század izgalmas képzeletvilágába, művészetébe, nemcsak a belvárosok örökös lakói.”

Nekem ennyi, virágporban lépegető cinkosság elég volt a megtermékenyüléshez. Kiválasztottam A halálra táncoltatott lány balladáját, mert úgy láttam, hogy műfajilag is alkalmas egy nagyobb arányú játék megírására: lehet benne tánc, ének, kísértetjáték, valóságos történet és álomban játszódó egyaránt.

Ekkor vetettem bele magamat a népköltészetbe, mesékbe, dramatizált ünnepi és szertartásjátékokba. Ekkor kezdtem el makacsul kutatni a bennük megbújó „szürrealista motívumok” után. Igazi aranybányára bukkantam. Zsandárok feketedtek előttem, mint a sasok. És víziborjút hallottam emlegetni a törvénytelenül megesett lányok hasában. Képek, metaforák rögei gurultak elém, amelyekből egy új árnyalatú költői nyelv ércét olvaszthattam ki magamnak.

A sármelléki népi együttesnek már ezen a nyelven írtam meg a balladajátékot. Első hallásra az együttes minden ízével idegenkedett a szokatlan és érhetetlen stílustól, de végül annyira megértette és megszerette a szöveget, hogy a tagjai tíz esztendő múlva is kívülről fújták a hetvenoldalnyi verset és prózát.

Muharay örült a sikernek, mert a vállalkozás őt igazolta. Szeretett volna újabb darabokat íratni velem. Két másik balladajátéknak neki is kezdtem, de mint annyi más tervemnek, ezeknek is magjuk szakadt.

Ám a nyereségem még a kudarcaimmal együtt is óriási. A balladajátékokkal való bajlódásaim közben találtam rá életem legtartósabb és legszilárdabb érzelmi és szellemi közösségére: a népdalokat, a népzenét, a táncot, a nyelvet megőrző és teremtő magyarok közösségére.

 

*

 

Muharay Elemér. Sokaknak már csak egy homályos név, másoknak már az sem. Nekem szellemi jótevőm, útbaigazítóm, vissza-visszamosolygó halottam.