Illyés Gyula 1956-os felhívása a világ íróihoz

Ennek az 1956-ban fogalmazott kiáltványnak a szövegét Illyés Gyula tihanyi kőasztalának egyik rejtett zugában találta meg két esztendővel ezelőtt unokája: Kodolányi Bálint.

Saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy a gyerekek született kincskeresők, titok-kutatók és szenvedélyük nemcsak padlások és barlangok mélyvilága felé vonzza őket, de még egy malomkerékasztal néma vájatai felé is.

A gépelt szöveget Illyés egy kisméretű, lapos üvegbe rejtette el, gondosan összesodorva s ledugaszolva, mintha palackpostaként akarta volna eljuttatni az utókornak.

Vagy inkább házkutatástól félt?

Jogosan félhetett, hiszen 1956. november 4-e után írókat szelídebb szövegekért is elítéltek és lecsuktak. A november 2-i Irodalmi Újságban megjelent korszakos verse: az Egy mondat a zsarnokságról erkölcsileg védte ugyan Illyés Gyulát, mint rejtelmes erőt sugárzó arkangyal, de egy napvilágra kerülő prózai nyilatkozat kijelentő mondatai azonnal megszüntették volna ezt a védelmet. Hiszen a vers csak irodalom volt, csak költészet, a világ íróihoz intézett felhívás viszont egyértelmű politikai tett; ha úgy tetszik: merénylet a forradalmat megfojtó régi és új hatalmak ellen.

A harminchárom év után előkerült dokumentumot egészen bizonyos, hogy Illyés rejtette el a kőasztal láthatatlan mélyedésébe. De vajon ő írta-e a felhívást? A szövegelemzés alapján kételyei támadhatnak az embereknek. Néhány mondata, gondolata föltétlenül Illyésre utal, ám az egészből épp az a mozgékony és előkelően küzdő, illyési stílus hiányzik, amely a legköznapibb igazságot is azonnal szellemivé avatja.

Lehet, hogy a történelmi órák sürgetése más lélegzésre s ezáltal más stílusra kényszerítette őt is? Vagy az is lehetséges, hogy a műfaj szokatlan természete korlátozta?

A találgatások és a töprengések mellé egy dokumentum értékű emlékemet idézem föl.

1956. november 3-ika délutánján a Bölcsészkar hallgatói két írót hívtak meg viharosnak ígérkező nagygyűlésükre: Déry Tibort és engem. A szenvedélyes eszmecsere után nem az Írószövetségbe mentünk vissza Rákosi egykori golyóálló autóján, hanem a Parlamentbe siettünk. A legutolsó órák, percek híreit akartuk megtudni barátainktól: Losonczi Gézától, Heltai Györgytől, Nagy Imre külügyi helyettesétől s bárkitől, aki többet tud nálunk. A hírek hamleti tétje az volt: kimennek-e a szovjet csapatok Magyarországról, vagy pedig ránk zúdulnak-e és beletaposnak mindnyájunkat a betonba?

Az I-es kapun engedtek be bennünket s alig indultunk föl a lépcsőkön, Illyést láttuk lefelé jönni dühöngve, szitkozódva. Déry kérésre elmondta, hogy a világ íróihoz írt francia nyelvű felhívását kellett volna fölolvasnia a Rádióban, Tildy Zoltán azonban megtiltotta neki. „Még mindig vannak gyávák és hazaárulók” – toldotta meg szavait az ismerős illyési szemvillanással.

Egy lángban álló férfi búcsúzott tőlünk és a Parlamenttől.

Lehetséges, hogy az itt közölt felhívás stílusában azért nem fedezhetjük föl az összetéveszthetetlen illyési hanghordozást, mert ez a szöveg csupán fordítás? A franciául írt felhívás fordítása?

Egyelőre ez a föltevés látszik a legvalószínűbbnek. Végül is kinek volt több európai rangú íróbarátja, íróismerőse, mint neki? Különösen a franciák között! S ki tudott úgy az egész magyarság nevében egyszerre hitelesen és franciául megszólalni, mint ő? Egyszerre a kétségbeesés nyelvén és a méltóságén.

Ha nem ez a feltételezés volna maga a valóság: hogyan került volna hozzá a szöveg? Hogyan volnának benne Illyéses fordulatok és megrendülések?

A perdöntő bizonyosság persze az lenne, ha a földolgozatlan francia nyelvű hagyatékból előkerülne a felhívás eredeti szövege.

De addig is elégedjünk meg ezzel a fordításnak tetsző szöveggel. Ebből is Illyés szól hozzánk, testközelből.