Szoboravatás Ozorán

Már elindult velem az autó Ozora felé, mint egy megállíthatatlan filmen, sőt már egyre-másra maradoztak el mellettem az ismerős Fejér megyei s Tolna megyei faluk, dombhátak, sárguló jegenyesorok, de még mindig fölfoghatatlan volt számomra, hogy Illyés Gyula szülőföldjére megyek szobrot avatni.

Szobor és Illyés? Bronz és talapzat? Kőbe vagy márványba vésett név? Az ő neve? Nem, ez lehetetlen. Ez valami egészen más történet, mint amelyet én magamban őrzök és alakítok. Hiába láttam a nedves, novemberedő táj fölött varjúcsapatokat forogni, mint halottaskocsi kerekeit zötyögős úton: az érzékletes valóság se győzött meg utazásom céljáról.

Amikor az év elején Arany János szobrát avattuk szülővárosában, Nagyszalontán, ott az első pillanattól kezdve éreztem, hogy egy megelevenedő magyar mitológia résztvevője vagyok, s hogy az életnagyságúnál valamivel daliásabb szobor tízezer átfűtött partiumi és erdélyi ember gyűrűjében igazi főszereplő lehet: egy óriás szellem késői megtestesülése.

Illyés esetében nem éreztem s nem érzek ma se hasonlót. Bármilyen pontosan tudom is az eszemmel, hogy nagy elődje: Arany János csapásán haladva, már az ő utóélete is elkezdődött, a szoborállítástól az emlékülésekig, nekem az ő személyes lénye sose lesz fölavatható szobor, múlandó vagy múlhatatlan tárgy. Nyugtalan és nyugtalanító élet marad, egy helyét és szellemét tüneményesen változtató modell, akit még a művészkedő halál se tud merev testtartásba odaültetni maga elé.

Természetes, hogy ebben a különvéleményben ott van az én elfogultságom és részrehajlásom is iránta, hiszen az életemből legalább huszonöt esztendőt az ő naprendszerében töltöttem el. Az ő erőteljes vonzáskörében. Láttam őt ezer helyzetben: kivételes órákban és fakó köznapokon. Láttam Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Déry Tibor, Tamási Áron, Cs. Szabó László, Bibó István, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László társaságában fölszikrázni; láttam parasztok között dunántúli présházakban, kisebbségbe szorult magyarok közt, lent Délvidéken és idehaza; politikusok körében a harag nagyköveteként; láttam az 1956-os forradalom lángoló csipkebokrában hajthatatlannak és a szellem mesterlövészének; láttam Grúzia konok szikláin és a vissza-visszatérő depresszió hadifogságában. Sőt még birkózhattam is vele, mint tanítvány a mesterével, belepirulva bátorságomba, de mindig bűntudat nélkül, mert mindketten tudtuk, hogy erős kötést egyének és nemzedékek között csakis a személyünkön túli igazság akarása szentesíthet.

S mindezt ki kell egészítenem még egy szemérmetlen vallomással. Illyés mellett, Illyés társaságában én mindig okosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek éreztem magamat, mint másutt, mint mások oldalán. Úgy is mondhatnám, hogy a vele töltött időben szinte mindig ki tudtam emelkedni a nekem és a nemzedékemnek osztályrészül jutó korszak gödreiből. Mert Illyés, mint az igazi nagyok, nemcsak a neki adatott korban élt, hanem a mozgósítható történelem minden korszakában, amelyhez az eszével és az ízlésével kötődni tudott. Neki Dózsa kora, Villoné, Montaigne-é, Bethlen Gáboré, Rákóczié, Kölcseyé, Petőfié, Babitsé végső soron jelen idő volt, amelyet csak a megszokás nevez múlt időnek.

Illyés az idővel, az idő rétegeivel is olyan viszonyban volt, mint a társadaloméval. Eligazító hasonlatként értelmezhetjük egyik önéletrajzi vallomását. Ezt írja: „Úgynevezett alacsony társadalmi rétegből származom. Nem a legalacsonyabból – bár azt se bánnám, ha vályogvető cigányokat, vándorköszörűsöket vallhatnék nemzőimül és nevelőimül. Nem regényességből. Szociológiai érdeklődésből. A szinte bölcsőmtől tartó valóság- és tudásszomjból, életszeretetből… Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből és bizonyos magasságba elkövetkező szétpattanásáig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át. Úgy tetszik, annál nagyobb utat teszünk meg”.

