Első közelítés Németh Lászlóhoz

Az elmúlt év decemberében, amikor Vas István a Kortársban közölt önéletírásában Németh László Kisebbségben című hosszabb tanulmányát emelte le az emlékezet polcáról, s tartotta láng fölé, jogosan hittem, hogy a húszas években kirobbant Ady-pörhöz hasonlóan elkezdődik egy heves Németh László-pör is. Bevallom, kissé kéjesen készültem rá, mint Dosztojevszkij a saját nyavalyatöréses rohamaira, amely a megalázó és megszégyenítő gyötrelmekért kivételes gyönyörökkel és megvilágosodásokkal fizetett.

Csalódnom kellett, hogy a törvényszerűnek gondolt roham elmaradt. Nem a csatazajos heccet sajnáltam, hanem a kínálkozó alkalom elszalasztását. Vas Istvánnál méltóbb és elfogulatlanabb vitaindítót aligha találnánk a mai irodalmi életünkben. Illyés fölneszelése is erre utalt, de úgy látszik, még az ő gesztus erejű megszólalása, kérdőjele és felkiáltójele se volt elegendő biztatás a folyton behomályló Németh László-kép tisztára törléséhez, vagy ha úgy tetszik: a Németh László-i életmű első alaposabb fölméréséhez.

Azért az elsőhöz, mert elkerülhetetlen, hogy a magyar irodalom, sőt az egész magyar szellemi élet legtöbb gondolatot, múltat, feszültséget, sejtést, utópiát, hitet görgető életműfolyamának a kanyargását egyetlen odapillantás alapján fölrajzolhassuk a térképünkre. Az első kísérlet után el kell következnie a másodiknak, a harmadiknak, a sokadiknak, mert Németh László a fölmérhetetlenségben, a bőségben, a nagy árnyékokat vető talányosságában Széchenyire, Kemény Zsigmondra, Adyra emlékeztet. A vitathatósága és a vitathatatlansága így tartja egyensúlyban a művét, miként egy dráma két egymásra utalt főszereplője a drámát. Ádámja és Mefisztója ő saját magának. Galileije, Huszja, VII. Gergelye. Mégis aki enciklopédikusságát emlegeti csupán, a csoda egyik feléről beszél, a másikat takarásban hagyja. Németh lángelméje ugyanis csak részben kapcsolatos lenyűgöző méretű műveltségével. Tudása: látomásos tudás, beleérző tudás, nem adatszerű. Az eléje hulló tények almaesésében sosem a részek, a részletek, hanem az egész élet, az egész történelem gravitációját látja. A gépet nem elemeiből lehet megérteni – írja –, hanem rendeltetéséből, nem önmagából, hanem amit önmaga fölött csinál.

Egy szemlélet metaforája ez, mondhatnám; alapfokú beismerése szelleme működésének. Hiszen amit a gépről mint emberi teremtményről állít, ugyanazt állítja az emberi szervezetről is. „A vese bizonyítja be, hogy szervek csak a bonctanban vannak, az életben csak működések, melyek a legkülönbözőbb szervek közt oszlanak meg.”

E két forgácsszerű példával könnyű bizonyítani, hogy Németh László a létezést, a kultúrát, a művészetet egyetlen összefoglaló szempont szerint organikusságuk alapján képes csak szemlélni. Gondolkodása nem pusztán logikai, de logikán túli is. Megegyezik az életfolyamatok idegi s érzelmi zajlásával. Ahol mi csak egy-két mondatot szűrünk ki a történelemből, korszakok lármájából, ő az egész korszak nagyzenekarát hallja. Könyvek tucatja – méghozzá figyelemre méltó könyveké – jelenik meg a múlt századi kiegyezésünk koráról. Mindent megtudhat belőlük az ember, de mégis Németh László lézertekintete égeti belénk maradandóan a lényeget. Így ír A Nyugat elődei című tanulmányában: „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította a Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”

Ezt nevezem én látomásos tudásnak, mivel az aprólékos, tárgyszerű elemzésnél nemcsak hogy átfogóbb s történelembe ágyazottabb képet ad bármiről, hanem még meg is döbbent. A villám csap le ilyen erővel és fényességgel, mint az efféle fölismerések. Nem félek leírni, hogy Németh gondolkodásában van valami a természeti tünemények szikrázó vagy éppenséggel lucskos, érzéki voltából. Burjánzó, mint a természet. Rosszabb stiliszták ezt őserőnek mondták, s Ady, de még inkább Szabó Dezső személyében mitizálták is, holott csak arról van szó, amit Németh nagy önismerettel bevall: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben. A gondolat: zsoldos; az számít, hogy ki a gazdája. Az embernek az egész korhelyzetet kell szervezetében feldolgoznia, s az ebből kialakuló érzése az, ami igaz vagy hamis, s eldől egy szellem igazsága vagy hamissága. A legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.”

