Egy vers megjelentetése

Végre kötetben, hivatalosan is megjelent Illyés bűnös, nagy verse: az Egy mondat a zsarnokságról. Harmincöt éves számkivetettség után. Kéziratban, gépelt példányokon nagyon sokunknak megvolt, sőt Illyés előadásában hangszalagon és lemezen is, amerikai magyarok kiadásában. Egymás közt magától értetődően emlegettük, ahogy Vörösmarty Előszó című költeményét, Ady Az eltévedt lovasát, A szétszóródás előttjét vagy József Attila Eszméletét, de még az Illyésről szóló tanulmányokban is csak csínján lehetett hivatkozni rá. Méltatni? Elemezni? Alig. Pedig ez a mostanáig házi őrizetben tartott, tárgyilagosan eszelős vers nemcsak a magyar irodalom háború utáni nagy verse, hanem a világirodalomé is. Hisz a személyi kultusz fogalmával fölcégérezett korszakról senki nem írt ilyen sistergő, dühödt, fénycsóvás költeményt. Ilyen tébollyal töltött sorokat. A börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése más, kortársi versből nem csap át ránk, mint ebből.

Hát még, ha a megírása idején kerül elénk, ezerkilencszázötvenben! Akárha kéziratos, titkos terjesztésben is! Egészen bizonyos, hogy elolvasása után más ember leszek, más író! Illyéstől tudom, hogy öten-hatan már akkor látták. Az elsők közt éppen Bibó István. „Kitűnő vers, Gyulám, csak egy kicsit hosszabb a kelleténél” – foglalta össze a század egyik legnagyobb politikai gondolkodója a véleményét. Ő, aki a politikában veszedelmes világossággal ítélt, megtehette, hogy esztétikai véleményt is mondjon.

Most, hogy a vers után háromkötetnyi Bibó-tanulmány is megjelent, eltűnődhetünk az idő hatalmán és a társadalmakat mozgató politikáén: hány esztendővel maradt is el a tudatunk az eseményektől? Csak annyival, ahány naptári év azóta eltelt?

Legjobb, ha lesütjük a szemünket, és egészen pontosan utánaszámolunk.