Illyés Gyula

Vannak költők, kiket nyáralkonyi fényben lehet igazán bemutatni; s mások, kiket hónapos szobákban, csapszékekben, könyvtárakban, nyilvánosházak vagy tébolydák elkülönített világában, szerelmek, forradalmak szélfújásában, istenek közelében. Mert arcélük ebben a környezetben kapja a legkedvezőbb megvilágítást.

Ha fölszólítást kapnék az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal sem tudnám magamat kivágni, mert Illyést ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már önmagában is eszme, örökös kihívás, percről percre megismétlődő szembesítése embernek és világnak. Háttér gyanánt odaképzelhetem mögé Rácegres-pusztát ököristállóival, béreseivel, odaképzelhetem New York forgatagát, felhőkarcolóit, magasvasútját, Párizst, vagy az óceánt. Otthonosan láthatom Európa bármelyik hangversenytermében vagy akadémiáján és bármelyik falusi kovácsműhelyben. Környezete változhat, de alakja soha. Nyilván ismer valamilyen egyszerű titkot, hogy sértetlenül léphet át egyik közegből a másikba: tűzből a vízbe, parasztbútorokkal berendezett tihanyi présházából Éluard szürrealista látomásai közé; Pascal vagy Camus világából hazatérve a hajdani cselédrokonok, juhász-leszármazottak „mozgó világába”.

Sokan alakváltó ösztönének, mozgékony hűségének tulajdonítják ezt a képességét. A szavak igazak, de csak ha értő emberek körében hangzanak el. Fülbe dugott vattán átszűrődve az alkalmazkodás, a kétéltűség, sőt, a kétjelleműség vádjától szennyeződnek. Gyanítom, hogy az Illyés körüli félreértések – sok egyéb mellett – ebből is adódhattak, s adódnak ma is.

Vita helyett próbáljuk együtt megismerni az illyési világ természetrajzát – magunkét gazdagíthatjuk általa. Ő is így gazdagodott folyton másokétól. Talán azért nem idegen sehol a földön, mert mindenütt talál okulnivalót, végeznivalót, jóvátenni valót. Akár egy parasztházban, akár egy béketárgyalási teremben. S mindenütt azt keresi, mitől lehetne otthonosabbá tenni az emberi világot, most, azonnal. Meglepően hangzik – de tapasztalatból mondhatom –, hogy egy kétkilós, kézműves lakat rejtélye, melyhez nincs kulcsa, semmivel sem izgatja kevésbé, mint a történelemé, melyhez kulcsokat ő maga hajlít, reszel, idestova hatvanegynehány esztendeje. A legköznapibb dologból azért képes pillanatok alatt átsiklani a szellem világába, mert tudja, hogy összetartoznak. Tudja, hogy egy ólajtó ugyanúgy csukódik csikorogva a sarkán, mint a mennyország kapuja. Ez az ő irigyelni való eretneksége.

Költő, író, de igazi műfaja nem a vers, nem is a próza, hanem a hódítás, a megértés. Megérteni a világot, hogy jobbá tehessük. Legszebben ő ír magyarul prózát, de sosem szavak után kutat, hanem megoldások után. Ha megkérdezné valaki tőle, hogy milyen mozgalmakat, forradalmakat becsül: azokat, melyekről maradandó, nagy regényt lehet írni, vagy amelyek nagyobb darab kenyérhez juttatják a népet – töprengés nélkül az utóbbiakra szavazna. Illyés kihívóan nem a halhatatlanságnak dolgozik, hanem nekünk. „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni” – ez a jelmondata. Az isteni ihlettel is inkább egy közönséges mozdonyt fűtene, mint hogy távoli, beláthatatlan időknek szolgáltasson villanyáramot. Meggyőződése, hogy a ma élők semmivel se szorulnak rá kevésbé a tisztánlátásra, mint a holnapiak. S valójában, nekik, a holnapiaknak is az segít, aki a munkát ma végzi el, s végrendeletével együtt nem hagyja rájuk.

