Az Illyés-babona

Ha jól számolok, lassan már negyven éve űzök egy titkos játékot az irodalomban. Játékot, vagy inkább szórakoztató szertartást?

Valamikor, még az ötvenes évek derekán, a rám törő olvasási láz hónapjaiban, arra figyeltem föl, hogy Magyarországon nem jelenik meg egyetlen olyan irodalmi lap, folyóirat vagy irodalommal szomszédos újság, amelyből számról számra, legalább egyszer ne nyomtatnák ki Illyés Gyula nevét.

Ez a különös fölfedezés nemcsak időnként sodort izgalomba, de rászoktatott arra, hogy a megjelenő lapokat, sőt a kezembe kerülő régieket is, elsőül az Illyés-babona szerint lapozzam át.

A magam készítette leltárban, természetesen, nem szerepeltek soha eredeti Illyés-írások: a versei, a tanulmányai, a jegyzetei, a drámái, a fordításai, hanem csak azok a szövegek, amelyekben a legkülönfélébb szerzők őróla írtak, őt elemezték, boncolgatták, dicsérték vagy tisztátalan, hosszú körmökkel végigszántottak rajta.

Az évek során megszaporodó tapasztalataim azt bizonyították, hogy egy-egy irodalmi hetilapban vagy folyóiratban nem egyszer, de legalább négyszer-ötször is emlegetik Illyést. Egyszer a versei kapcsán, illetve a költészetén, máskor a nyers farönköket és hullákat is sodró politikáén, harmadszor a magyar történelem fölrobbantott hídjaival a háttérben, romok, cserepek, vasak és a darabjaira szakadt remény szemtanújaként. Volt, aki az első világháború után kibontakozó modern irodalmi irányzatok: a dadaizmus és a szürrealizmus eleven, magyar beavatottját tisztelte benne, s volt, aki épp ellenkezőleg, az irodalmi szélhámosságok és divatok megtagadóját, aki – fölkelve Tristan Tzara, Éluard, Cocteau cirkuszkirályi asztalától – idehaza Erdélyi József népiségéhez pártolt. Az elnehezült, szomorú béresekhez, parasztokhoz, kétkeziekhez. De nevét ugyanígy odakötötték Petőfihez, Dózsa Györgyhöz, Molière-hez, a Márciusi Fronthoz és Babitshoz is. A magyarság és az európaiság újra és újra kiderülő „szerelmi viszonyát” senki se emlegette anélkül, hogy Illyés neve ne szerepelt volna az átfűtött, komoly mondatokban.

S ezek csak a lapokban megjelenő hivatkozások és utalások voltak. Hol maradtak még a könyvek? Az emlékiratok, az irodalmat és a társadalmat elemző tanulmányok? Hol a nyelvészetet és az új magyar prózastílust értékelő munkák? Illyés ezeknek a könyveknek is állandó szereplője.

Tudom, hogy a huszadik századi magyar irodalomnak és közéletnek voltak nála nagyobb hullámokat verő alakjai – mint például Ady, Szabó Dezső vagy Németh László –, de olyan, aki évtizedeken át minden hazai történés: népi mozgalom, nemzeti ellenállás, háború, földreform, proletár-korszak, ötvenhatos forradalom, szélárnyék-korszak keresztezési pontján állt volna, nem volt senki.