A közérzet ugyanúgy Németh László-i kulcsszó, mint a szervesség. A kalandozásra vagy az elvonatkoztatásokra hajlamos ész józanabb ellenőre. Az én szófejtésemben a stílussal egyenrangú képviselője az ember szellemi tevékenységének. Érvénytelen, aminek nincs stílusa. A történetek, a tárgyak, a szenvedélyek és a szenvedések némák maradnak, ha a teremtő nyelv nem kölcsönöz nekik fölismerhető arcot. A gótika stílus, de közérzet is. A közérzet meghatározott mozgástere, vágya, lendülete. A barokk szintén, s mindegyik koráramlat, amely szükségszerű változata a folyton alakuló s az emberiséget alakító kultúrának.

A korok közérzete Németh László értelmezésében a korok pszichológiája. Kibogozása, fölfejtése nélkül a múlt nem eleven emlékezet. Móricz Zsigmondról mondják, hogy ha megismert egy embert, s megtudott róla valami sugallatos vagy képzeletet serkentő dolgot, máris novellahőssé változott benne. Egy ember légköréből mindig a sorsára következtetett. Németh László a történelem és a kultúra különféle nagy korszakainak a légkörével volt úgy, mint Móricz a modelljeivel. Neki is elég volt egy-két villámfényű adat, kihantolt, de még ismeretlen lelet, s már el is kezdődhetett a föltámasztás.

Németh nem is annyira az elemzés, mint a beleélés kivételes képességű mestere. Az izgalmas szellemi találkozások prófétája. Gondoljunk csak a görögséggel szövődő korai, de egész életen át tartó viszonyára: „Vannak emberek, akik életükből csinálnak remekművet; nép, amely az életből csinált, egy volt: a görög.” Neki elég volt ennyi gondolatkovász ahhoz, hogy ne csak a hellenizmus szellemtörténetileg újra és újra életszükségletté váló kenyerét kelessze meg számunkra, de az életművét átjáró, nagy eszméjét is: a minőség forradalmát. Számára ugyanis a görögség: a minőség születése.

Álljunk csak meg egy kicsit ennél a pillanatnál. A húszas-harmincas évek Európájában és Amerikájában a görögség lángelméjű alaptörténetei, alapformái s hősei újra fölizzanak. Antigoné nemcsak egy ódon remekmű feledhetetlen s megrázó nőalakja, de egzisztenciális kérdés is. Filozófiai távlatú jelkép: a modern egyén lehet-e a kreóni erők ellenlábasa, vagy már vége ennek a helyzetnek mindétiglen? O’Neill drámai trilógiája: az Amerikai Elektra pedig szinte szájba rágva igazolja a görögség szellemének az érvényességét a felhőkarcolókkal teletűzdelt Amerika modern hétköznapjaiban is.

Hogy ez a mindenütt föltámadó figyelem s párhuzamosan futó érdeklődés milyen mértékben hatott a tudatosan tájékozódó Némethre, nem tudom, de nem is igen érdekel. Az esetleges külföldi hatás helyett figyelemre méltóbb az eltérés, mint a befolyás. Amíg az európai s amerikai filozófusok, írók gondolati vagy esztétikai alapmintákat kölcsönöztek a görögségtől, Németh László általánosabb életreceptet tanult el tőlük. Az életkedvet, a tevékenységet, a kísérletezést, az életalakítás változatokban gazdag fortélyait. A „sznobok és parasztok” műveltségét egyaránt kevesellte Magyarország talpraállításában. A „sznobok” műveltségét azért, mert szerinte elvált az élet alapkérdéseitől, a „parasztokét” pedig azért, mert hiába bíbelődnek ők a nemzet létkérdéseivel, ha nem irányítja őket hatékony, lendületes műveltség. A filozófia és az esztétika hasznosítható értékei mellett ő a görögség hagyományaival politizált is. Méghozzá villogó pengék közt haladva előre. Példa rá többek közt a trianoni szerződésről vallott fölfogása.