1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei alig változtak, a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. Jelenünk, első hátrafordulásra is, Mátyás koráig nyúlik vissza; és ezt a kórosan hosszúra nyúlt jelent is állandóan történelmileg kell átélnünk. Ez a mi folytonosságunk.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez volt a mi tragédiánk. Nemzedékében, József Attilával egyidejűleg, Illyés Gyula az, aki ezt a folytonosságot végérvényesen meg akarja szakítani. Költészetünk alapszólama, mely a történelmi magyarság sorsának a mottója is lehetne, századokig ebbe a mondatba sűrűsödött össze: „…s nem lelé honját a hazában.” Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty s Ady után Illyés is tovább üvölthette volna ezt a fájdalmas igazságot, de ehelyett ezt mondja: "Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.” Rendet kell rakni a romokban! Egyik kötetének a címében is ezt nevezi meg sürgető föladatként.

A rendrakást lehet-e ábrándozással kezdeni? Lehet-e a jövő felé fordulás reményével? Illyés gyakorlatias elme, még ösztöneiben, sugallataiban is az. Megérti, hogy aki csak a jövőnek él, előbb-utóbb belevakul a jövőbe, és szélhámosok áldozatává válik. Idézzük föl egyik gondolatát: „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.” Idézzünk rögtön egy másikat is: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

Ezek a mondatok már jóval azután íródtak, miután Illyés fölbecsülhetetlen munkát végzett e szóban forgó múlt megteremtésében. Jóval a Puszták népe, az Ifjúság, a Három Öreg, a Petőfi, a Rend a romokban, a Magyarok megjelenése után. Ettől van még külön is aranyfedezetük.

Nem érti Illyést, aki nem így közeledik feléje. Az életmű logikája tiszta, mint egy-egy rögeszme. Sokan a megszállottságot hiányolják munkáiból, a hamleti remegéseket és tőrdöféseket, a démonikus ajtócsapkodást ég és föld között, a valóság fölé lendülés tornamutatványait, a lét zűrzavarát részegen kivalló eszelősséget. Elárulhatjuk, hogy Illyés valójában az ilyen zaklatott, tépett alkatú költőket szereti – Petőfitől Szabó Lőrincig. De hogy torkából mégsem ezt a hangot szabadítja föl, azért van, mert a tanulsága már eleve ott fészkel a fejében: ha túlságosan tiszteljük tegnapi vagy mai szenvedéseinket, ez azt jelenti, hogy nem ismerjük, vagy rosszul ismerjük magunkat. Értelmet, értelmet, értelmet magukból a jelenségekből is! Megtermékenyítőnk ne a homály legyen, koronánk ne a mítosz. Értelmet a kőből, a csöndből, még a halálból is. Mi más ez, ha nem a legvadabb istenkísértés, megszállottság? Nem meghökkentésnek szánom: Illyés a világosság szürrealistája.

Úgy vált ördögűzővé a társadalomban és a költészetben egyaránt, hogy közben nem szeretett bele az ördögbe. Sorsa tette alkalmassá erre? Vagy ő tette alkalmassá magát erre a sorsra? Nyilvánvaló, hogy az eredmény egy belül lejátszódó dráma eredménye. Határozott, férfias elfojtásé. Hiszen régebbi s újabb versei közt is találunk szép számmal olyanokat, melyekben ablak nyílik sejtelmes határok felé, melyekben szemvillanások jelzik a tébolyt, télvégi huzat sodor be lehetetlen halált, lehetetlen életet. Közeli ismerősei neki is Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei, ismerős neki a lélek lecsapolatlan lápvidéke, hallja a hangzavart, szeme előtt is úsznak egy mondatba zsúfolt vörösmartys látomások. Ezeket ki is mondja. De ha többnyire mégis elibe vág érzelmeinek, azért van, nehogy az elragadtatott hang, a cséphadaró suhogása fontosabbá váljék az érveknél, a gondolatoknál. Nem a szenvedélyt becsüli le – a tiszta szenvedélynek készíti el az útját. Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. Fojtsuk vissza a tébolyunk. Mi, akik mindent tudhatunk – kezdi egyik nemrégiben írt versét. Netán gyávaságból fojtsuk vissza? Az öncsalás kegyes és célravezető taktikájából? Ellenkezőleg: önbecsülésből. Mert tudnunk kell, hogy egyedül vagyunk. Ki ne hallaná meg az egzisztencialista hang fölcsattanását a versben? S ki ne hallaná meg rögtön utána az elfojtását is?