Ha valaki, akkor bizony Illyés tette meg ezt a legnagyobb utat életében. Itt most nem csupán a rácegresi ököristállótól a Sorbonne-ig kanyargó, roppant nagy útra gondolok, nem csupán a pusztai babonák világától Freud, Nietzsche, Sartre, Gabriel Marcel vagy Camus világáig ívelőre, hanem arra a szédítő távolságra, amely a körbetapogatható valóság és a róla alkotott képzetek és eszmék tartománya közt feszül. Hisz az eltévedések és lépremenések ebben a térségben a legijesztőbbek.

A föntiek alapján többen is gondolhatják, hogy én most Illyés kivételesen gazdag európai műveltségét és tárgyi tudását dicsérem. Megtehetném, de tudásánál én sokkal lefegyverzőbbnek tartottam mindig műveltségének máig föltáratlan természetét. Azt a fajta vonzó eredetiséget, amely egy mélyebb hűség nevében cselekszik.

Ha jól emlékszem, a Puszták népe első oldalain írja le ezt a nem mindennapi mondatot: „Anyai nagyanyám lángelme volt”.

Illyés lángelmék ismeretében fogalmaz így. Ady, Bartók, Móricz, Babits közelében. S vakmerő mondatával – igazi eretnekként – ezeréves beidegződéseket, rangsorokat robbant szét. Szellemieket s társadalmiakat egyaránt. Végül is mit állít szokatlanul, de megfontoltan? Azt, hogy az emberi tehetség alapja s veleje a józan ész. S ez a józan ész ugyanúgy oszlik szét a világban, mint a levegő. S belőle a vakondtúrásnyi pusztára is épp annyi jut, mint a kastélyok vagy tőzsdepaloták környékére. Más szóval: nemcsak a tüdőnkkel, de az agyvelőnkkel is azonos jogú polgárai vagyunk a teremtésnek. Sőt, kimondva-kimondatlanul még azt is végiggondoltatja velünk, hogy az igazi tudást nem olvasással lehet elsősorban megszerezni, hanem olyan tartós szenvedésekkel, amelyek időről-időre az örvény legaljára is lehúzzák az embert. Márpedig a szegényeknek az ilyen fajta szenvedésekből bőven szokott jutni.

A nagyanyát „fölemelő” mondat természetesen nemcsak az általános emberi igazságtevés gondolatából fakad, nemcsak a közmondásokat termő bölcsességből. Abból az érett, erkölcsi igényből, hogy az a társadalmi réteg, amelyben lángelméjű nagyanyák is élnek, nem lehet a nemzet kitaszított, elfelejtett vagy lenézett rétege. És még ennél a megfogalmazásnál is mélyebbre ásva abból a meggyőződésből, hogy a szegényeknek azért van többnyire igazuk más társadalmi osztályokkal szemben, mert nekik nem volt és nincs alkalmuk igazságtalanságot elkövetni ellenük.

Csak egyetlen kiragadott példával szerettem volna az illyési gondolkodásmódot és világlátást érzékeltetni. Azt a sima és elfogadott logikát átlépő okosságot, amely merész lóugrásokkal sakkoltatja a társadalmi és a filozófiai hazugságokat.