Trianonról ő ugyanazt gondolta, mint a letiport szabadságharcról Széchenyi: a magyarság nemcsak veszített, de nyert is vele. Az ember irigyli hidegvérét, amellyel a gondolat boncolásának nekikezd. Németh szerint a történelmi Magyarország arányos, gazdasági egység volt: alföldjeivel, hegyeivel, folyóival, nyersanyagával, mint amilyen Franciaország vagy az Erdéllyel megnagyobbodott Románia; a megcsonkított ország azonban gazdag lehetne, mint Hollandia. Európának aligha van még egy másik nyolcvan-kilencvenezer négyzetkilométere, amelyre a „kapa és a napsugár korában egy művelt nép nagyobb jólétet áraszthatna”, mint Magyarország. Erkölcsiekben Németh még nagyobbnak látja a nyereséget. Igaz – mondja –, hogy példátlan volt a hatalomvesztés, az országvesztés, de ha szörnyű áron is, mégiscsak kibogozódtunk a kiegyezés kényszerhelyzetéből, amelyben a nemzet elveszítve magamagát, csakis zülleni tudott.

Szándékosan időztem ilyen soká Németh görögségeszményénél, mert ez olyan panoramikus pontja az életműnek, ahonnan tisztábban látszik minden: akarata, magatartása, vállalkozása, küzdelmeinek elvérzett emléke, s természetesen a szélesre húzott láthatára is.

Németh azzal a képességével, amellyel magába szívta a görögséget, pályát változtatva, két úton mehetett volna tovább. Az egyik egy szellemtörténeti út, a végén néhány világhírű tanulmánykötet. Mondjuk olyan kötetek, mint Huizingáé a középkor alkonyáról, vagy Burckhardté a reneszánszról. Nem nehéz elképzelni, hogy most Dél-Amerikában, Svájcban, Indiában, Finnországban, egyszóval a kerek föld minden országában az ő értelmezésében olvashatnák az emberek a görög kultúra üzenetét. Csábításnak nem akármilyen csábítás ez sem. Mint ahogy a másik út kísértése is meghorzsolhatta Némethet: hagyni a politikát, a magyar közéletet, s írni a Gyászhoz, az Iszonyhoz hasonló műveket, hiszen a görögség hősei – Élektra, Oidipusz király, Prométheusz, Philoktetész – nem hősök voltak számára, hanem egymást követő állapotai: lelke tartalmát fedő szimbólumok. De Németh, mint legtöbb elődje a magyar irodalomban, nem azt választja, amit választhatott volna vagy választhatna, hanem amit muszáj. Kezdetben még mámorosan, de amikor egy-két esztendős kritikusi harca után szorongatóvá válik a szerepe, és a műveltség katapultjával kidobathatná magát a magyar sors ingatag repülőjéből, kezdeti lendületét dac váltja föl. Ady után Németh is muszáj-Herkules marad. Már első tanulmányaiban is ennek az esélye gyullad föl, de végérvényessé a Tanú-korszakkal válik.

A Tanú nem egyszerű folytatása az előtte eltelt hétesztendős írói munkának. Azért nem, mert a Tanú egy kivételes szakítás és döntés eredménye. Benne pecsételődött meg minden kezdeti szándéka s minden későbbi vállalkozása Németh Lászlónak. „Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem – írja egyszemélyes folyóirata beköszöntőjében –; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.”