Vérlázítóan tudatos, már-már zsarnokian tárgyilagos.

Utolsó nagy nemzeti költőnk – szokták mondani róla tisztelettel, és mellére tűzik a költészet nagyezüstjét. Mi lenne, ha egyszer nem azt kutatnánk – azt is tévesen –, miben sereghajtó, hanem hogy miben kezdeményező, átfordító, törvényhozó. Ebben a megszállott tárgyilagosságban, ebben a kétségbeesést száműző haragban mindenképpen. S nemcsak a magyar költészetben, hanem a kortársi, európai költészetben is. Hogy idegen tőlünk ez a gondolkodásmód? Ez az érzékenységünkre géppuskatüzet zúdító partizántámadás? Lehet. Idegrendszerünket valóban másféle borzongások edzették. Csontunkban valóban másféle hagyományok rakódtak le. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy az elmeszesedés lassú folyamata végül is mit eredményezett. Már csak önbecsülésből és szellemi kíváncsiságból is érdemes elgondolkodni Illyés másfajta ajánlatain.

Egy szóval az illyési erőfeszítésen. A láthatatlan színpadon ugyanis ő az egyik főhős, aki legtisztábban megértette Ady „világok omlásáról” szóló jóslatait, ugyanakkor azt is, hogy neki ezt végig kell élnie. Neki és másoknak is. Hogyan? s miképp? Ifjú korától kezdve erre kereste a magyarázatokat. S megváltozott történelmi és társadalmi viszonyok közt keresi ma is.

Leggyakrabban, sajnos, ezt vonják némelyek kétségbe. Ellentmondást éreznek a fiatalkori művek s a mostaniak között. Cáfolhatatlan példával szeretnék Illyés mellett bizonyítani. A Puszták népét ugyanaz a kéz írta, s ugyanaz a szenvedély hitelesítette, mint a húsz évvel későbben írt Bartók-verset, a Fáklyalángot vagy a Kegyencet. Mert ahogy a Puszták népében egy nemzet alatt élő réteg életét, sorsát emeli történelmivé, a Bartók-versben egy lefojtott nemzeti közérzetet hoz a fölszínre, ugyancsak történelmi érvénnyel. Mert növeli, ki elfödi a bajt – mondja a vers, és végkövetkeztetésül azt, hogy rendet, igazit, vagy belevész a világ, belevész a világ, ha nem a nép szólal újra fölségesen.

Illyés győzelme éppen az, hogy az ellentmondásokat – szinte szemünk láttára – művein belül győzi le. Ezáltal fölszabadít. Nagy és bizonyító példa erre a reformáció genfi emlékművéről írt verse. Folyamatosan megőrzött korszerűségének – kihívóbb szóval: modernségének – is ebben van a titka. Minden fajtájú elidegenedéssel szemben azt az egyetlen szükségletet fejezi ki, hogy megízleltesse velünk a létezést. Ajándékozzuk meg magunkat az élet szépségeivel. Mert létezni, az maga a szépség, haladni, az maga a hűség. Első verseskönyvétől, a Nehéz földtől, így tágul az illyési világ az egész föld gondjait fölvillantó költészetté.

E rövid írásban egyetlen szó sem eshetett művészi értékeiről, széptani értelemben. Sem életműve nagyarányúságáról, műfaji változatosságáról. Ebben a sok mindent megtagadó korban Illyésnek egyetlen sorát sem kell megtagadnia.

Szót erről sem ejtettünk. Sem nyelvéről, e különös hangszekrényről, melyben egyidejűleg ott zeng a nép nyelve, a régi magyarságé, Bornemiszák, Pázmányok nyelve, a tárgyait megnevező mezítlábas, bennszülött béresé s a szellem csúcsaira eljutott gondolkodóé. Szó sem esett egyszemélyes mozgalmáról, melyet a határainkon kívül élő, de anyanyelvünkön beszélők emberi méltóságáért indított. Nem esett szó a szegényekhez húzó vonzalmáról, de magát a szegénységet gyűlölő férfias haragjáról. Nem esett közvetlen szó európaiságáról, nemzetköziségéről, hazafiságáról. Ezeknek s még annyi másnak a bizonyítását a műveire bízzuk.