A negyvenes évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig, vagyis haláláig, a magyar közélet és szellemi élet központi alakja Illyés. Kimondva vagy kimondatlanul. A Szálasi, a Rákosi, a Kádár nevét összekötő vonalrendszerben, mértani ábrában ő a kikerülhetetlen igazodási pont. A viszonyítások és az állandóságok drámai alakja, aki hol túsz, hol táborszervező, hol hegytetőre kiállított célpont: egy lehangoló magyar álarcosbál jelmez-cserélő hőse, de még a villámló félreértések közben is a remény helytartója. Figyel rá Babits, Kodály, figyel rá Németh László, nem kerülheti ki világát Lukács György, Révai, Kádár János, Cs. Szabó, Márton Áron, Juhász Ferenc, Pozsgay Imre, Konrád György, Sütő András. Egyszóval: minden, ami fél évszázadon át megtörtént velünk, megtörtént az egész magyarsággal, mintha legszemléltetőbben vele történt volna meg. József Attilával együtt ők jönnek a társadalom legmélyebb tartományaiból, s a legmagasabbra is ők jutnak. Mindketten nagy összegzők s beolvasztók. József Attila költészetében kimutathatóan ott van Juhász Gyula hatása, Kosztolányié, Kassáké, Erdélyi Józsefé, Villoné, a magyar népköltészeté, a Kalevaláé és a francia szürrealistáké. Illyés talán még József Attilánál is többféle hatást fogad magába és dolgoz föl utánozhatatlan eredetiséggel. És nem csupán irodalmiakat, hanem magatartásbelieket is. Viselkedésében és gondolkodásmódjában ugyanúgy fölfedezhetjük Petőfi dacát, szigorát, mint Arany Toldijának a türelmét vagy az örökös öngyötrésben vergődő Széchenyi lázbeszédű kétségeit. Nem beszélve Babits európai emelkedettségéről. A sokféleség már-már egymást kizáró elemeit. Indulásuk után néhány évvel Németh László az imbolygó füst természetét fedezi föl Illyés viselkedésében. Az imbolygó füstét, amely megkerüli az akadályokat, s mindig megtalálja a maga egérútját a legbújtatóbb réseken és repedéseken át.

Bármilyen karcos is Németh László kortársi bírálata, azt hiszem, inkább csak kemény tollvonás az illyési arcképen, s még nem erkölcsi ítélet. Később egyre több kritikusa és ellenfele cseperedik föl Illyésnek, aki a Németh László-i tollvonást megvastagítja, és alkata helyett jellemében támadja meg. Erősen kiemelve mesteri hajlékonyságát és „ügyes” alkalmazkodóképességét. Talán még a Ferenc József-i kitüntetéseket és díjakat elfogadó Jókait se vesszőzték meg annyiszor, ahányszor Illyést. Szellemi szadizmust, azaz: gyönyört élhetett át, aki az arcába is belerúghatott.

Nem tagadom, hogy a magyar üdvözüléstanban felállított engesztelhetetlenségi mérce időről időre még engem is befolyásolt. Hittem egyik-másik megjegyzésnek, miközben mindent elkövettem magamban, hogy sokkal egyértelműbb alkotónak lássam a Puszták népe, a Magyarok, a Rend a romokban íróját.

Később az élet és az életmű s még később a személyes közelség miatt tisztult a kép. Tisztult, vagyis gazdagodott. Végigengedve magamon minden sorát, nagy nyugalommal állapíthatom meg, hogy életművében nincsenek sárban, koromban vagy gyalázatban meghempergetett mondatok. Nincsenek olyanok, amelyeket akár az Utolsó Ítéleten a szemére vethetnének. Legföljebb vitathatóak akadnak, ami természetes.

De ha így van, akkor miből és honnan eredhet ez az ötven éve újra és újra visszatérő vádaskodás? Abból talán, hogy sorsot és művet Magyarországon sokan összetévesztenek? Más szóval abból, hogy ha az életműben nem is, akkor az életrajzban akadhatnak gyanús, megtámadható részletek.

Csakhogy sántító jellem és kikezdhetetlen életmű összefér-e egymással? Megtörténhet-e, hogy a megírt művek erkölcsösebbek, mint a szerzőjük?

Csak a felületes szemlélők számára történhet meg ilyesmi. Az egyszerűsítőknek. Azoknak, akik elfelejtik, hogy minden művészet ellentmondásból és birkózásból születik meg. S nem úgy, hogy itt van a jó és az erkölcs, amott pedig a rossz és züllöttség, és a verekedésben az izmosabb győz. A művészet nem leltározás, nem ügyeskedés, nem okoskodás, hanem ahogy Witold Gombrowicz állítja: kisülés. Együtt van benne minden, mint az élő szervezetben: vér, tapasztalat, gyöngédség, salak, szépség és borzalom, emlék és akarat, s mindegyik a maga működési izgalmával van jelen, fölül, alul vagy középütt, megkínozva vagy fölragyogva, és ebből a sokféleség drámájából lobban ki a végső „eredmény”. Tehát jóvátehetetlenül hibáznak azok, akik egy-egy életmű születésekor patikamérlegen mérik a különálló elemeket, s kedvük szerint beszélnek az egyik vagy a másik szerepéről.