Illyés a stílusában is ezekhez a merész ugrásokhoz és átvágásokhoz ragaszkodik. Ha leír valamilyen eseménysort, vagy kifejt egy gondolatot, jó ideig vérbeli esszéistaként érvel és elemez, ahogy mondani szokták: franciás üdeséggel, de az érvelés bizonyos pontján, mint akit a türelme elhagy, egy-egy nagy szökkenésével elcsodálkoztat bennünket. Nemcsak meghökkent – föl is szabadít. Hadd idézzek érzékeltetésül egy-két példát. Ezerkilencszáznegyvenötben, a politikai számonkérés időszakában az újságok szinte naponta agyba-főbe verik néhány író- és eszmetársát. Köztük Németh Lászlót, Kodolányit, Szabó Lőrincet, Veres Pétert. Illyés az igazságérzet és a betyárbecsület miatt is a pártjukra áll. Így védi őket: „A milói Vénusz nagyobb érték, mint egy tuskó, de nem hiszem, hogy több csapást bír el nála. Egy betörőnek nem kottyan meg kétévnyi bőrtőn, de egy Ányos belepusztul.” És ha már a társainál tartunk, hadd idézzem egy másik emlékezetes fogalmazását a falukutató írókról: „Érdemük a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt…”

A tízesével idézhető mondatok közös titka az, hogy olyan érzelmi és gondolati erőtérben születnek meg, amelyben nagy távolságok feszülnek a tagadó és az állító részek között. Jó példa erre a milói Vénusz és a favágító tuskója közé benyomuló, mozgalmas erőtér.

Ezt az egész életművet körülvevő erőteret Illyés a saját sorsából teremtette meg. Valójában ilyen mágneses erőtér teremtődött Ozora és Párizs között: a szürrealizmus és Fazekas Mihály Lúdas Matyijáért egyszerre lelkesülő fiatal költő idegrendszerében s ilyen a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor „kétlelkűsége” között.

Kétkulacsos – mondták rá ezek miatt az ellentétes kötődései miatt gyalázkodva egy életen át; és mondják rá ma is. Pedig ideje volna végre megértenünk, hogy ez a konokul viselt kétlelkűség nem Illyés külön találmánya, külön jelleme s kizárólagos tulajdona volt, hanem mindnyájunké, közelebbről: a magyar történelemé, amely szétszakadások, vallásháborúk, nagymajtényok, trianonok, föltápászkodások és csakazértisek drámájában alakult ki. Végső soron Illyés azért vállalta magára ezt a kínos és kényes örökséget, hogy belül magában megszüntethesse. Hogy a szélsőségeket egy újra megteremtődő szervességnek „játszhassa” át.

Mit jelent ez magyarul? Például azt, hogy életünk és politikai sorsunk gordiuszi csomóit nem mindig Nagy Sándor kardjával kell átvágnunk, hasznosabb és eredményesebb néha egyenként kibogoznunk őket. Nyilvánvaló, hogy föladatnak ez a hajmeresztőbb, ez a szokatlanabb – megoldásnak viszont ez a véglegesebb.

Idekívánkozik példának a Lúdas Matyi föltámasztása is. A puszták népéről írt könyvével szinte párhuzamosan írja meg szemléletváltoztató tanulmányát Fazekas elfelejtett remekművéről. Illyés értelmezésében Lúdas Matyi nemcsak egy agyafúrt jobbágyfiú, Odüsszeusszal és a népmesék legkisebb fiával is rokonságot tartó hős, hanem a szabadság sikeres katonája. Ő az, aki úgy szolgáltat igazságot, hogy nyomában nem vér csöpög s a fákról se gyászkendők lengnek, hanem igazi derű és fölszabadultság érzése. Mint tudjuk: Lúdas Matyi Isten és ember előtt megígéri Döbröginek, hogy jogtalanul eltulajdonított ludaiért háromszor elveri rajta a port. De – mai észjárásunk szavaival – soha nem jelenti be nyilvánosan és csinnadrattás sajtóértekezleten tervét, hanem rajtaütésszerűen végrehajtja. Azaz: nem szájhős, de zseniális cselekvő. Okos, aki nemcsak a testi és hatalmi erőt – a gőgöt és a butaságot is legyőzi.

