Illyés Gyula köszöntése

Victor Hugónak, a franciák nagy öregének – írják az emlékezők – elbokrosodott, sűrű, ősz szakálla volt. Áttetsző, sárgásfehér, mint a gondosan megtilolt és meggerebenezett kender.

Tolsztojnak szintén.

Mintha az irodalom híres aggastyánjai – a romantika vagy még inkább az ószövetségi próféták divatját követve – ábrázatukkal is hitelesíteni kívánták volna, hogy nyolcvanéves korukra átléptek abba a kétségbevonhatatlan életkorba, ahol a bölcsesség, a halhatatlanság, az Isten tőszomszédsága magát a testet is átalakítja, és hozzáidomítja már a végleges szerephez.

Illyés Gyula most érte el ezt a magaslati kort. De ha közülünk bárki – akár csak irodalmiaskodó elszólásul is – agg Orfeusznak nevezné őt, mint a franciák Victor Hugót, országos mosolyt indítana útjára.

Mert Illyés nyolcvanévesen is a kortársunk. Hosszú ideig elődünk volt, Németh Lászlóval, Veres Péterrel, Déryvel, Tamási Áronnal s másokkal együtt, s aztán, amikor egyedül maradt nemzedékéből, bevárt bennünket. Megtehette volna, hogy a megtizedelt és lerongyolódott utódoknak hátat fordít, és magába zárkózva továbbmegy – hiszen a nagyságnak ugyanúgy külön indítékai; külön törvényei vannak, mint a költészetnek –, de nem tette meg. Számtalan lírai, társadalmi, politikai fölismerése után – az utolsó évtizedben – azt ismerte föl, hogy a magyar irodalom erkölcsi jogfolytonosságát a roppant veszteségek ellenére is biztosítani kell. Egyrészt, mert az igazmondás hagyománya legszívósabban továbbra is az irodalomban él, másrészt azért, mert egy nemzet érzelemhagyatéka is ott él. „Egy kis figyelmetlenség tíz emberrel, s a nemzet egy emberöltőre néma marad” – írja – minden korszakra érvényesítve – meggyőződése szigorú tudatában.

Írásban és beszédben Illyést a mindenkori magyar irodalom „legnagyobb szabású taktikusaként” szokták emlegetni. Elfogadhatjuk a minősítést, ha ez a sárban meghurcolt idegen szó ezúttal nagy távlatú és mozgékony gondolkodót jelent. Illyés Gyula az utolsó ötven évben, ha nehezen is, de jó néhányszor kivágta magát és eszméit a történelem és a politika kelepcéiből – ez tagadhatatlan. Sokan – szemérmetlen önzésből – elvárták volna tőle a hősies, a felejthetetlen vértanúságot. Csakhogy ő kezdettől fogva nem az áldozat szerepére készült. Korán eldöntötte, hogy a véraláfutásos Magyarországon nem a vakmerőség, hanem a józanság az igazán hősi állapot. A józanság, amely részegítő is lehet. A cél tehát nem az, hogy vitézien rohanjunk fejjel a falnak, hanem inkább lássunk át rajta, vagy hordjuk szét téglánként, ha épp akadályt jelent.

Szokatlan célkitűzés ez, és szokatlan módszer? Lehet. De ezt a szokatlan és gyanúba keverhető elvet olyan költő hirdeti, aki korszakról korszakra megírta mindig a maga és nemzete katartikus nagy versét. Ilyen volt többek között a Nem menekülhetsz, A kacsalábon forgó vár, a Nem volt elég, az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Bartók.

A taktikái révén máig megtakarított élete tehát sokkal inkább a mi életünk lett, mint az övé. Nemcsak tanúként mondom ezt, hanem közönséges adósként, akiért Illyés nehéz pillanatokban is kezességet vállalt.

Ezerkilencszázhatvanötben Illyést Belgiumban a költők hagyományos babérkoszorújával koszorúzták meg. Olyan költők között, mint Ungaretti, Saint-John Perse, Octavio Paz, Jorge Guillén. A nyolcvanéves költőnek mi – újabb babérkoszorú helyett – legföljebb Szent István koronáját ajánlhatnánk föl, költői képzelettel. De mert ezt a lélekbeli gesztust sokan félreérthetnék, arra kérjük Illyés Gyulát, hogy a legegyszerűbb vallomásunkat fogadja el tőlünk születésnapi ajándékul: Sokan vagyunk a világban – idehaza és túl a határainkon is –, akiket az ő neve toboroz és köt össze, s akik az ő gondolatain is állnak, amikor a földön állnak.

 

1982

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]