Föltehetően Illyéssel is hasonló történt. Különválasztottak néhány magatartásbeli részletet az életmű egészétől, mondjuk egy rossz válltartást a Kegyenc vagy a Különc című drámájától, netán egy elhibázott jelenlétet az Egy mondat a zsarnokságról című vers kíméletlen sodrásától.

Ideje volna már az egész életutat és az egész, sokszólamú életművet együtt, egy hangzásban és örvénylésben megismernünk.

Ha gondosan végiglapozzuk életrajzát, első látásra is az világosodik meg előttünk, hogy az első világháború végétől ezerkilencszáznyolcvanháromig, a haláláig, legalább hétszer dőlt össze körülötte s benne istenkísértő recsegéssel Magyarország. Ide sorolhatók ebbe a kemény menetbe az első háború utáni forradalmak, ellenforradalmak, kiűzetések, ide Trianon, aztán a második világháború minden közösségi és személyes megpróbáltatásával, később a népi demokrácia szovjet mintájú parancsuralmi rendszere, ide 1956 és a November Negyedikét követő időszak.

Mindegyik összeomlás lehetett volna számára végzetes is, ha tetszik, halálos, de Illyés, mint aki nemcsak tudatával magyar, hanem öntudatlanságával és befolyásolhatatlan reflexeivel is, az ismétlődő összeomlásokat szinte a biológiai létállapot néma konokságával élte túl, hogy a túlélés másnapján ilyen mondatokat írhasson le: „csatát lehet veszíteni, de ügyet nem”.

Sőt, egyik verséből még az előbbinél is meggyőzőbb mondatokat idézhetek:

 

Az öngyilkosságot halasszuk ma is el.
Fojtsuk vissza a tébolyunk.
Mi, akik mindent tudhatunk.
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk
az élet szépségével.
Magunk vagyunk.
– – –
Mindenki csodát él, ki él még
azok után, mi volt kiszabva ránk.

 

A magyar irodalom klasszikus, nagy alkotói közül talán senkinek se jutott osztályrészül olyan hétpróbás, közéleti sors, mint neki. Aranynak – elfehéredve mondom ki – csupán egy Világost kellett elszenvednie. Adynak is egy világháborút a saját megsemmisítő látomásain kívül. Babitsra, Kosztolányira, Móriczra már Trianon erőszakkal kifűrészelt gerendái is rázuhantak. De az újabb poklot, amelyet épp Trianon készített elő, ők már nem élték meg.

Illyés azonban igen!

Nem beszélve a folytatásról: a töredék-Magyarország teljes tönkretevéséről egy kényszerű háborúban s megszállásunk iszonyatáról ezerkilencszáznegyvennégyben, negyvenötben s tizenegy évvel később ezerkilencszázötvenhatban.

Túl lehet-e élni ennyi megpróbáltatást, erkölcsi roncsolódást csonttörés nélkül? Aligha. Különösen azoknak lehetetlen, akik óvóhely felett folyamatosan hadműveleti területeken mozognak reggeltől estig tűzvonalban, romok s halottak arca mellett.

Illyés világosan látta helyzetét. A halmozott szörnyűséget. Íme, a versbeli bizonyíték:

 

Két hegy között, ha nyitott a terep
s golyószórásba kerül a sereg,
de csak vonul, mert nincsen útja más
– s most célja sem – csak az a vonulás:
így jöttem, hoztam azt a csapatot,
aki a szándékaimmal vagyok;
aki hű eszményeimmel, konok
gondjaimmal egy s mégis száz vagyok:
ember, kinek a bolygók tere szűk
magyar, ki már magyar csak mindenütt,
világjáró, kiművelt, ostoba,
vad pusztafi, ki nem okul soha
– – –
Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés;
hullt s halt az egy, de haladt az egész.
De akárhány a sebesült s halott
de a had megvan, de én megvagyok.