Illyés szemléletét – bizonyos értelemben kitágíthatjuk a forradalmak és a reformizmusok értelmezésére is. Tagadhatatlan, hogy Illyés, gondolkodói születésétől kezdve, forradalmár. Dózsa és Petőfi követője, de olyan lázadó, aki jobban becsüli a forradalmakat annál, mint hogy ne ismerné korlátaikat s veszélyeiket. Hagyományújító is! Mint a kétnyelvű és kétkultúrájú emberek, Illyés a forradalmiságok és a reformizmusok természetét egyformán magában hordta. Nem azért, mert nem tudta eldönteni, hogy mi legyen s melyik legyen inkább, hanem azért, mert nem az ellentétet kereste köztük és bennük, hanem egymás föltételeit. Mint aki Aranyban ott látja Petőfit és Petőfiben Aranyt.

Ezt a „kettős látást” sokan az eredetiség hiányával magyarázzák. Holott Illyés eredetisége éppen az volt, hogy a kihegyezett tagadások fölé egy nép, egy nemzet, egy közös szellemiség természetét kívánta kilombosítani. Ilyen mondatokat ír le naplójában: „Milyen könnyű volna szélsőségesnek lenni, milyen boldog felelőtlenség. Milyen egészség, a szó mindkét értelmében. Nem gondoltam, hogy az igazi középúthoz egymagában annyi szenvedély kell, mint a két szélsőséghez: annyi szenvedély legyőzése”.

Akinek a napi híreken túl, az időszerű igazságok befogadásához is van füle, annak éreznie kell, hogy a kilencedik éve halott Illyés Gyula továbbra is testközelből beszél hozzánk. Olyannyira testközelből, hogy már-már pironkodva hallgatom rejtett mondatait. Most éppen azt, amelyet az elmérgesedett közéletről és az irodalmi életről mond: „Ez a sok durva hang az életerő hiányának a jele…” S rögtön utána azt, hogy: „Ritkán cserélnek jelentős eszmét, akik pofont cserélnek”. Folytassam? „Nem erőltetjük senkire a nemzeti érzést. Elképzelünk embereket, akik megvannak nélküle, tisztelni is tudjuk őket. De tiltakozunk az ellen, hogy azok, akikben nincs meg ez a nemzeti érzés, a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek, – nemcsak a nemzetet vezetik félre, hanem a többi nemzetet is.”

Mintha a versíró Illyés jobban a kortársunk maradt volna, mint a gondolkodó. A Bartók-vers, a Haza a magasban, a Testvérek, a Szekszárd felé, a Nem menekülhetsz, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Ditirambus a nőkhöz, a Koszorú ma már ugyanúgy az életünk része, mint például a Szeptember végén, A puszta télen, A walesi bárdok, Ady: Hunn, új legendája, József Attila A Dunánál című verse vagy az Ódája. Pedig a gondolkodó és vallomásos Illyés egyenragú társa a költő Illyésnek.

Idézzünk csak föl három-négy évtizedet közelmúltunkból. Ebben a hosszúra nyúlt korszakban nemcsak azt néztük: mi feszül, mi gyűrődik s robban az ötvenes, hatvanas, a hetvenes évek Magyarországán, hanem azt is: mit gondol róla Illyés Gyula. Mert a korszak csak a láthatóbb oldalával tartozott Kádárékhoz, a másikkal, a láthatatlanabbal Illyéshez tartozott. Hisz minden szellemi és erkölcsi küzdelem – a határainkon túli magyarság védelmétől a nemzet legújabb kori egységesítéséig – az ő akaratából bontakozott ki. Ahogy fiatalon a puszták népét, élete utolsó évtizedeiben a kisebbségbe szorult magyarságot emelte be a nemzet közösségébe. Felfedezései tehát többszörösen is korszakos felfedezések voltak.

Halála után kilenc évvel így látja-e őt az ország? Így látják-e őt a szellemi élet különféle csoportjai? Néha azt érzem, hogy még a hívei is csak a kifényesedett közhelyeink alapján közelítenek máig lezáratlan életművéhez. Pedig ki mástól erősödhetne meg s nőhetne naggyá egy nemzet, egy eszelősségig kimerült és ide-oda dülöngő nép, ha nem olyan írójától, aki a pusztai sárból indulva a lehetetlenségek többféle rétegén verekedte át magát a kiteljesedésig? Aki szemérmesen ezt írta a saját közösségéről Az ítéletmondóhoz című versében:

„Úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen.”