A kötés rejtélye

Épp a tizedik nyara múlt el az idén, hogy egyik barátommal, nagyot gondolva, fölkerekedtünk a somogyi part homokjáról, s úgy, ahogy voltunk, ingben, fürdőnadrágban, látogatóba indultunk Illyés Gyulához, Tihanyba. Ezt persze csak kellő elfogultsággal s jóindulattal mi neveztük látogatásnak, hiszen senki se hívott, és senki se várt bennünket odaát a hegyen.

Illyést azonban nem találtuk odahaza.

Mi tagadás, kicsit meg is könnyebbültünk – legalább nem kell pironkodnunk a tolakodás, a zavarkodás miatt, vagy erőnkön fölül szellemesnek mutatkoznunk a házigazda villogó, s főleg süldő-írókat előszeretettel megtáncoltató tekintete előtt.

Egy rigómezei csatavesztéssel több – egyeztünk meg Gy. Lászlóval szűkszavúan, s vállunkra dobott inggel, lazán, cigarettázva indultunk vissza a halászkikötő irányába.

Kedvünket váratlan közjáték élénkítette föl. A jegenyés úton egy motorkerékpáros férfi közeledett. A motor akadozó, köhögő, majd a megszalasztott gáztól diadalmasan fölerősödő hangja olyan szentségtörően hatott a bokrok, a vízpart, a nádas csendjében, mintha cirkuszi műlovarnők puha és kényes mutatványát váratlanul bohóc zavarná meg, mondjuk, egy gépesített talicskán, melynek rekedt cséplőgép-hangja van.

Mindkettőnkből kitört a nevetés. Na, ezt az országúti alakítást megpillogjuk közelről is!

A nyeregben Illyés ült, melegítőben, akár egy öttusázó, ki csak az imént hagyta abba előző versenyszámát: a permetezést.

Pillanatok alatt kiderült, hogy a törpe robogó, bármennyire fájlalja is, nem az övé. Egy mérnök ismerőse tervezte, most hozták ki a műhelyből, még meleg, még szabadalmaztatva sincs – ő csupán kipróbálja, bejáratja, betöri. De félre ne értsük: nem nyereségvágyból vállalkozott a bejáratásra, sőt nem is szívességből, hanem kíváncsiságból. Becsületszóra, élvezi.

Filmes-nyelven szólva: ezt a képet szeretném egyszer s mindenkorra kimerevíteni. Mert legpőrébben – az értelem szó szerint is legútszélibb fölvillanásában – ez sűrítette össze, s tette számomra képszerűvé Illyés emberi s költői természetét.

 

Igen, kipróbálni motort és gondolatokat. Mert a gondolatok is úgy kezelhetők szinte, mint a tárgyak. Kipróbálni mosolyt és szabadalom nélküli eszméket. Veszélyt és tűrőképességet, legelőször is magunkon. „Az igazi hódítás a pontos ábrázolás: a titok, a lényeg, a lélek leleplezése.” Hogy félhetnénk attól, amit ismerünk? Az a mienk. Vegyük tehát kezünkbe a világot, hogy megismerhessük színét-szagát, s fortélyait kitanulva változtassunk rajta. Nincs valóságfölöttibb élmény, mintha így sikerül a valóság fölé lendülnünk. „Mert mi a piszok a vegyészetben is, a filozófiában is? A dolog, ami nincsen a helyén.”

Folytassam? Talán fölösleges. Már a legegyszerűbb példa említésétől is bent vagyunk abban az illyési örvénylésben: szobákon, fejeken, országokon, hiteken, reményen s reménytelenségeken átsöprő huzatban, amely az elemi erejű ösztönöket és szenvedélyeket átalakítva újfajta szenvedélyt kínál: a percről percre való tudatosodásét, a tisztánlátás bujtogató és lázbahozó izgalmát. „Csak az lehet hasznos ismeretünk a világról – írja valahol –, amely eszünk bírálatát is megállja. Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket.”

Az illyési életmű így lett – pontosabban ezért lehetett – egy élet próbája is.

Boldogan írom le a mondatot, mert az ismerős zugok irányából máris hallani vélem a fölhorkanásokat: ez mind szép, és mind igaz, de Illyés azért túlélte, amit kipróbált. Ha megsebesült is sokszor, ha vért, ha zöld epét hányt is, de lemászott a keresztről. Megúszta a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlást; a száműzetésben aranyat lelt; megúszta a Horthy-korszakot, a börtönt, a németek hajtóvadászatát. Az életveszélyt mint kigyulladt ruhát tépte le magáról mindannyiszor.