A Tanú Németh László pályáján ugyanolyan erős gongütés, mint Adyéban a Góg és Magóg. Az új időknek új dala. Németh ettől a pillanattól kezdve lesz csak igazán a magyar irodalom nehéz embere. Szellemével és gesztusával is kihívó. Arany Toldija élhetett át hasonlót, amikor a követ eldobta, mint Németh a folyóirata megindításakor: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”

Szívszorító és hősies pillanata ez a magyar irodalomnak. Minden nemzedéknek, de külön minden tollat fogó írónak is mérnie kellene magát ezzel a cselekedettel: ki vagyok? mi vagyok? van-e bennem hasonló eltökéltség s életre-halálra szóló vállalkozói hit? A Tanú a mindenkori magyar irodalom eretneksége. Lutheri cselekedet, nem az ördöghöz vágott tintatartó, hanem a wittenbergi városkapura kiszegezett kilencvenöt tézis! Félve gondolok rá: ki tudna közülünk manapság csak a töredékére is vállalkozni! Németh a nemzedékét akarta megszervezni, de csak a maga tiltakozását és megszervezését sikerült. És ha Ady – a teljesítménye, a képességei, a lávázó élete alapján – Isten szörnyetegének látszott, vagy az is volt valójában, a folyton sarjadó és burjánzó szelleme okán Németh László mentegetőzés nélkül odaléphet mellé a dobogóra.

Odaléphet persze az eszméi alapján is. Mindazt, amit Ady a szimbólumok nyelvén fölbolygatott és megnevezett a magyar irodalomban, Németh László a szimbólumoktól az élet felé haladva, a gondolatok nyelvére fordított át. Szerinte Ady volt az első, „aki egybelátta a magyar életet, nevet és méltóságot szerzett sorsunknak, meghatározta helyzetünket, s az európai kifejezésformák ellen eredményesen támasztotta föl a magyar jelleget”.

Nem hallgathatom el, hogy Ady mindezt a magyarság egyik legnagyobb katasztrófája előtt végezte el, Németh László a katasztrófa után. Vagyis nemcsak Adyt „fordította” le a tudat számára, de a romok közt lépegetve újraálmodta és újratervezte az egészet. Ha Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem „alkotta is”, Németh László ugyanezt csinálta rosszabb feltételek között. Rossz feltételeken én nem szellemieket értek, hanem a földarabolt ország testi és lelki állapotát. Mert ami a szellemieket illeti, a két háború közti magyar irodalom vállalkozása, elképzelésprogramja csak a múlt századi reformkoréhoz mérhető. Ha az nemesi, ez plebejusi volt. Ennek a vállalkozásnak a legnagyobb, széchenyis ellentmondásokkal megvert és megáldott alakja kétségtelenül Németh László. Lehettek a kornak egyértelműbb alakjai, mint például József Attila, a fájdalom és a halálba sodró tisztánlátás lángelméje, vagy Illyés, az életben tartó sugallatok és az életben tartó tudás képviselője, de a mindenkori magyar önismeretnek, beleértve a makacs utópiákat is, lebilincselőbb és sokoldalúbb tanára nem volt őnála. Tanára? Drámai hőse! A legtöbb tanulmánya egyúttal egy sodró erejű monológ is. Ha Bethlen Miklósról, Bessenyeiről, Kazinczyról, Széchenyiről, Adyról vagy bárkiről ír, mindenkor érezni ezt a monológszerű alaphangot. Fordított lélekvándorlás utasa ő, aki visszafelé hatolva az időben, saját magát támasztja föl mindenkiben. A saját reményeit, bűntudatát, a közösség és az országalakító nemesség képességét, hogy mindazt, ami jelenidejű gond vagy föladat az életében, az elődök akaratában is igazolva láthassa. Ettől lesz ő a legnagyobb emlékező. Emlékező, aki nemcsak a fejével, hanem a génjeivel is emlékezik. Ezt írja például Csokonairól: „Csokonai egyszerre volt a világ dolgai fölött álló, nagy műveltségű gondolkozó és minden magyar előhaladásáért térden csúszkáló lakáj. Ez a megható az ő magyarságában.” Csokonai jelmezében nem önmagáról vall-e? Vagy Kemény Zsigmondéban: „Belül indulat; kifelé ügyetlenség. Befelé: a nagyság és boldogság vágya, szenvedélye; kifelé a közvetlen személyes érvényesülés képtelensége. Egy nagy láng, amely nem tud, úgy ahogy szeretné, másokra átharapni…”

