Kendővel letakart tükrök

Kevés ház áll ezen a földön, amelynek a küszöbét – idestova harminc éve – ugyanazzal a kirügyező izgalommal léptem volna át, mint Illyés Gyuláékét. Hiába hatalmazott fel a házigazda, hogy mehetek hozzájuk bátran s bármikor, nyitva az ajtó és nyitva az idő is betoppanásomhoz, kitüntető előzékenységét ugyanúgy nem tudtam elfogadni, mint ahogy tegezni sem tudtam volna őt soha.

A tisztelet akadályozott meg ebben? A harmincévnyi korkülönbség? Valami más is. Mindent egybefoglalva: az egészséges önzés. Illyéssel találkozni mindenkor esemény volt: lámpalázas nap az egymást hajszoló, kopott napok sodrában. Még készülni is lehetett rá, akár egy utazásra. Lehetett? Kellett is, mert az ország legtekintélyesebb írója nem megcsodálni való híresség volt, aki csak a papír fölött hadakozott mesterien a szavakkal és a gondolatokkal, hanem az eleven beszélgetés műfajában is.

Vannak művészek: költők, zenészek, festők, akik mellett fojtott lombsuhogást hallhat az ember, élet és halál hisztérikus ajtócsapódásait az időben, s vannak, akik a remény gyöngéd sírását kottázzák le nekünk a század otromba lármája közben. Illyés Gyula közelében a szellem üdítő léghuzatát lehetett érezni bármikor. Nem a könnyed, nem a föloldó s a feledtető szellemét, hanem azokét a prométheuszi férfiakét, akik az égből lopják le nekünk a derűt, és akik ezért jócskán megfizetnek.

Sainte-Beuve-ről értekezve írja egyik tanulmányában Claude Roy: „…az ember hajlamos azt hinni, hogy a rendkívüli intelligencia kissé mindig szomorú.” Illyést olvasva vagy hallgatva, én épp az ellenkezőjét tanúsíthatnám ennek. Az ő rendkívüli intelligenciája sose taglózza le az életkedvet, nem áll ki fanyar kritikusként a cselekvő ember elé, inkább mögé áll – sugalmazónak és bujtogatónak. Még a reménytelenséget is körberöpdösteti valamiféle tapasztalatból vagy csontból áradó vigasszal. „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.” Ezt a vigaszt a történelem mélyrétegeiből fakasztja föl, de saját magából ugyanígy képes lelkierőt fakasztani erő fölötti mutatványokhoz: „Szórakoztat, hogy elmúlok” – leplezi le magát váratlanul egy halála előtt írt versében. Természetesen az elmúlás nem mint esemény és nem mint elkerülhetetlen törvényszerűség nyűgözi le, hanem mint részletekben megélhető, idegen csoda.

A magyar irodalomban Ady mellett az idősödő Illyést foglalkoztatja leginkább a halál érzete s tudata. De amíg Ady duhaj, kihívó, fejedelmi a halállal, lekenyerező vagy cinkos, sőt életerejének a fölingerlőjét látja benne, addig Illyés a tekintetét kutatja, egyezkedik vele, emberpártivá szeretné átnevelni: legyen a halál szigorú, de méltányos kritikusunk. Mintha mindnyájunk élete mű volna, amelyet ama végső pályázatra külön-külön benyújtunk. Mors bona, nihil aliud. Jó halál és semmi más – írja egy megrendítő és megnyugtató verse fölé még az ötvenes évek közepén. Egy évtizeddel később a Kháron ladikján, ebben az alkonyati esszéregényben a fölfedezők tárgyilagosságával írja le a halál felé tartó élet fonák, talányos élményeit: lassú meztelenre vetkőzésüket a sír előtt, s azt a metafizikai dacot, amelyet veszteségünk közben már-már titkos örömként élhetünk át, akár a jó ügyért meghaló vértanúk. „Jól közeledni tehát végnapjainkhoz, udvariasság. A megöregedés illemtanának fő vizsgája, hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót… Erre azzal a meggondolással kell fölkészülnünk, hogy még egy pillangó halála is botrányos ellentmondás.”