 

Ki az, aki csak a verset látja ebben a versben, még ha nem is szabadna mást látnia? Ki az a rövidlátó és süket, aki nem veszi észre benne az életrajz vérrel áztatott futóárkait, a halálgödröket, a hátgerincen lecsurgó izzadság-ereket, s nem hallja meg a vallomás alsó szólamában, hogy mást szerettem volna, más életet, más célokat a küzdésben.

Mi lenne, ha egyszer nem egy megmerevedett és előítéletes erkölcsi rend magas karzatáról néznénk Illyésre, hanem a földről. Lehet, hogy ami fölülről ügyeskedésnek, ravaszságnak, illyési hintapolitikának látszik, a hideg földről nézve nem egyéb, mint kötelező életparancs, nem egyéb, mint az életrevalóság ronda költészete, akár háborúban a lóhúsevés vagy hadifogságban a nyers marharépa fölhabzsolása.

Az embernek gyakran az az érzése, hogy a rendkívüli állapotokat túlélő Illyést szívesebben látták volna a kitüntetett vértanúk sorában, mint az élve maradó küzdőtérben, sőt a megmaradásért még komoly alkukra is képes gondolkodókéban. Milyen fonák, de a leghangosabb erkölcsbíróknak tán sose jut eszükbe, hogy bizonyos léthelyzetekben épp az életben maradás erkölcse a legnehezebb, a legsorvasztóbb, hiszen ez napról napra az életösztön és a kiváltságos ész folyamatos drámájába kényszerítheti bele az egyént. Nem a megdicsőülésbe, hanem a kárhozatba.

Ahogy már utaltam rá, néhány esetben magam is meghasonlott tudattal gondoltam Illyés ellenszenvet kiváltó drámáira, közéleti szerepére. Életének leggyulladásosabb ideje kétségtelenül ezerkilencszázötvenhét tavasza, amikor Ortutay és Aczél máig tisztázatlan sakkjátékának következtében ő is elmegy tárgyalni Kádár Jánossal. Az Egy mondat a zsarnokságról költője a November Negyedike főhősével, aki ha nem fehér lovon vonul is be a szétlőtt Budapestre, hanem daliás szovjet tankban.

Akkortájt, ötvenhét tavaszán, amikor ez a találkozó lebonyolódott, Kádárék már többszáz forradalmárt kivégeztettek, vagy legalábbis rábólintottak kivégzésükre. Több tízezret pedig lecsukattak. S a pályatárs írók közül is jópáran már lakat alatt vannak. Nem beszélve magáról a bebörtönzött kortárs irodalomról és szellemi életről.

Leülhet-e ilyen tragikus és gyalázatos körülmények között Illyés Gyula, Németh Lászlóval együtt, egy asztalhoz a magyar nép elnyomására vállalkozó Kádár Jánossal és társaival?

Az erkölcs kivörösödve súgja: nem! nem! A falhoz szorított ész fogcsikorgatva azt mondja: igen. Hogy éppen őnekik súgja – elborzasztó. De legalább annyira elborzasztó az is, hogy nincs más, akinek súghatná. Ha volna, bizonyára Németh is és Illyés is otthon elmélkedne a magyar történelem logikájáról vagy az öngyilkosságról.

Mi tagadás: ezerkilencszázötvenhétben a magyarságnak sokkal reménytelenebb a helyzete, mint a Hatvanhetes Kiegyezéskor. Nemcsak Deák Ferenc nincs, de igazi akaratereje sem. Fél, reszket, becsukódik magába, a fejét félre fordítja, mintha újabb kivégzést kéne végignéznie. Nincs senki és semmi, ami ellenállásra bíztatná. Az úgynevezett nyugati hatalmak ötvenhat októberében és novemberében két-három hétig verik a dobokat, a politikusaik szónokolnak, fenyegetőznek, leleplezik a rettegett szovjet birodalmat, de a negyedik és az ötödik héten már szép csöndben ásítanak Magyarország halottjai és romjai fölött. A csehszlovákok „testvéri segítségül” két vagon gumibotot küldenek a karhatalmistáknak, a románok pedig előzékenyen fölajánlják siralomháznak az országukat Nagy Imrének és odahurcolt társainak.