A beleélésnek ez a mámoros hajlama regényírói képességnek látszik. Én kultúrateremtő képességnek látom. A szellemtörténész Dilthey szerint a megismerés alapja az, hogy az emberben minden emberi megvan, és ez újra és újra fölidézhető. Németh ezt már szinte orvostanhallgatói tapasztalatként csempészi át az irodalomba. Azonosulni a beteggel, hogy a betegség természetét – korlátozó vagy mozgató erejét – fölismerhessük. Azonosulni kell Berzsenyivel, Széchenyivel, Vajdával, Adyval, Móriczcal, Tamási Áronnal, Veres Péterrel, hogy az általuk képviselt szellem az ő személyiségén átszűrődve egy összefoglaló szellembe: a nemzet kultúrájába tagolódhasson bele. A kritika, a tanulmány, a történelemkutatás Németh Lászlóban lélekalakítás is. Amihez hozzászól: a saját ügyévé változik nyomban. Magyarázatai nem kiegészítései egy-egy témának, hanem valóságos vérátömlesztések.

Természetesen páratlan tudás kellett ahhoz, hogy a sok közül egyre is vállalkozhasson. Elég, ha a Szekfű Gyuláról írt könyvét említem nyomós példaként. A két háború közötti korszak legnevesebb történészével: A száműzött Rákóczi, A magyar állam életrajza és a Három nemzedék szerzőjével úgy áll ki ellenfélként, mint az ifjú Toldi a roppant erejű cseh vitézzel. Ízeire szedi Szekfű életművét, s a zsigereiben a Habsburg-restaurációt fedezi föl. Ha csak azokat a kérdéseket emelnénk is ki művéből, melyeket a nagy történésznek nekiszegez, elámulnánk tájékozottságán és szenvedélyén. Őstörténet és modern néprajz, középkori katolicizmus és a Rákóczi-fölkelés, a szatmári béke és II. József kora, a XVIII. századi Erdély és a huszadik századi földreform, Trianon gubanca és a bartóki modell, az európaiság és asszimiláció kérdései olyan természetes élénkséggel kavarognak-sürögnek érvei rendszerében, mintha regényt írna, méghozzá Proust időbontásos módszerével. Így aztán módszer és nyelv külön is tanúsítja, hogy a magyar történelem Németh számára nem szaktudomány és nem is az időszakos politika igazolója, hanem a legszemélyesebb élmény. Hatalmas emlékezet, amely úgy viselkedik, mintha a saját múltjára is emlékezne. Az ő történelemtudása nem fölidézi és rendszerbe gyömöszöli az elmúlt századok tényeit, hanem újjáteremti. Ha Szekfűnek kormányzati elképzelés a történelem: Németh Lászlónak megrázó, nagy drámai költemény. Szakadatlanul megújuló élmény, bűntudat, meghasonlás, remény, katarzis. Idegeinkbe ágyazott szemlélet. Kissé jelképesnek is tekinthető, hogy a korszak legjelentősebb szaktörténészével neki kell szembefordulnia. Szekfű gondos elfogultsággal megtervezett Habsburg-nosztalgiás, neobarokk látomásával ő egy magyar hátterű, de közép-európai fogantatású látomást fordít szembe. Egy olyan Európa emlékével a háttérben, amelynek hajdan Krakkó, Buda, Prága voltak sugárzó központjai. „Akármennyi a ferdítés Szekfűnek jóformán minden tételében, az igazi torzítás mégsem az, amit leír, hanem amit elhagy. A magyar történelmet nem lehet a kelet-európai népek történetéből ilyen önkényesen kiemelni, s a germán világhoz odacsapni…”

Író létére szaktudósokkal is azért vívott lenyűgözően, mert a szellem területén őt ugyanaz a gyomrot reszkettető gondolat mozgósította, mint politikai és hatalmi harcában Zrínyit, Bocskait, Bethlen Gábort: összeforrasztani a széthullt magyarságot, s csatlósi sorsából kimentve külön útra is téríteni.