Ki ne hallaná ki ebből a találomra kiemelt nehány mondatból is a jellegzetes illyési torokhangot? Azt a szárnyaló rekedtséget, amellyel egy hihetetlenül gazdag élet drámai monológját végigmondta? Egy esztendeje halt meg, de a halálára én képtelen vagyok emlékezni. Arcára, mozdulataira, dühkitöréseire, meghökkentő észjárására annál inkább. Nyolcvanévesen is maga volt néha az emberi elevenség. A test nehézkes medvemozgását a vizslató s a világot körberöpdöső tekintete úgy ellenpontozta mindig, hogy nyomban meg is szüntette. Talán a rembrandti fény-árnyék érintkezése lehetne az az eligazító példa, amellyel az illyési szellem természetét érzékeltetni tudnám: a sötétségből átlépni a világosságba! Nem belerobbanni, nem beleugrani, hanem megkeresni az átmenet borzongató gyönyörét és izgalmát. Mert belenőni például a halálba, a szabadságba, vagy a megoldatlan ügyek bozótosából kivergődni valamilyen tisztásra, szerinte kalandosabb élet, mint fiatalnak lenni.

Utolsó nemzeti költőként szokták tisztelettel emlegetni, mint valami magyar Victor Hugot. Hogy mennyi az igazság ebben a hasonlításban, vagy hogy mekkora a külföldieknek szóló metaforikus szándék, nem firtatom, de ha valamelyik író, kritikus, szellemtörténész azt kezdené fejtegetni, hogy az európai klasszikus racionalizmus egyik legutolsó s hagyományőrző képviselője századunkban Illyés Gyula, véleményére izgatottan figyelnék oda. „Csak az lehet hasznos ismeretünk a világról, amely eszünk bírálatát is megállja.” Élete mottója lehetne ez a mondat, ha nem tömegével írt volna hasonlókat. „Mert mi a piszok a vegyészetben és a filozófiában is? A dolog, ami nincs a helyén.”

Ifjabb versíró koromban a világosság szürrealistájának neveztem el őt, akkor még csak szellemeskedésből, s utalva avantgardista párizsi éveire is, de később megértettem, hogy számomra ez a lírai rögtönzés fogalmazta meg legpontosabban gondolkodása stílusát és módszerét. Ebben a mi sokféle világnézettől megrészegült századunkban Illyés a józanságot tartotta igazán hősi állapotnak. Azt a józanságot, amely részegítő is lehet.

Van tehetség, amelyet a lázadás növeszt meg, s van, amelyet a fegyelem. Illyés lelkében ez a kettő birkózott, ölelkezett, pörösködött egymással pályakezdésétől halála napjáig. Némelyek ettől ítélték ellentmondásosnak alkatát, holott ez nem ellentmondás volt, hanem kettősség. Nem megosztottság, hanem többlet. Nem zavarodottság, csupán az árnyalatok feszült és gazdag játéka. Persze nézhetjük ezt az ízlése felől is. Fogadjuk el, hogy Illyés Gyula, szerepe és alkata szerint, Victor Hugora hasonlított. Igen ám, de ez a magyar Victor Hugo a tépett, a meghasonlásos, a Baudelaire-lelkületű költőkbe esett bele újra és újra. Sőt, miközben az elioti és Saint-John Perse-i személytelen költészetért hadakozott egész életében, legtöbbre mégis az olyan szélsőségesen individuális költőket becsülte, mint amilyen a magyar Szabó Lőrinc.

Nemcsak műveit, hanem az életét is ez a termékeny kettősség kormányozta. Ha, mondjuk, második hazájába: Franciaországba utazott, innen hazulról a tizenhetedik századi magyar költő és hadvezér: Zrínyi Miklós írásait viszi magával úti olvasmányul. Itthon viszont, magyar parasztok között forogva, Pascalt olvassa és Bergsont, Éluard-t, Malraux-t, Sartre-ot, Camus-t.