Hol itt a jó megoldás? A halált halállal tetőzni nem szabad. Az erkölcsöt vagy életösztönt lehet-e inkább mozgósítani megmaradásunk érdekében? Vannak nemzetek, amelyek többször is viselkedhetnek a történelmükben Hamletként, azaz: többször is föltehetik maguknak a lenni vagy nem lenni kérdését, de túl sokszor és túl sűrűn nem. Mert bizonyos idő után már nincsenek döntési helyzetben. A történelem peremére szorított közösségek csak így lenni vagy az úgy lenni kérdésére válaszolhatnak. Ebben az esetben nemcsak az ellenféllel köt alkut az ember, hanem saját magával is.

Ha ennek az alkunak a lélektanát pontosan ismeri, rövid távon még lélegzethez is juthat.

A magyar múlt teli van ilyen kínos ficamokkal és eltorzult alkukkal. Gondoljuk csak el: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős hazája és hite becsületét védve lekaszaboltatja magát a pogány törökkel, a legfőbb ellenséggel. De leszármazottjai: a Munkács várát védő Zrínyi Ilona vagy a szabadságharcba belesodródó Rákóczi Ferenc a gyűlölködőbb, ravaszabb ellenség elől elhúzódva már a török udvartól kér menedéket. Hasonló alkut köt a törökkel a nagy protestáns fejedelem: Bethlen Gábor is. Bethlen nemcsak Pázmány Péter üzenete alapján tudta, de saját tapasztalatából is: ha Erdély elvész, elvész Magyarország. Az is, amelyik csak a holnapi képzeletben létezik. Hogy ez a végső veszély be ne következzék, a magyarság kétharmad részét kipusztító törökkel szövetkezik. Ki az, aki majdnem négyszáz év elmúltával már egyértelműen, de főleg erkölcsileg helyesli Bethlen képmutató elképzelését és módszereit? Ugyanakkor ki az, aki megtagadná tőle, hogy államalapító és államszervező tehetség volt, s ha egyezkedett is a törökkel, azért egyezkedett, mert eközben tudott – rövidebb-hosszabb ideig – fölibe kerekedni.

Illyésben sokszor megéreztem ezt a Bethlen Gáboros, Széchenyi Istvános országot-mentő ösztönt, amely mögött egyformán ott munkált, ott lüktetett a nagytávlatú eszmény és a leggyakorlatiasabb erkölcs, a maga megtámadható kétértelműségével. Szinte kihívó önvallomásnak is tekinthetjük, amit egyik ezerkilencszázhetvennégyes naplójegyzetében rögzít: „A nemzetek – s általában a közösségek – erkölcsi törvénykönyvét más tintával írják, mint az egyénekét. Hogy ugyanaz a tett mikor leköpendő esküszegés és mikor történelmi hősiesség, azt merőben az határozza meg, hányan viszik végbe, hányak hasznáért…”

Tudom: Illyésék ötvenhetes „kiegyezése” Kádárékkal – a kisszerűbb, a rejtettebb és a megalázóbb körülmények ellenére is – ugyanolyan földolgozatlan eseménye marad majd történelmünknek, mint Deákék látványosabb és sorsszerűbb „kiegyezése” hatvanhétben. Az eszünkkel még tán föl is foghatjuk valamennyire, de a lelkiismeretünk, az ösztönünk ma is tiltakozik ellene.

Kérdés, hogy ez a formák nélkül megkötött és működtetett alku Illyésék „találmánya” volt-e vagy a történelemé? Vannak nemzetek, amelyek egyik kudarctól a másikig verekszik magukat. S nem is akárhogy, mert a két bukás közti időszakban még fejlődnek is. Még reformkorszakaik is lehetnek. De aztán jön az újabb kudarc, az újabb vereség, s kettétörik minden. A civilizációból így lesz félcivilizáció, a nemzetből fél-nemzet, az európaiságból fél-európaiság. A reményből fél-remény. A másik felét, a hiányzót, ki kell valamivel egészíteni. Ilyenkor szokott eljönni az alkukötések ideje. Ezek az alkuk már-már menetrendszerűen megköttetnek. Sőt, bizonyos idő után még az erkölcsi igazolás is megérkezik. Valamit valamiért adunk. Például: egy kis erősítő nyugalomért – szélárnyékért – cserében némi önérzetet, szabadságigényt.