Eközben szült olyan utópiákat, mint a sokszorosan gyanúba kevert „harmadik út” elmélete. Nálunk szokás elítélni az utópiákat. Különösen, ha nem azonnal, vagy ha nem betű szerint igazolja őket a történelem. Szerintem attól, hogy a harmadik út a magyar politikában járhatatlanná vált, semmiképpen se minősülhet erkölcsi gyarlóságnak. Először is, mert a harmadik út: az önvédelem eszmei terve. A századokon át ide-oda csapódó ország magát féltő reflexe. Másodszor: a hitlerizmus és a sztálinizmussal megterhelt szocializmus közül kikanyargó egérút. Végül azért se lehet a harmadik utat egyetlen ajkbiggyesztéssel elintézni, mert a térség, ahol élünk, ha kínnal és keservvel is, de kitaposott magának egy harmadikutas lehetőséget: a jugoszlávokét. Ha a Németh László-i elképzelés mögé nálunk, idehaza, a jugoszlávokéhoz hasonló nemzeti összefogás szerveződik, becsületmentéssel egyidejűleg a magyar történelem is rásodródhatott volna erre az útra. A morális tisztessége mellett Németh utópiájának a gyöngeségét egyedül azért marasztalhatjuk el, mert nem a küzdelemre, az ellenállásra, hanem a várakozás taktikájára alapozott. Volt ebben fölismert történelmi kényszer, de volt benne értelmiségi öncsalás is. A második szárszói beszéd elmondásakor például makacsul hitte, hogy a világban, a szörnyűségek ellenére, sokkal több erkölcs lappang, mint ahogy azt a szellem embere gondolja. Több lappang Magyarországon is. A föladat tehát az, hogy berendezkedjünk egy belső, morális honvédelemre, s átmenthessük magunkat a háború utáni jövendőnek.

Németh László gondolata megbukott, de reménnyel teli tévedéseire már a mai utókor is úgy tekinthet, ahogy Széchenyiére. Olyan tévedések ezek, amelyekben több figyelmeztető tanulság nyüzsög, mint a beigazolódott jóslatokban.

A harmadikutas utópiája mellett egy másik nagyra nőtt utópiája is volt: a minőség forradalma. A „tömegek lázadására” adott válasza. A huszadik századi eltömegesedés, érzelmi-értelmi elkorcsosulás ellen meghirdetett gyógyítói programja. Sajnos ez is csak utópia maradt, noha erről azt hihette volna az ember, hogy könnyebben megvalósulhat, mivel nem közvetlenül kötődik a politikához. Meg kellett tanulnunk, hogy igenis kötődik. A negyvenöt utáni nagy változásban a természetes értékválasztódás helyett olyan kényszerekkel beoltott kontraszelekció indult meg, amely ragályossága miatt lassan történelmivé vált. Ma már kapálódzunk ellene, sóvárogva emlegetjük a minőséget, de számunkra most legalább olyan áhított utópiának tűnik, mint megszületése pillanatában Németh Lászlónak.

Az utópia, persze, csúnya, bepárásodó fogalom. Nem szeretném, ha néhány mondatom alapján Németh Lászlót, főként azok a fiatalok, akik nem is ismerik eléggé, felhőgyártó zseninek gondolnák. Az utópiának egyszerűbb nevei is akadnak, amelyek tisztább fényt vethetnek gazdájukra. Elnevezhetjük: mozgósító erőnek, útra indító képzeletnek, egy nagy mágnesnek, amely lelket és gondolatot magához ránt, sőt elnevezhetjük alternatívának is, amellyel érdemesebb szembesülni, mint a hiányával. Tolsztojban sok utópia élt, s Gandhiban is. Legyintsünk rájuk? Nem legyinthetünk. Mindkettőjük élete – az abszurd vég ellenére is – a világtörténelem legsikeresebb életei közé tartozik. Nem véletlen, hogy Németh Tolsztojjal és Gandhival „összetalálkozik”, és a maga életébe fonja őket. Egyértelműen tudja róluk, hogy messianisztikus láz tüzesíti át idegrendszerüket, de ő nem erre figyel elsősorban, s a mi figyelmünket se erre hívja föl, hanem erkölcsi zsenialitásukra. Példaéletük erejére, mellyel – mint ahogy Gandhi bizonyította – még történelmi győzelmet is ki lehetett vívni. A machiavellizmus politikai elméletét, ha csak egy esetben is, de képes volt a gandhizmus megkérdőjelezni.

Aki valamennyire is ismeri Németh gondolkodását, tudja, hogy az ő értékrendjében a betetőzött életmű semmivel sem áll előkelőbb helyen, mint a műként megteremtett élet. Példa rá Égető Eszter című regénye, de mindenekelőtt saját élete.