Jobb lett volna talán, ha nem tépi le? Ha nem ússza meg? Ha belepusztul? Jobb lett volna, mert vigasztalhatnánk magunkat az ő hiányával is? Ne legyünk szemforgatók: tudjuk, hogy egy-egy nagy sugárzású halálnak szinte ugyanúgy meg kell születnie, mint korszakos remekműveknek. Vagy mint ahogyan a nagy alap-tragédiákban meg is születik mindig. Bűntudatnak igen, de vádnak ilyen esetekben nincs helye. Épp ezért a József Attila-i sorsot hagyjuk meg József Attilának, az illyésit pedig Illyésnek. Már csak azért is, mert a halál nagyhatalmú logikája mellett ott van, vele együtt – párban vele vagy farkasszemet nézve – az életé is. Szorongató helyzetben élni ugyanúgy erkölcsi kérdés, mint nem élni.

Jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani… – írja le alaptételként Illyés. Sajnos, hősökre és vértanúkra is ilyen rossz hazájú népeknek van szükségük – tegyük hozzá az ő esze járása szerint.

Meddig és miért?

Ettől a két kérdéstől került Illyés az egész magyar irodalom keresztezési pontjára. Jobban mondva, ütköző pontjára. Mert nyugtalanító kihívásai – melyeket sajnos mind a mai napig nem fogtunk föl a maguk mélységében – nemcsak saját korának szóltak, nemcsak nekünk, de előre s hátrafelé tágulva otthagyták kérdőjeleiket minden dolgunkon. Kénytelen vagyok a legalapvetőbb illyési alaptételt idézni: elmaradt, romboló országok szellemi életük korszerűsítésével tartják magukat a fölszínen, ameddig bírják.

Mi ez? Épp annak a kétségbevonása, amiért a Balassik, a Csokonaik, a Vörösmartyk, az Adyk buzgólkodtak? Ellenkezőleg, az, hogy eszményt ne eszmény igazoljon már végre! Ne az termelődjön és sarjadjon újra, aminek a végére ismerős toroknyílással odaénekelhetjük a remény vagy a téboly szavait.

De hogy még egyértelműbb legyek: megpróbálhatom egy kitérővel.

A magyar történelem egyik legnagyobb, sorsfordító alakja Széchenyi István. Lángelméje, példája még ma is időszerű és fölkavaró. Széchenyi kiindulópontja, mint tudjuk, hamleti: leszünk, vagy nem leszünk. De válasza, a lélek belső visszhangjára felelő válasza nagyon is Hamlet-ellenes, nagyon is gyakorlati, legalábbis az utolsó, a legutolsó pillanatig. Erősödjünk előbb, és gyarapodjunk, fölfelé így nyílhat előttünk út. Verődjünk előbb közösséggé, nemzetté, tudjuk meg, kik vagyunk, mire valók és mire képesek.

Számolva a félreértésekkel, kimondom tíz esztendeje takargatott gondolatomat: Illyés a magyar irodalom Széchenyije. Az ő kiindulásai is hamletiek: pusztuló nép vagyunk-e, vagy talpraálló? De válaszaiban a hamleti helyett túlnyomórészt a fortinbrasi mondatok kavarognak: megcselekedted, herceg, ami a dolgod, most már ég veled, vár minket a csatornázás terve, vagyis a munka, a pokoli, a gyalázatos, a reszkettető, a halhatatlan munka.

Hogy is írta fiatalon?

„Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam, bármennyit hadonászott is a kardjával – hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.”

 

Tudjuk, hogy egy-egy műve csomókibogozás volt, s nem is akármilyen mesteri ügyességű. Az volt a Puszták népe, a Petőfi, a Hősökről beszélve, a Kegyenc, a Hajszálgyökerek. És a versek: a Galamb utca, A kacsalábonforgó vár, a ritkán emlegetett Avar, a Remény, remény, a Hullaevők, az Óceánok, a Menedék, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Bartók, a Ditirambus a nőkhöz és így tovább. Az utóbbi, mint valami fonákjáról olvasható történelem és sorsmagyarázat, oly lenyűgöző egyoldalúsággal szólal meg, szinte elvárja mindnyájunktól, hogy emberi történetünkben mindent újra gondoljunk végig: lábraállásunk őspillanatától mostani civilizációnkig.

 

Nem a kövek és nem a fémek.
 
Nem amik állják az időt!
– – – –
 
Nem az örök-élet-ígéret
 
cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők.
 
a fű, a lősz, a sás
 
lett tiltakozás.
– – – –
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
 
Hanem a megforditott vánkos.

 

A játékos, a csínytevő, a játékot is komolyan gondoló, a dadaista, az örökös mozgásban lévő Illyés beszélhet csak így. Ő, a belső meghasonlásait nagy kínnal takargató férfi, aki inkább körbejárja vigaszért a Földet, semminthogy elveszítse.

 

1972

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]