E fönti fanyar futamból ki hallja ki történelmünk alapszólamát Fráter Györgytől, Bethlen Gáboron át, Károlyi Sándoron, Deák Ferencen át ha úgy tetszik – az ötvenhat utáni Illyés Gyuláig? Azzal, hogy ezerkilencszázötvenhétben Illyés hagyományos kényszerből belépett Kádár és Aczél csapdájába, csapdába léptette őket is. A töröknek Lippa várát átadó fejedelem kárhoztató gesztusát ismételte meg szinte hajszálpontosan, azért, hogy amennyire lehet, a leveretésben független maradhasson. Aczéllal kialakított viszonya – barátsága – mellékterméke ennek a szerepvállalásnak, de még az előbbinél is kínzóbb csapda. Ha épp köztük nem alakul ki bensőségesebb viszony, a magyar szellemi élet másként bontakozik ki a hatvanas évek elejétől. Gondoljunk csak az ezerkilencszázhatvannyolc utáni csehszlovák állapotokra. Husákék válogatás nélkül fejezték le a cseh és szlovák értelmiséget. Ott nem volt alkukötésre alkalmas személy vagy csapat. Szellemi életük ettől a nagyarányú kivégzéstől sokkal hosszabb időre megbénult, mint a mienk ötvenhat után, hatvankettő és hatvanhárom tájt a magyar irodalom és a magyar film elkezd éledezni. S még ha zsákban is, de már táncol. Már ingatja a fejét. Már rácsos ablakokat dob be kővel. Már kisebb fajta politikai botrányokat robbant ki. Az írókhoz és a filmesekhez lassan fölzárkóznak a történészek, a közgazdászok, a társadalomtudósok és félszívvel egy-egy politikus is.

Megjelenik a mezőgazdaságban a részes művelés fogalma, amely a magántulajdon illúzióját ébreszti föl a társadalomban, később kialakul a második gazdaság, a magyar modell és így tovább. A hétvégi telkek és házak megjelenésével elindul egy olyan folyamat, amelyben a magyar állampolgárok elkezdik jelképesen s főleg töredékesen visszaszerezni mindazt, amit a szocializmus elvett tőlük. Nevetséges volna tehát mással, de önmagunkkal is elhitetni, hogy a magyar szellemi, gazdasági és politikai életben kisarjadt reform-gondolatok csak úgy maguktól hajtottak ki. Komoly alkuk és ellenkezések feszültségében fogantak meg. Illyés – közvetve vagy közvetlenül – talán a legfőbb szereplője volt ennek a két évtizedig tartó, kiegyezéses menetnek.

Bizonyításul csak egyetlen eset: az ős-Lakitelek példáját említem meg. Lezsák Sándor, hetvenkilencben, a fiatal írók találkozóját szerette volna megrendezni saját falujában. Eleve ellenzéki zászlóbontást sejtettek benne a megyei és az országos politikusok. Jól sejtették. Kis Jánosék, Rajkék mellett még egy másik ellenzéki csoport is megjelenjék? Szó se lehet róla! Aczélék utasították a megyei párttitkárt és a megyei tanácselnököt, hogy akadályozzák meg a robbanékonynak ígérkező tanácskozást. A megye főnökei azonnal cselekedtek. Közölték Lezsákkal, hogy a tanácskozás elmarad. Indoklás, érv? Teljesen fölösleges!

Ekkor jött el hozzám Lezsák Sándor azzal a nem mindennapi ötlettel, hogy beszéljem rá Illyést: menjen el ő is Lakitelekre, hiszen ha elmegy, világraszóló botrány lenne megakadályozni az összejövetelt.

Egy másodperc alatt végiggondoltam, hogy ez erkölcsi és politikai drámát jelent, igazi kihívást. Az irodalom nevében kérhetek-e ilyent Illyéstől? De ki mástól, ha tőle nem. Ha viszont kérek: az hadüzenet. Elsősorban neki, mégpedig az újabb írói nemzedékektől. Másodsorban pedig hadüzenet a hatalomnak s külön Aczél Györgynek is.

Fölmentem Illyéshez, és eldadogtam neki a palotaforradalom tervét, a következményekkel és az esélyekkel együtt. Azonnal megértette, hogy mi, kisemmizett kurucok, szegénylegények, Rákóczit akarunk belőle „csinálni”. Rákóczit, akinek most azonnal szembe kell fordulnia az Udvarral.