Első írói sikere után, Bécsben telő nászútja közben levelet ír Osvátnak. Ebben a levélben íródik le a hírhedtté vált mondat. „a magyar szellemi erők organizátora akarok lenni”. Olyan hang súghatott neki, mint Saulnak a damaszkuszi úton. Osvát, aki nyilván magát tartja első számú szervezőnek, megrökönyödik az ifjú önjelöltön, és mindent elkövet, hogy buzgalmát lehűtse. Nyájas machiavellizmusa Némethnek elég volt egy életre szóló dachoz. Még hogy őbelőle csak művészt akar faragni a nagy tekintélyű szerkesztő úr? Soha! Az író: vállalkozás – írja elég korán a hadüzenetes mondatot. Rövidesen azzal toldja meg, hogy nemcsak az írás: az élet is az! Magyarországon különösen, ahol – Adyt idézve – még a Templomot se építettük föl. „Van a Törzsfő Magyarországa és van az Osvát Magyarországa – nem születhetik-e meg az én bábáskodásommal a harmadik?” – írja az Ember és szerep-ben.

Ezzel a kijelentéssel kezdődik el egy eretnek élet. Hogy milyen bugyrai s inkvizíciós lélekállapotai voltak ennek az eretnekségnek, sorra elmondják a drámái. Különösen sokat árul el gondolkodásáról, alkatáról és jelleméről a VII. Gergely, a Husz, a Galilei. „Én nem vagyok a vértanúk fajából való: nem keresem dicsőségemet abban, hogy halálomat dobjam a mérlegbe, különösen, ahol egy világos érv a legkülönb életnél is többet számít…” Ezt éppen Galileivel mondatja a drámában, de mondhatta volna ő maga is közvetlenül, önvallomásként.

Ez életének egyik sarkpontja. A másik a Husz-dráma kapcsán íródik le egy vallomásban. „S ez a Husz kellett énnekem: a szelíd, alázatos, békére vágyó ember, akit azonban megfogott az igazság – az ő agyában kialakult igazság –, s ezt nem bírja elereszteni. Nem gőgből ragaszkodik hozzá, szívesen megalázná magát ellenségei előtt is; őszintén könyörög, hogy győzzék meg, világosítsák föl, de inkább meghal, mint hogy meggyőzetlenül föladja.” Husz meghal, Galilei élve marad, de mindkét sors mítoszerejű tanulságából – amelyek már az európai kultúra mítoszai – Németh a szolgálat, a hűség, a jóra törekvő remény elkötelezettségét emeli ki, merthogy a ránk bízott élettel és igazsággal nekünk úgy kell sáfárkodnunk, hogy az maradjon életben, amelyiknek folytatódnia kell. Már-már a vallásos hit parázsmelegét érezni katarzis helyett. Pedig csak arról van szó, hogy Németh nem katasztrófacsináló őrültekkel, nem a Shakespeare-i, a dosztojevszkiji, lorcai fékezhetetlenekkel fejezi ki magát, hanem az erény, a kötelességtudás megszállottjaival, a politika szentjeivel, akikbe épp erkölcsi lendületük közben ragad bele kullancsként a végzet – többnyire önhibájuk miatt –, és mint saját vétkeikbe bonyolódott Oidipusz királyok, méltóságuk fényében vergődnek, s belülről válnak tragikussá.

Ezt a dramaturgiát Németh a saját sorsa esztergakésével maratta ilyenre. Drámáit – játszhatóságuk ellenére – gyakran nem is drámáknak, de Szent Ágoston-i vallomásoknak érzem. Minden sorukból egy hatalmas érzékenység visszhangját hallom, életrajzába beilleszthető hitelességgel. Ha a némethi dramaturgia hiányos izgalmaiért nem kárpótol is az izgalmas gyónás, az emberiség néhány nagy alakjának – magyarnak s nem magyarnak – a maszkjában elmondott vallomása mindenkor megrendítő. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a klasszikus értékekre újra kiéhező Európa, illetve a világ, épp ezekért a vallomásokért törölne le Németh László számára egy széket.

Előbb persze mibennünk kell igazán helyet találnia. A fejünkben, a hajlamainkban, kíméletlenségünk zavarában. Mert lám, zavartan beszélek róla én is, mint aki mindent tud, sejt, sőt aki tudatni és sejtetni akar róla mindent, de még mindig nem tanult meg az életéről s fölbecsülhetetlen művéről beszélni.