Tudatos összeszikráztatása volt ez jól szemlélhető végleteknek? Vagy a zenei disszonancia mintájára szellemi s politikai disszonancia? Ez is, föltétlenül, de több is ennél: egy közép-európai költő és gondolkodó szintézist kereső szenvedélye. Egy részeire szakadt Európa „erkölcsi újraegyesítésének” a szándéka.

A dadaizmus és a szürrealizmus másnapos bódulatával a Párizsból hazatérő Illyés néhány esztendő múlva meghökkentőbb „botrányra” vállalkozik, mint francia íróbarátai: Éluard, Aragon, Crével, Cocteau. A harmincas években megjelent esszéregénye, a Puszták népe, nagyobbat robbant, mint Tristan Tzara vagy Breton bármelyik kiáltványa. Illyés az önmagát nem ismerő magyar társadalom mélylélektani rétegeit bolygatta föl. Egyúttal persze a nemzet mélytudatát is. Tehát már ekkor fölírta az irányt szabó erkölcsi parancsot, mely munkásságának vezéreszméje maradt: újítás sosem csak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán.

Ötven esztendő óta a magyar szellemi élet nem tudta megkerülni Illyés Gyulát. Az ő fölismerései és újításai nyomán saját magát újította meg. Az utolsó két évtizedben például a nemzeti és a nemzetiségi kérdés nyíltszíni szóbahozásával és tisztázásával. Illyés ugyanis megrendülve ismerte fel, hogy a huszadik századi történelem egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának kérdése. Ami természetesen nem a nacionalizmus új fedőneve: nem agresszív felsőbbség, csupán megkerülhetetlen sajátosság. A nemzet értékőrző forma lehet a napjainkban egyre jobban fenyegető formátlanságban, föloldódásokban. Hagyomány lehet, és újabb és újabb leleményt szülő inger: a belső szabadság megőrzésének vagy kimunkálásának közös műhelye. De hallgassuk őt, a saját ellentmondásaival mindenkor emelkedetten szembesülő írót: „Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyhez képest. Még Jaurès-neveltetésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam, s nem kívánok több jogot a népemnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelek szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.”

 

*

 

Még akad néhány hagyományőrző falu Magyarországon, ahol ha halott van a háznál, megállítják az órát, és a tükröt sötét kendővel letakarják.

A tavalyi év nagy halottja hazánkban Illyés Gyula volt. S az én megzavarodott érzékeimnek még mindig úgy rémlik, hogy az ország órája az óta az áprilisi nap óta is áll, s a képzeletbeli tükrökön még ma is ott sötétednek a halottaskendők. A zavarodottság nemcsak azért érthető, mert Illyéssel egy világirodalmi rangú író szakadt ki egy kis nép irodalmából, hanem azért is, mert egy hosszú korszak zárult le vele.

A magyar irodalom és a magyar történelem az utolsó két században, különösen a francia forradalom földlökései óta, olyannyira összenőtt egymással, mint a sziámi ikerpár. Hiába húzott volna sokszor a szívük kétfelé, összenövésük sorssá vált, drámaivá és széttéphetetlenné. Valójában ez a magyarázata annak a különleges „magyar jelenségnek”, hogy az ország politikai vezetői mellett mindig kiválasztódott egy-egy nagy tekintélyű író, aki kimondva-kimondatlanul a nemzet „erkölcsi kormányzója” lett. Az utolsó évtizedekben Illyés Gyulának kellett vállalnia ezt a szerepet. S mivel nincs senki, aki a helyére állhatna, már a betölthetetlen űr miatt is új korszaknak kell a halála után elkezdődnie. De ebben az új korszakban is az ő költői végrendelete visszhangzik majd a legerőteljesebben:

 

Nem lehet tisztességes ember, ki a versírást abbahagyja. Az igazmondást hagyja abba.