Rémnézett és a hetvenhét éves Illyésből elővillant az Ozorai példát író fiatal Illyés, és csak annyit kérdett: „Fontos ez a Lakitelek?” Fontos – válaszoltam neki. „Akkor szerezzen egy autót, álljon ide a ház elé, s Flórával együtt lemegyünk” – mondta már magázódva s huncutul, szürrealista emlékeinek villanófényében állva. Pedig ő is tudta pontosan, hogy dinamit-csomagot vesz át tőlem.

Az egyezkedő Illyés mellett ott volt a szakításokra is kész Illyés. Egyetlen fejbólintással hozzájárul, hogy letiltott könyve, a Szellem és erőszak Münchenben, az Új Látóhatárosok közreműködésével megjelenjék. Ugyanígy egyetlen kérésre elvállalja, hogy előszót ír a külföldön megjelenő Janics Kálmán Hontalanság évei című könyvéhez.

Jó, ismerjük el, hogy Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Lukács Györggyel, Vas Istvánnal együtt Illyés is ott ül az alkut kötők társaságában, de akkor ne felejtsük el azt sem, hogy a jelenlévők közül ki sáfárkodott nála hasznosabban a maga sárból fölszedett aranyával? Ki tudta és merte úgy egybe látni a sokfelé szakadt magyarságot, mint ő? S ki adhatta volna a nevét is oda a sokfelé szakadt magyarság összefogásához? Lehet, hogy politikai és nemzetiségi ügyekben néhányan forróbb fejűek voltunk Illyésnél, de történelmi rangot és méltóságot az elrendezésre váró sorsnak egyedül csak ő kölcsönözhetett. Életműve súlyával s kikerülhetetlen, egyéni sorsával a háttérben.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az ötágú síp fogalma is az ő találmánya. Ezzel a jelszóval üzent és szólított meg minden világon élő magyart. Sokakban ez a fogalom – Kölcsey Himnusza mellett – egy néma himnusz képzeteit ébresztette föl újra és újra. Talán törvényszerű az is, hogy őkörülötte gyülekeztek a határainkon túli magyarság képviselői: Sütő András és Dobos László, Páskándi Géza és Janics Kálmán, Borbándi Gyula, Herceg János, Cs. Szabó László, Szépfalusi István és mások. S ma már az is nyilvánvaló, hogy Tőkés László elfojthatatlan lázadásában is Illyés sírontúli biztatása volt a legerőteljesebb hang. A jóváhagyó, az irányjelző, a magyar történelem súgását közvetítő üzenet.

 

*

 

Fél évszázaddal ezelőtt, Ady Endre halálának huszonötödik évfordulóján ezt írja Németh László: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie. A nagy nemzeteknek nem csak azért vannak nagyobb íróik, mert a többől több olvasztható ki. Egy nagy nemzetnek több idegsejtje s több optimuma van rá, hogy nagyjain eltűnődjön, árnyalataikat kibontsa, vívmányaikat a nemzeti életbe fölvegye. Racine-t vagy La Fontaine-t elsősorban azért bámulja a világ, mert egy nagy nemzet erényeit kapták élő kommentárul; míg más kicsiny és rest nemzeteknél a költők halhatatlansága még vigasztalanabb, mint az életük”.

Láthatóan Illyés sem kap menlevelet a sorstól. Mint ahogy Ady sem kapott, József Attila és Németh László sem. Tíz évvel a halála után magánszorgalmú kritikusok ugatják körül a sírját. Ismeretlen kritikusok a nekik ismeretlen Illyést.

De legyen bármilyen viszolyogtató is a hangjuk, tudom, hogy az én Illyés-babonám továbbra sem veszítheti el az érvényét. A lapokban, az emlékiratokban, az irodalmat és a kort elemző tanulmányokban, a tanúskodó önéletrajzi regényekben Illyés továbbra is fölbukkan, ítél, dolgozik, fegyelemre int, alkut köt, szakít, tábort szervez, műveltséget bokrosít, egyszóval: végzi pótolhatatlan munkáját.

 

1993

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]